A Kultúráért Százhalombatta Díj kitüntetettje László Anikó

Mindent a saját időnkből, energiánkból, lelkesedésünkből hoztunk össze – merő önzésből

Czifrik Katalin

Van abban valami üdén ellentmondásos, ahogyan László Ani felsorolja a rengeteg programot, produkciót, szolgáltatást, kiadványt, eseményt és hagyományt, amit Százhalombattának adott, jórészt ingyen és bérmentve, saját szabadidejében, néha alvás helyett, de mindig hozzáteszi, hogy „merő önzésből”, mivel élvezte. László Ani rajong és megoszt – utóbbit mindkét értelemben –, de nélküle nem lenne ugyanaz a város kulturális élete.

Mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad, hogy megkapod a Kultúráért Százhalombatta Díjat?

– Őszintén meglepődtem. Kultúráért díjat kapni, főként Százhalombattán, számomra nagyon felemelő, de sosem hittem volna, hogy valaha megtörténik. Általában nem érdekel, mit mondanak a hátam mögött, de a díj körüli a háttérbeszélgetéseket szívesen meghallgattam volna.

– Biztosan arról szóltak, hogy milyen sok mindent teszel a kultúra területén, hiszen ezért adják ezt a díjat.

– Én nem hozok létre nagy dolgokat, nem köthetők hozzám olyan teljesítmények, mint a korábbi díjazottakhoz, akik csoportokat vezetnek, alkotók, vannak kiemelkedő, akár mérhető, számszerűsíthető eredményeik. Bármibe fogtam, soha nem azért csináltam, hogy ezzel elismerést vívjak ki, hanem, mert önmagában örömet szerzett. Az a díjam, hogy megvalósulhat az ötletem, és abban jól érzem magam. Az már csak a ráadás, ha másnak is érték és élmény. Mindig kattog bennem valami elképzelés, hogy mit szeretnék megvalósítani.

– Amikor még nem igazán ismertelek, édesapád rajongva mesélte rólad, hogy milyen tehetséges vagy. Sokat gondolkoztam, hogy mi is a tehetséged, végül arra jutottam, az, hogy a semmiből találj ki új dolgokat és nagyon kreatívan meg is valósítsd.

– Én ezt magamnak úgy fogalmaztam meg, hogy kultúraközvetítő vagyok. Bár én nem alkotok, de nagyon tudok rajongani témákért, alkotókért, művészekért, és akkor azt meg akarom mutatni másoknak is, el akarom hozni Százhalombattára, hogy megismerjék.

– Tehát azt csinálod, mint egy hivatásos művelődésszervező, azzal a különbséggel, hogy ez neked a „hobbid”.

– Tulajdonképpen igen, bár amióta a könyvtárban vagyok, ez tényleg a munkám része. Pont ezért hívott ide Kovács Marianna, aki ezt látta meg bennem, és ennek köszönhetően itt szervezett formában és keretek között is kibontakozhattam. Nem csak egy-egy projekt erejéig, hanem lehetőséget kaptam nagyobb, időtállóbb programok megvalósítására is.

– A könyvtár tényleg egy olyan hely, ahol kibontakozhatott a tehetséged, de nehéz lenne felsorolni, hányféle kulturális területen dolgoztál, mi mindent tanultál meg előtte.

Megtalálom és összehozom a hozzám hasonló embereket

– Amióta megtudtam a díjat, sorra jutnak eszembe. Tanultam videófelvétel-készítést, jártam antikvárius-képzésre, majd újságíró, aztán segédkönyvtáros végzettséget szereztem. Elvégeztem a Hagyományok Háza élőszavas népmesemondó tanfolyamát, és számos gyerekkönyvtárosi továbbképzést. Hogy mi minden kulturális projektben voltam, na, azt még nehezebb lenne felsorolni, de szerintem sarokpont a Békés Könyvesbolt, amit anyu nyitott 2003-ban, és ott vele dolgozhattam.

Akkor kezdtem el könyvajánlókat írni, így kerültem a Hírtükörbe újságírónak, és volt szerencsém elvégezni a MÚOSZ iskoláját is. Ugyancsak a 2000-es évek közepén indult a Rádió100, ahol a többi közt kívánságműsort és zenés, irodalmi műsort vezettem.

2009-ben szerveztem az első japán-napot a BKK-ban, ebből nőtt ki a „Legyél te is világpolgár!” programsorozat, mivel megismertem a nemzetközi cserediákság lehetőségeit, és azt gondoltam, ez annyira szuper, hogy mindenkinek látnia kell.

A SZIKE története a 2000-es évektől sok szempontból a sajátom is. A programok nagy része az én ötletem volt, amit meg is valósítottam. Természetesen, nem ment volna segítők, támogatók nélkül. Igaz, hogy nem vagyok alkotó, sem szakértő, de meg tudom találni és össze tudom hozni a hozzám hasonlóan lelkes embereket, akik történetesen mélyebben értenek egy-egy témához.

Egyértelműen apu érdeme, hogy hosszú és kitartó küzdelemmel, de végül kijárta az önkormányzatnál, hogy a SZIKE költségvetési tényező legyen, hogy ne egy-egy projektre kelljen pályázni, hanem legyen egy rendes, éves keretünk. De még ez előtt, 2011-ben, miután rátaláltam a slam poetry-re, Daróczi Márta tanárnővel közösen szerveztük a SZÓkratÉSZ verselő és szókincsbővítő klubot, és akkoriban csináltunk filmklubot Bach Vikivel. Mindent a saját időnkből, energiánkból, lelkesedésünkből és szívességből hoztunk össze.

Hoztam tantermi színházi előadásokat: a Tudás6alom társulat Örömsorvasztó című projektjét a könyvtárba, és nemrég a Szentmihályi Hajnalka leszámolja önmagát a Dante Casino társulattal, ami az Arany János gimnáziumban valósult meg.

Az egyik dolog, amire minden szerénytelenség nélkül büszke vagyok, hogy rábeszéltem Rácz Lacit, hozzunk össze egy könyvet a Facebookon mesélt történeteiből. De itt is mi volt a motivációm? Az önzés. Tudtam, hogy nem tudom minden írását elolvasni a Facebookon, mert elsodornak a dolgok. Viszont, ha megszervezem, hogy legyen belőle könyv, amit én szerkesztek, akkor nemhogy elolvashatom, hanem muszáj lesz szavanként végig járnom minden történetét.

Jován László közvetítésének köszönhetően Bacs Lajosné visszaemlékezéseit is szerkesztettem, az is óriási élmény volt! Különleges kapcsolat alakult ki köztünk közben.

Voltak apróbb dolgok, akciók is. Például, amikor Nagy Gáborral és Hlinyánszky Domával, akikkel a slam-eseményeket is szervezzük, kimentünk a Petőfi-szoborhoz, felolvastunk és osztogattuk a verseket, amiket a SZIKE képzőművészei illusztráltak.

2012-ben összehoztuk a BattArt összművészeti fesztivált, akkor indult a BattaSlam, amit azóta minden évben megszervezünk, sok-sok segítővel. Az Ifjúsági Műhellyel szervezett összművészeti összejövetelekből fejlődött ki a BattaIsland, aminek egy részét – a szabadidős kreatív-sarkot – én gondoztam. Az alapkoncepció az volt, hogy egy battai panellakást jelenítsünk meg a reggae campen, ahol lehet olvasni, társasozni, kézműveskedni, közösségi életet élni. Mi volt a motivációm? Hogy magammal vigyem az otthonomat, ahol akkoriban elég aktív közösségi életet éltünk a barátaimmal. Vittem a saját könyveimet, társasjátékaimat, kellékeimet.

Azt hiszem, csapongok térben és időben, de tényleg jó sok minden volt! Például, amióta Rédli Éva – aki egyébként az ős-SZIKE óta barátnőm – szervezi a Felhőjárókkal a költészetnapi műsort, én tervezem a plakátot, a meghívót, időnként a szórólapokat, alkalmanként a BKK-ban a színpadi háttérképet is. Miután megalakították a Felhőjárók Zenélő Barátai (FeZenBa) formációt, a koncertek plakátját is én készíthetem. Ilyenek.

– Azt talán kevesebben tudják, hogy dolgoztál a filmgyártásban és írtál forgatókönyvet is.

– A 90-es évek elején, a húszas éveim közepén dolgoztam számtalan helyen, kerestem a helyem a világban. Egy ismerős ismerőse titkárnőt keresett egy nemzetközi filmhez, aztán ezen az úton kerültem végül a Három Sztár Film Kft-hez titkárnőként. Minden gyártási anyagot én gépeltem a Kisvároshoz. Amikor az első gyerekeim születtek – 1997-ben és ’99-ben – már nem dolgoztam ott főállásban, de még mindig gépeltem a háttéranyagokat, forgatókönyveket, és később rám bízták néhány epizód forgatókönyvének megírását is. Vissza akartam térni a filmhez, de nem tudtam összeegyeztetni a családdal. Így tértem vissza Százhalombattára.

– A könyvtárat is rendesen felpezsdítetted. Hogyan fogadták az újabb és újabb ötleteidet?

– Mozgalmas volt ott az élet előttem is, csak nem volt olyan aktív a Facebook-oldala, nem volt olyan látványos, mi zajlik a falak között. Nagyon hálás vagyok Kovács Mariannának, hogy lehetőséget adott, ide hívott és támogatott! Örülök, hogy felkeltette az érdeklődésemet az élőszavas népmesemondás iránt, és hogy azóta is művelhetem, gyakorolhatom. Itt ismertem meg a papírszínházat, aminek nagyon sok örömöt köszönhetek. 2020-ban kettő, 2023-ban pedig tizenkét településen jártam vele az ország legkeletibb csücskében.
A könyvtárban bevezettem a keddi alkalmakat, amikor a téli hónapokban diafilmeket vetítek, ősszel és tavasszal pedig papírszínház-mesét celebrálok. Belecsöppentem és viszem a családi mesedélutánokat, és amióta Rozsnyai Júlia nyugdíjba ment, átvettem a kiállítások szervezését és lebonyolítását, amiben igazán otthon érzem magamat.

A közművelődés alapjog

– Korábban a szüleid is megkapták azt az elismerést a várostól, amit most te vehettél át. Ez milyen érzés?

– Teljesen egyértelmű, hogy a szüleim által vagyok az, aki vagyok, nekik köszönhetem, akivé váltam. Annak ellenére, hogy nevelhetetlen, hálátlan, rossz gyerek voltam, ellógtam, csavarogtam, ajtót csapkodtam, nem tanultam, sok bosszúságot okoztam. Úgyhogy talán a legnagyobb örömöm ebben a díjban, a szüleim öröme és büszkesége. Tehát olyan közegben nőttem fel, ahol óhatatlanul ragadt rám némi tárgyi tudás is, de főleg olyan szellemiség, irányultság, elhivatottság, hogy minden kamasz-lázadásom ellenére, végül magamtól a jó útra tévedtem.

1974-ben úgy kerültünk Százhalombattára, hogy épp népművelőt és könyvtárost kerestek a Barátság Művelődési Ház kollektívájába, így én szó szerint a művházban és könyvtárban nőttem fel. Iszonyúan rosszul éltem meg, amikor portaszolgálat lett, és először állítottak meg, hogy „hovahova?”.

Egy másik alkalommal meg tényleg sírva jöttem el a könyvtárból – már háromgyerekes anyaként, de még nem dolgoztam ott. Egy olyan kiállítás megnyitójára igyekeztem, amit előző nap még én segítettem feltenni, de a polgári szolgálatos fiatalember – aki épp ott teljesített szolgálatot – felszólított, hogy fizessek belépőt.

Én nem ebben nőttem fel! A rendszerváltás előtt egyértelműen, de még utána is egy ideig sokkal nyitottabb volt az egész kulturális intézményrendszer. A közművelődés alapjog volt, mindenkinek biztosította a kultúrához, önfejlesztéshez, önműveléshez való hozzáférést, és sokkal, de sokkal többen éltek is vele, mint mostanában.

Manapság már nem is beszélhetünk közművelődésről. Nincsenek nyitott kulturális helyek, és megszűnnek azok a közösségek, amik korábban megtöltötték ezeket. Most, ha valakit behívunk egy projektbe, először azt kérdezi, hogy mit kap érte.

Szerencsés időzítés

– Te is változtatni akarsz?

– Kíváncsi vagyok, mit hoz a jövő, maradnak-e lehetőségeim, mint autodidakta, önjelölt művelődésszervező. Van egy ötletem, egyelőre ezzel próbálok valamit kezdeni: Kultúr-nagyiként szeretnék segíteni fiatal családoknak, ha a kisgyerek mellől néha elmennének színházba vagy egy randiestre, vagy épp a gyereket kell elvinni könyvtárba, programra, mikor a szülőnek épp más dolga van. Az életből jött az ötlet, mert egyrészt tényleg nagymama lettem, és látom, mivel tudok segíteni a lányomnak, másrészt beszéltem olyan fiatalokkal, akik azt mondták, nincs nagyszülő a közelben, így nem mernek belevágni a gyerekvállalásba. És mindezek mellett – magamat is meglepve, de szerintem összefüggésben azzal, hogy érteni akarom ezt a változást – most érett meg bennem a vágy, hogy szerezzek végre egy diplomát.

– Pont most, amikor hivatalosan is elismerték, hogy nagyszerű és tehetséges művelődésszervező vagy?

– Úgy gondolom, ez az ára, hogy jó lelkiismerettel megmaradjak a kultúránál, és végre valóban megvalósítsak valami maradandót, egyénit.
Eddig három alapon állt az életem: a szüleim, a SZIKE és a könyvtár. Apu nincs jól, a SZIKE-ben vezető- és szemléletváltás zajlik, nem igazán találom benne a helyem, és nagyjából ugyanez a helyzet a könyvtárral is.

Az elmúlt években viszonylag sokat szorongtam magamhoz képest, és éppen megérett bennem, hogy túl sok nemet kaptam, elegem van, elfogytam, kiégtem. Szoktam mondani, hogy „tenyerén hordoz a sors”, de ez a kéz most megremegett, én pedig csúszom le róla. Ezért született meg az elhatározás, hogy tanulni szeretnék, és épp ebben az összeomlás-közeli állapotban talált meg a díj. Hihetetlenül szerencsés időzítés, mert megerősített abban, hogy mégiscsak a kultúra területén kell maradnom, ebben van feladatom, és ennek most nagyon örülök. Szeretnék valamiben elmélyülni és megismerni annyira, hogy alkalmazni tudjam vagy tovább adni. Nem egy-egy projektben akarok fellángolni, hanem szeretnék valami komplexebb dolgot, kitűzni egy területet, és azt alaposan bejárni.