A fekete vitéz árnyéka – Török Bálint igaz története

Török Bálint (1502-1550) neve a magyar történelem egyik legviharosabb korszakához kötődik. A „fekete vitéz” egyszerre volt hős és zsarnok, hazafi és áldozat: a mohácsi nemzedék fia, aki karddal és bátorsággal próbálta megmenteni a széthulló országot. Felemelkedett a végvári világ csillagaként, majd a szultán cselszövése nyomán a Héttorony rabjaként halt meg. Sorsa a 16. századi Magyarország tragédiáját tükrözi – és örökre nevet adott egy dunántúli településnek is.

A mohácsi nemzedék gyermeke

Török Bálint a magyar történelem egyik legizgalmasabb, legellentmondásosabb alakja. Neve köré a századok során legendák fonódtak – volt, aki a hős végvári vitézt, más a kegyetlen hadurat látta benne. A valóság e kettő között húzódik: egy férfi, akit az ország sorsa, a mohácsi katasztrófa utáni zűrzavar és a saját lobbanékony természete emelt magasra, majd taszított a mélységbe.

Török Bálint valószínűleg 1502 táján született a dunántúli Szerdahelyen, a régi nemesi Török család sarjaként. Ifjúsága a Jagelló-kor nyugodt évtizedeiben telt, amikor a magyar nemesség még a török fenyegetés árnyékában is inkább a politikai torzsalkodásra, mint a közös védelemre fordította erejét. A fiatal Bálint azonban nem udvari ember volt: a kardot és a lovat szerette, s a katonaélet vonzotta.

Korán az ország déli határára került, ahol a végvári világ férfivá érlelte. Már a húszas éveiben hírnevet szerzett merész rajtaütéseivel és kemény fegyelmével. A kortársak „fekete vitéznek” nevezték, részben sötét hajáról és külsejéről, részben komor, szigorú természetéről. Az ifjú Bálintban ott volt mindaz, ami a későbbi nemzedékekben a végvári hőst jelképezte: bátorság, vakmerőség, szenvedély és féktelenség.

Mohács és a két király országa

1526-ban, a mohácsi csata évében már tapasztalt katona volt. Bár maga a csatában nem vett részt – egyes források szerint későn érkezett, mások szerint a hadtestével a Duna másik partján maradt –, a következő hónapokban gyorsan felemelkedett a megroppant országban. A katasztrófa után a magyar nemesség kettészakadt: Szapolyai Jánost és Habsburg Ferdinándot is királlyá választották. Török Bálint Szapolyaihoz csatlakozott, részben érzelmi okokból, részben azért, mert ellenszenvvel viseltetett a „német” uralkodó iránt.

Szapolyai szolgálatában hamar hírnevet szerzett: a Dunántúl és a Délvidék több vára is az ő kezére került, s ő lett az egyik legfontosabb hadvezér a király oldalán. Amikor azonban 1529-ben Szulejmán szultán ismét Magyarországra tört, Török kénytelen volt belátni, hogy a magyar politika mozgástere beszűkült. A szultán Buda alá érkezett, s Szapolyait is hűbéresévé tette. Ettől kezdve Török Bálint, a magyar főúr, akarva-akaratlanul a török világbirodalom szomszédságában élt és politizált.

A fekete vitéz felemelkedése

A harmincas évek elejére Török Bálint a Dél-Dunántúl egyik leghatalmasabb ura lett. Birtokai Somogyban, Baranyában, sőt Tolnában is terjedtek; központja Szigetvár és Simontornya volt. Nevéhez számos hadi vállalkozás fűződik: több alkalommal verte vissza a horvát és német csapatokat, sőt portyái során maga is gyakran átlépte a határt.

Ekkor született meg legendás híre – és rossz híre is. Kortársai közül sokan félték: hirtelen haragú, kemény ember volt, aki nem riadt vissza a bosszútól sem. Ugyanakkor a parasztok és a katonák körében népszerűnek számított, mert igazságérzete erős volt, s megvetette a gyávaságot és a képmutatást. Nem egyszer előfordult, hogy maga is kardot rántott, ha igazságtalanságot látott – legyen szó saját embereiről vagy a szomszéd földesúr zsarnokságáról.

Felesége, Pemfflinger Katalin révén rokon lett a mohácsi hős, Tomori Pál érsek családjával is, s házassága révén még nagyobb tekintélyre tett szert. Gyermekei – köztük a később hírhedtté váló Török Ferenc – már a végvári Magyarország nemzedékét képviselték.

A király szolgálatában – majd a török árnyékában

Szapolyai halála (1540) után Török Bálint a kis János Zsigmond király mellé állt, és hűséget esküdött özvegyének, Izabella királynénak. Ekkor azonban az ország sorsa újra fordulatot vett. A Habsburgok és a törökök közé szorult Erdély és Buda között új hatalmi játszma kezdődött.

Török Bálint, aki addig a keleti – vagyis a Szapolyai-féle – párt oszlopa volt, ekkor úgy döntött, hogy közeledik Ferdinándhoz. Úgy vélte, csak egy erős, nyugati uralkodó védheti meg Magyarországot a szultán hatalmától. Ám ez a döntése végzetesnek bizonyult.

1541 nyarán Szulejmán szultán harmadszor is Buda alá érkezett, látszólag azért, hogy megvédje Izabellát és a csecsemő János Zsigmondot a német csapatoktól. A városba Török Bálint is bevonult, jóhiszeműen, tárgyalásra. A szultán azonban cselt vetett: a tárgyalás végén Törököt és több magyar főurat letartóztatták. A fekete vitéz ekkor még nem sejtette, hogy soha többé nem tér haza.

A bécsi udvar árnyékából a héttorony sötétjébe

A törökök előbb Belgrádba, majd Konstantinápolyba vitték. Ott a híres Héttorony (Jedikule) börtönébe vetették, ahol számos európai hadifogoly sínylődött. Szulejmán szultán kezdetben állítólag még remélte, hogy Török Bálint hűséget fogad neki, s majd a magyarországi birtokait a Porta szolgálatába állítja. De a büszke főúr ezt megtagadta.

Levelei – ha egyáltalán eljutottak Magyarországra – könyörögtek ugyan szabadulásért, de a váltságdíjat senki sem tudta vagy akarta megfizetni. Ferdinánd és Izabella egyaránt magára hagyta, mert politikailag kényelmetlenné vált: egykori szövetségesei az új hatalmi viszonyok közt nem látták hasznát a rab vitéznek.

Török Bálint több mint tíz évet töltött fogságban. A Héttorony hideg falai között lassan elfonnyadt ereje, de nem tört meg a lelke. A legendák szerint még ott is megőrizte büszke tartását, és a rabok között is rendet tartott. Halálának éve bizonytalan – valószínűleg 1550 körül hunyt el Konstantinápolyban. Teste idegen földben nyugszik, sírja ismeretlen.

Jó hír és rossz hír – a fekete vitéz öröksége

Török Bálint emléke ellentmondásos. A 16. századi krónikák egy része dicső hősként, a magyar becsület védelmezőjeként említi; mások kegyetlen, önkényes urat láttak benne, aki nemegyszer fosztogatott és bosszúból gyújtotta fel ellenfelei falvait. Ám még ellenségei is elismerték, hogy bátor, szilárd jellemű ember volt, akit sem arany, sem hatalom nem tudott megvásárolni.

Egyik legszebb irodalmi alakját Jókai Mór formálta meg A fekete vitéz című regényében, amelyben Török Bálint romantikus hősként tűnik fel: a szabadság és a becsület jelképévé válik. De a történelem nem regény – s ha a kortársak szemével nézzük, ő egy zűrzavaros korszak zűrzavaros embere volt, aki hű maradt önmagához, még ha ez pusztulásához is vezetett.

Egy korszak tükre

Török Bálint sorsa egyben a mohács utáni Magyarország tragédiáját is példázza. Az ország kettészakadása, a két király harca, a török hódítás és a belső viszályok olyan örvénybe sodorták a nemességet, amelyből senki sem tudott sértetlenül kikerülni. A fekete vitéz csak egyik áldozata volt annak a korszaknak, amelyben a hűség, a becsület és a túlélés fogalma egymásnak feszültek.

Ha Szulejmán börtöne helyett a végvárak valamelyikében hal meg, talán Zrínyi Miklós előképeként tisztelnénk. Így azonban alakja inkább árnyék maradt: a hős, aki nem harcban, hanem cselszövés áldozataként veszett el.

Epilógus – A Héttorony visszhangja

A török Héttorony falai között az idők során sok rab halt meg, de a magyar emlékezetben Török Bálint neve különös fényt kapott. A népdalokban és krónikákban a hűség és a haza iránti állhatatosság jelképévé vált. A történet, amely valaha szégyen és veszteség volt, később a nemzeti önbecsülés részévé lett.

Ma, amikor a török kor múltjának köveit járjuk – Szigetvár, Simontornya vagy Dombóvár várfalait –, ott kísért alakja. A fekete vitéz emléke arra figyelmeztet, hogy a történelem nem csupán győzelmek és vereségek sora, hanem embersorsok szövedéke is. Török Bálint, a mohácsi nemzedék fia, ebben a szövedékben örökre ott maradt: hős, áruló, áldozat és legenda egy személyben.