A műegyetemről a forradalomba
Szekeres József 1956-os visszaemlékezése
Szekeres József, Százhalombatta későbbi tanácselnöke 1956 őszén másodéves műegyetemista volt Budapesten. Ott volt, amikor a forradalom kitört, és tanúja lett annak, hogyan vált a remény tüntetésből fegyveres küzdelemmé. Visszaemlékezése nemcsak a történelem sodrában élő fiatalember személyes története, hanem egy korszak hiteles lenyomata is – a hitről, a bátorságról és a józan túlélésről.
Szekeres József viszonylag későn, 1968-ban, harminckét évesen lépett be a Magyar Szocialista Munkáspártba (MSZMP). Aki valamennyire ismeri a korszakot, annak sem a belépés tényét, sem a „viszonylag későn” kifejezést nem kell megmagyarázni. A Kádár-korszakban a párttagság nem lehetett kérdés azok számára, akik akár csak középvezető szinten szerettek volna elhelyezkedni, dolgozni, alkotni az államigazgatás, a gazdaság vagy az élet bármely egyéb területén.
Az 1956-os forradalom kitörésekor már a Budapesti Műszaki Egyetem Mérnök Karának másodéves hallgatója volt. Az eseményekről évtizedekkel később írásos összefoglalót készített egyik unokájának, teljes részletességgel azonban nem szívesen beszél erről az időszakról, mivel úgy véli, a téma ötven évvel az események után is átpolitizált, az emberek pedig „nem tudják felfogni az élet fonákságát, a kényszerhelyzeteket”, és talán azt sem, hogy a történelemformáló események sosem olyan egyértelműen zajlanak, ahogyan azt az utókor aktuális történelmi tablói ábrázolják.
Szerinte a forradalom az első lövés eldördüléséig volt „tiszta”. Utána már nehezen lehetett megítélni az egyes szereplők, illetve csoportok szerepét az események alakulásában. A forradalmárok között is akadtak olyanok, akiket nem egyértelműen a nemes szándék vagy a tiszta értelem vezetett.
Az alábbiakban az az összefoglaló olvasható az 1956-os forradalmi eseményekről, majd a fegyveres harc és megtorlás hónapjairól, amelyet unokája számára jegyzett le.
A II. világháborút követő politikai változások eredményeként létrejött Rákosi-diktatúra időszakát meghatározta a Szovjetunió számára fizetendő jóvátételi kötelezettség, amelynek hátrányait elsősorban a vidéki parasztság érezte, mivel a termés jelentős részét be kellett szolgáltatni. De a jóvátétel céljára az ipar különböző ágazataiban is termeltek. Az ötvenes évek első felét a kemény politikai terror, az elnyomás és az ellenállókkal szembeni megtorlás jellemezte. Az egész társadalom elnyomásban élt, az elégedetlenség pedig évről évre nőtt, de minden olyan megnyilvánulást, amely ezt kifejezte volna, azonnal elfojtottak és megbüntettek.
Egyedül a nagyobb képzettséggel és minimális autonómiával rendelkező egyetemi ifjúság merte hallatni a hangját a népet és a diákságot ért sérelmek miatt. Így érkezett el 1956 szeptembere.
Az évfolyam előtte, 1956 nyarán egy hónapos honvédelmi kiképzésen vett részt Mezőtúron, amit két hét rendkívüli munka követett. A tavaszi árvíz utáni helyreállításban kellett részt venniük. Szekeres József és társai a Mohács melletti Homorúdon segítettek egy családi ház építésében. Emiatt szeptemberben egy héttel később kezdték meg a tanulást.
Ekkorra a rendszer bírálata egyre gyakoribbá és egyértelműbbé vált a különböző rendezvényeken – még a sporteseményeken is –, valamint a sajtóban. Külföldről pedig a Szabad Európa Rádió adásai napi szinten mutatták be a politikai elnyomást, a visszásságokat.
Az egyetemisták is szenvedtek a szellemi terrortól és az anyagi elnyomorítástól, a diákotthonokban szegénység uralkodott. A Budapesti Műszaki Egyetem akkoriban az ország egyik legnépesebb és legszélesebb szellemi erőt képviselő tudományos közössége volt. Már a megelőző években is előfordultak felzúdulások a különböző hiányosságok és az ellátás szegényessége miatt. Ezek a spontán és egyedi kitörések hozzájárultak az egyre érettebb, konkrét és szervezett ellenszegülés kialakulásához.
Gyakorivá váltak a csoportos összejövetelek, amelyek során összegzésre kerültek a követelések. Ezeket a Jövő Mérnöke egyetemi lapban tették közzé. Az első komoly demonstrációként az egyetem hallgatói kiléptek a Dolgozó Ifjúság Szövetségéből (DISZ) – amelynek Szekeres József szervező titkára volt – és megalakították a MEFESZ-t, a Műszaki Egyetemisták és Főiskolások Egyesült Szervezetét. A Jövő Mérnöke egyre határozottabban fogalmazta meg a különböző karok követeléseit, és először tíz pontban összegezték, hogy mit akar az egyetemi ifjúság.
Október elejére – főként a fővárosban – a társadalom más rétegei – írók, tudományos egyesületek, civil szervezetek – is egyre gyakrabban hallatták hangjukat a demokratikus emberi jogok érvényesülése érdekében. A műszaki mellett a többi egyetemen és főiskolán is megmozdulások indultak. Gyakorlatilag az egész társadalom aktivizálódott, de a vezető szerepet a Budapesti Műszaki Egyetem vállalta fel.
Az események egyre gyorsabban peregtek. A Jövő Mérnöke összegezte a követeléseket és döntés született, hogy október 22-én 15 órakor nagygyűlést tartanak a központi épület aulájában, minden egyetemi kar részvételével.
Ennek szervezésében Szekeres József is részt vett. A Jövő Mérnöke rendkívüli kiadásban jelent meg, a helyzet és a hangulat egyre forróbbá vált. A meghirdetett időpontban az aula zsúfolásig megtelt. A szónokok között az egyes karok vezetői mellett országos politikusok is szerepeltek. Először a hallgatók szociális követelései kerültek rögzítésre. Magasabb ösztöndíjat és szociális juttatásokat akartak. Majd felvetődött az egyetem teljes autonómiájának biztosítása. Napirendre kerültek országos gazdasági és politikai kérdések. Ezzel egy időben a többi fővárosi egyetemen és a vidéki egyetemeken is gyűlések zajlottak, a budapesti intézmények szolidaritási üzeneteket küldtek.
A korábban rögzített tíz pont tizenkettőre bővült, és a követelések között „finoman” már megfogalmazódott az ország politikai és gazdasági függetlensége, valamint az új kormány létrehozásának igénye is.
A szenvedélyes hangulatú nagygyűlés éjjel kettőig tartott, és megegyezés született, hogy másnap, október 23-án 15 órakor a budapesti egyetemek összevont felvonulást tartanak a Bem-rakparton található Bem-szoborhoz – a lengyelekkel való szolidaritás jegyében is. Az alulról kikényszerített politikai, társadalmi változások ugyanis – a szovjet tömbben – elsőként Lengyelországban indultak el.
A budapesti műegyetemisták az október 23-i felvonás gyülekezőjét a műegyetem kertjében hirdették meg. Meghívtak minden felsőoktatási intézményt. Értelemszerű, hogy Szekeres József és hallgatótársai nem sokat aludtak 22-ről 23-ra virradóra. Az éjjeli nagygyűlésen eltervezték, kik lesznek a másnapi felvonulás szervezői és kik fogják bevinni a Bródy Sándor utca 11. alá, a Magyar Rádióba a tizenkét pontot azzal a követeléssel, hogy olvassák be azt a napi adásokban.
A tüntetést be kellett jelenteni a belügyminiszternek. A felvonulás útvonalát úgy tervezték, hogy az egyetem Budafoki úti kijáratától indulnak, majd a Budafoki út, Gellért tér, Ybl Miklós tér, Lánchíd, Fő tér útvonalon haladnak a Bem-szoborhoz.
Október 23-a délelőttje is izgalmasan telt. Az egyetemen előadásokat már alig tartottak, a professzorok és a tanárok az eseményeket figyelték.
A gyülekezés a meghirdetett helyen, a műegyetemi könyvtár melletti kertben már órákkal korábban elkezdődött. Fegyelmezett sorokban érkezett a különféle egyetemek hallgatósága, elsőként a közgazdászok, majd a többiek: jogászok, orvosok, kadétok, művészeti főiskolások.
A politikai hatalom az eseményekről hallva megrémült. Első reakcióként még délelőtt betiltották a felvonulást, de a szervezők nem ijedtek meg, hanem továbbra is mindent a megegyezett terv szerint intéztek. Később óránként változott a helyzet: hol engedélyezték a demonstrációt, hol nem. Végül az utolsó pillanatban néma tüntetésre és felvonulásra adott engedélyt Piros László belügyminiszter.
A világtörténelmi jelentőségű felvonulás pontosan 15 órakor indult el. A résztvevők fő követelésévé az ország függetlensége és a szabad, demokratikus élet vált. Az Ybl Miklós térig valóban csendben vonultak az egyetemisták, ott azonban az egyik ház erkélyén meglengettek egy nemzeti színű zászlót, amelynek a közepén lyuk tátongott, mivel kivágták belőle a vöröscsillagos címert. Az emberek éljeneztek és tapsoltak. Egyre többen vonultak az utcákra csatlakozva az egyetemistákhoz. Amikorra a felvonulók a Bem-szoborhoz értek, már egész Budapest tudomást szerzett a tüntetésről.
Miközben a Bem-szobornál tartottak a szónoklatok, Csepel-teherautók jelentek meg fiatalokkal, akik közölték, hogy az egyetemi delegáció tagjait, akik a tizenkét pontot vitték, elfogták az ávósok (az államvédelmi hatóság tagjai).
Hangos toborzás kezdődött, hogy a tömeg induljon a rádióhoz, a Bródy Sándor utcába, mire az egyetemisták nagy része, akikhez egyre több civil csatlakozott, el is indult. Szekeres József is velük tartott. A tömegközlekedés ekkorra megállt, egyre többen vonultak az utcákra. A rádió közelében már paprikás volt a hangulat. A Múzeum körúton és a Rákóczi úton nyitott katonai teherautók álltak a tetejükön fegyver nélküli honvédekkel. Közben szirénázó mentőautók is feltűntek.
Mivel Szekeres József és társai jól ismerték a környéket, a Szentkirályi utca és a Bródy Sándor utca sarkán álltak meg, húsz-harminc méterre a rádió bejáratától, ahonnan mindent jól láttak, de kellően biztonságban voltak.
Ahogy közeledett az este, a tömeg egyre hangosabban követelte (az ávósoktól) az egyetemista küldöttséget. Közben két mentőautó a bejárat közelébe ért, de az emberek nem engedték, hogy tovább haladjanak, mert azt gondolták, hogy lőszert visznek az államvédelmiseknek.
Ahogy sötétedett, eldördültek az első lövések. Kis idő múlva füstfelhő csapott föl a Nemzeti Múzeum hátsó részénél, és hangos kiabálás hallatszott, hogy ég a múzeum.
Egyre zavarosabb lett a helyzet. Elterjedt, hogy a hidakat lezárták, és nem lehet közlekedni, de Szekeresék éjjel tizenegykor mégis hazajutottak a Bartók Béla út 17. alatti Vásárhelyi Pál diákotthonba, a műegyetem mérnöki karának diákszállására.
A következő napok eseményei nagyon zavarosak voltak. Egész Budapest lakossága megmozdult, és különböző fegyveres cselekmények történtek. Szovjet harckocsik jelentek meg a Nagykörúton és a Múzeum körúton, amelyeket Molotov-koktélokkal támadtak a felkelők. Halottak feküdtek az utcákon, kiégett harckocsikat és autókat lehetett látni mindenfelé. „Felkelt a nép és a város. A rendszerváltás előtt elsőként Pozsgay Imre történész professzor mondta ki nyilvánosan, hogy 1956 októberében Magyarországon népfelkelés és szabadságharc volt.”
A harc egész Budapesten és vidéken is folytatódott váltakozó sikerrel. Nagy Imre személyében új miniszterelnököt neveztek ki. A nyugati országok támogatást és fegyveres segítséget ígértek, de csak élelmiszer- és egyéb segélycsomagok érkeztek.
Mígnem 1956. november 4-én hajnalban szovjet vadászgépek zaja verte fel Budapest csendjét, és az utcákat páncélosok lepték el. Közelharc kezdődött. A forradalom végül elbukott, a szovjet túlerő leverte a szabadságharcot.
*
Eddig tart Szekeres József unokájának írt visszaemlékezése, közel szó szerinti tartalommal. Amit még a történethez személyesen mesélt el, az alábbiakban olvasható.
Október 25-én újból tömeges összejövetelek szerveződtek, Szekeres József és társai a Parlament előtti tüntetésre készülődtek. A Múzeum körút és a Rákóczi út kereszteződéséből indultak el egy átállt szovjet tank tetején. A harckocsin nemzeti színű zászló lobogott, és zsúfolásig megtöltötték az emberek. A Múzeum körúton végig lehetett többféle, hasonló járművet látni a vonuló tömeg között. Amikor befordultak az Alkotmány útra, lövések zaját hallották, és pár perc múlva rohanni kezdett a tömeg velük szemben, visszafele a Parlamenttől. Megtudták, hogy a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről sortüzet nyitottak a Kossuth téri tüntetőkre. A „véres csütörtök” után még élesebbé vált a küzdelem a fővárosban.
Pár nap múlva az Országos Nemzetőrség parancsnoka, Kopácsi Sándor felfegyverezte a szervezett forradalmi erőket, elsősorban a műegyetem diákotthonában még megmaradt hallgatókat, köztük Szekeres Józsefet.
A Bartók Béla út 17. több száz lakója közül hatvanan-nyolcvanan maradtak ekkorra, de ennek a létszámnak is csak egy része vállalta a fegyverfogást. Szekeres József egy géppisztolyt kapott. Társaival négy órás műszakban, tíz fős csoportokban vonultak ki a Gellért térre, hogy védjék az egyetem épületeit, valamint a Duna-partot. A céljuk az volt, hogy a drasztikus szovjet beavatkozás ne tudja elérni Budát, illetve a hidakat. Nem is történt rombolás, az egyetemi épületek mind épen maradtak.
A totális szovjet katonai intervenció megindulásakor, november 4-én hajnalban, éjjel kettőtől reggel hatig voltak szolgálatban. A házak fölött meglátták a szovjet Rata-vadászgépeket, amelyek annak idején a világháborús csatákat készítették elő a terület lebombázásával. Délelőtt tíz körül egy szovjet tank jelent meg a diákotthon előtt, és csövével ráfordult az épületre. Több személy bejött az épületbe, és azt mondták: egy órán belül az összes fegyvert le kell adniuk a hallgatóknak. A fegyverek körülbelül nyolcvan százalékát beszolgáltatták, csak pár géppisztolyt tartottak meg.
A következő napokban éjjel-nappal fegyverropogást lehetett hallani a fővárosban különböző helyekről, de fokozatosan csillapodott a zaj, és Szekeres Józsefék megtudták, hogy elkezdték a forradalom résztevőinek begyűjtését.
Öt-hat társával együtt november 9-én hagyta el a diákotthont egy Csepel-teherautóval, amit korábban a nyugati segélycsomagok kiosztására használtak az egyetemisták. A szemben található Zalka Máté laktanyából származott. A menekülők a Dunántúlra, haza indultak, egyik évfolyamtársa vezetetett. Magukkal vitték a szovjet katonák elől elrejtett fegyvereket is.
Nagytétényig együtt utaztak a 6-os főúton, ott kettévált a csoport. Hárman Székesfehérvárra, míg a többiek Pécs irányába indultak tovább.
Szekeres Józsefék bementek a vasútállomásra, de nem jártak a vonatok. Embereket sehol sem lehetett látni, mindenki behúzódott az otthonába. Mivel az állomáson megtudták, hogy vidéken is nagy erőkkel folyik a tisztogatás, a fegyvereket eldobták egy bozótosban. Találtak egy vasúti hajtányt, amit feltettek a sínre, és azzal indultak el Székesfehérvár felé.
Szekeres József Kápolnásnyéknél szállt le a hajtányról, és gyalog folytatta útját Csókakő felé – Velencén, Seregélyesen, Csákváron és Csákberényen keresztül. Két napig gyalogolt. Az első éjszaka bekopogott egy családi házba. Amikor megmondta, honnan jött, örömmel befogadták éjszakára.
Azt tanácsolták neki, hogy ne menjen át Csákváron, mert nem biztonságos, hanem egy dűlőúton kerülje el a falut. Menet közben azonban kellemetlen meglepetésére belegyalogolt egy orosz katonai repülőtérbe, ahol elfogták és megmotozták. Hálát adott az égnek, hogy megszabadult a fegyverektől, és mivel általános és középiskolában is tanult oroszul, elmagyarázta és mutogatta, hogy a fővárosi harcok elől menekül hazafelé – „pasli damoj”. Elengedték.
Amikor elhagyta Csákberényt, és már csak öt kilométerre járt szülei házától, a Vértes tövében, egy présháznál találkozott egy férfival, aki megkínálta az új borával. Még sötétedés előtt hazaért. Nagyon megörültek neki, mivel a faluban már az a hír járta, hogy nem is él. A szülei azonban mindvégig bíztak talpraesettségében és józan, reális gondolkodásában, valamint abban, hogy már egészen kisgyerekként, kilenc évesen is megállta a helyét az otthonától távol, a „nagyvilágban”.
A műegyetemen októbertől egészen márciusig szünetet rendeltek el. A forradalom és fegyveres cselekmények főszervezőit bebörtönözték, Nemes Józsefet, aki szintén a Bartók Béla út 17. lakója volt, kivégezték. Mindenkit azonban nem lehetett börtönbe zárni, hiszen a műegyetemi diákság legnagyobb része cselekvően részt vett az októberi eseményekben.
Szekeres József az oktatás újrakezdése előtt is többször visszatért a diákszállóra tájékozódni. Látta a házak falán az új jelszót: „MUK”, vagyis „márciusban újra kezdjük”, de Budapest már elcsendesült.
Sok más évfolyamtársához hasonlóan nem indult ellene hivatalos eljárás, arról azonban tudomásuk volt, hogy megfigyeltették őket az egyetemi évek alatt, és nyilvánvalóan később is.
Őt magát sosem próbálták beszervezni. Úgy véli, azért, mert „tudták, kicsoda”, ismerték ’56-os tevékenységét, de műszaki tudására, tapasztalataira szükség volt. Részben ennek tulajdonítja, hogy Százhalombattát tanácsi vezetőként mindig sikerült megóvnia azoktól a politikai túlkapásoktól, amelyek sok hasonló városban jellemzőek voltak.
Egy gyár, egy város, egy élet –
Szekeres József visszaemlékezései
Hírhalom Könyvek, 2020
