Rácz Laci igaz történetei

A NAGY FOGÁS

Hogy igaz-e, vagy sem, azt döntse el mindenki maga. Igyekszem úgy prezentálni, hogy hihető legyen. Tehát:

Piros Wartburg zötyög a hosszú, egyenes bekötő úton. Szép zsenge tavaszi nap van, hétvégi kora délután. Az autó tele, benne az egész család, gyerekek, sokan. Feleség az anyósülésen, és a vezető. Családfő, egy jól megtermett, fiatal ember. Éppen fegyelmezi a hátsó ülésen veszekedő porontyokat. Látogatóba mennek az asszony szüleihez. Az após még életerős, friss nyugdíjas, az anyóst már a temetőben kell meglátogatni.
Télen csak ritkán mennek ki a huzatos helyre, most egy kicsit rendet kell tenni. Mit szólnak a szomszédok? Erre itt még sokat adnak. Megszólják, ha időközönként nem jelenik meg az ember leánya a temetőben, legalább egy kapával. Tehát mennek. A bekötőút hosszú és üres, senki sehol. A belátható 2-3 kilométer teljesen üres. Csak sokkal távolabb ténfereg valaki az úton, ez is inkább csak sejthető, mint látható.

Lassan, de biztosan haladnak, ahogy közeledik a ténfergő. Egyre jobban lehet látni, hogy a bizonytalan járás nem emberé. Talán kutya. Akkor viszont jó nagy. De nem is kutya. Ez…Ez egy disznó. Disznó?! Hát ez meg honnan kerül ide? Se közel, se távol egy hely, ahonnan elszökhetett.
A Wartburg megkerüli az állatot, majd megáll. A nagydarab kiszáll az autóból, majd kinyitja a csomagtartót. – Coca! Coca nee! – Próbálja magához édesgetni a 70-80 kilós süldőt. Az érdeklődve figyel. A gyerekek elhallgattak, hiszen érdekes dolog történik. Csak az asszony mond valamit, de nem mondja elég hangosan, így a nagydarab nem érti. Egyébként is elkapta a vadászösztön, már eltökélte, hogy ez kell neki. Elég közel kerülve ráveti magát az előbb még édesgetett cocára. Nem idegen tőle az ilyen tevékenység, már sokszor fogott disznóöléskor ennél sokkal nagyobb teremtményt is.

Az állat megrogyott, elfeküdt a ránehézkedő ember súlya alatt. Leteperte, és erős kézzel tartja. De hogyan tovább? Más dolog valakit leteperni, és más dolog egy élénken tiltakozót a csomagtartóba betenni. Éppen azon gondolkodik, hogy ott hagyja a fenébe, mikor megjelenik két fiatalember, biciklivel. Odaérnek, a nagydarab megszólítja a látványtól zavarodott egyéneket.

– Ti vagytok a megmentőim! Kiugrott a kocsiból. Segítetek visszatenni?

A két kerékpáros leszáll, és gyakorlott fogással megfogja a két hatalmas fület. A nagydarab a farkánál ragadja meg. Egy pillanat, és a röfi a csomagtartóban landol. Rácsapja a tetőt, megköszöni a segítséget, és gyorsabban, mint eddig, elviharzik. Most érzi, hogy alaposan elfáradt. A család a meglepetéstől szóhoz sem jut. A kínos csendet a gyerekek visítása töri meg. A hangoskodást az okozza, hogy a disznó magához térve próbál szabadulni. lökdösi a kalaptartót. Még szerencse, hogy nem fér be! Viszont nagyon büdös.

Az após otthon van, ez is ritka szerencse, mert gyakran látogatja a vendéglátó helyeket.

– Apu! Apu! – kiált a nagydarab. Az öreg előkerül.
– Apu a disznóól üres ?
– Hát persze.
– Akkor nyissa a kaput !

A nagydarab betolat, majd kinyitja a csomagtartót.
– Ez meg!? – Kérdi az öreg.
– Találtam. – Az öreg nem is csodálkozik, megragadják a hízót, és berakják az ólba.
– Karácsonyra jó nagy lesz! – mondja az öreg. Biztosan igaza lett. Hogy a történet igaz-e? Mindenki döntse el maga.

SZÖKÖTT OROSZ KATONA

– Te Pisti! Te etted meg a kajámat!?
– Dehogy ettem! Nem is láttam.
– Lehet, hogy nem is hoztam. Lehet, hogy már hülyülök.

Különben, néhány napja, elég furcsa dolgok történnek itt a TEHAG hátsó felében, a műhelyek környékén. Eltünedeznek dolgok innen-onnan. Hol az öltözőből, hol a kocsikból. Errefelé ez eddig nem volt szokás. Pont ezért nem is gyanakszunk egymásra. Ez biztosan a véletlenek egybeesése. Másnap megint keresnek valamit.

– Nem látta valaki a bicskámat?
– Hol volt?
– Ide dobtam be, a kocsi ülésére.
– Üzemi szarka! De itt ki a fenének kell egy bicska? Itt mindenkinek van, ennél jobb.
– Lehet, hogy melléesett.
– Kerestem már össze-vissza.
– Majd meg lesz ha takarítasz.
– Láttátok?! Valaki van a magtárban.
– Talán csak valamelyik halász.
– Az nem lehet! Mind elment már reggel halászni.
– Nézzük már meg!

Mindhárman bementünk az épületbe, ahol nagy kupacokban állt a halaknak szánt takarmány. Egy darabig eltartott, amíg a szemünk megszokta a félhomályt. Nem látunk senkit.

– Pedig itt volt.
– Én is láttam valakit.
– Ott van! – kiáltja Pista, és az egyik rakás mögé mutat.
– Tényleg! – A takarmányos zsákok mögött egy ijedt szemű, gyerekképű fiatal néz ránk, megszeppenve.
– Hát te ki vagy ? – Vonja valaki kérdőre. – A gyerekképű fel áll, és feltartott kézzel, nagyon fáradt szemeket mereszt ránk. Most már látjuk. Orosz katona.
– Hát te? Hogy a fenébe kerültél ide!? Ugyan, tedd le a kezed!
– Látszik, hogy nem érti. Te tudsz oroszul?
– Hogyne! Enni, inni, aludni.
– Nahát, akkor nehezen értünk szót. Meg kell várni a Sanyit. – Sanyi szerb gyerek, majd szót ért vele.
– Dáváj! Igyiszudá! Bisztrá! – Hiányos orosz nyelvkészletemmel hívom magam után. Úgy látszik érti. Mert elindul utánam. A többiek követik. Pisti lenyomja a karját, mert szerencsétlen még mindig az égnek tartja. Bevezetjük az étkezőnkbe.
– Éhes vagy ?
– Kérdem tőle, de nem érti.
– Kusáty? – Ezt már érti, mert erősen bólogat. Kinyitjuk a hűtőt, van benne ez is, az is. Kipakolunk elé. Van szalámi, kolbász, meg vaj, kenyér is kerül valahonnan.
– Egyél! – Mondom, meg mutatom is neki. Belevág. Habzsol.
– Már régen ehettél. – Szól hozzá Tomi, aki eddig nem nagyon mondott semmit.
– Mi legyen szegénnyel? – kérdi Pisti.
– Mi legyen? Duplázom a kérdést, csak úgy a nagyvilágba. Mert mindhárman ugyanerre gondolunk.
– Itt mégsem maradhat. Nem takargathatjuk.
– Szólni kell a rendőrségnek. – Mondja Tomi, aki hithű kommunista. Egyébként szerb gyerek ő is, de a nyelvet nem bírja.
– Dehogyis! – mondom, ifjonti hévvel, meg azért is, mert sajnálom a kölyköt.
– Hülye vagy? Mellé akarsz ülni? – Mondja Tamás, aki egyébként a csoportvezetőnk is.
– Megyünk nyugat felé, vigyük magunkkal – ötletel Pisti.
– Ti mindketten agyatlanok vagytok! Katonaszökevénnyel akartok végig kocsikázni az országon? – Igaza lehet. Senki nem akar a törvénnyel ujjat húzni.

Megjött Sanyi. Bejön, és nagyot csodálkozik.
– És ő kicsoda? – Elmeséljük neki.
– Beszélj vele! – Sanyi beszél.
– Na mi van?
– Tökölről jött, átúszta a Dunát. Őrségből szökött, a fegyverét eldobta. Azt mondja, ha feladjuk, hadbíróság, Szibéria.
– Akkor szokjon a gondolathoz. – Mondja Tomi, aki már eldöntötte magában a kis orosz sorsát. Nem ellenkezhetünk, mert mi sem vagyunk elég bátrak másfajta megoldásra.

Tomi telefonál. A srác közben jóllakik. Sanyi pedig elmondja neki, hogy mi nem tudunk mást tenni, mint feladjuk. Azt is elmondja, hogy igazán sajnáljuk, de féltjük a bőrünket. Úgy látszik megérti, mert nem tiltakozik, szökni se próbál. Pedig nem állnánk útját. Nem lehetett túlzottan felkészülve a szökésre, mert már napok óta bujkált a magtárban. Már régen elbújhatott volna valamelyik teherautón, és már messze járhatna. De ő csak várt. Hogy mire? Nem tudom, de talán már várta is, hogy elfogják.
Megjöttek a rendőrök, nem sokat kérdeztek. Nem bilincselték meg, csak úgy beültették az autóba, és elvitték. A kis orosz még odaköszönt nekünk: Daszvidányijá! Így legyen!

ARTÚR A SZATYORBAN

Egyszer volt, hol nem volt, túl a keresztúri határon, a Benta patakon innen, ott ahol a fiatalságom telt, ott történt az eset. Sokan voltunk barátok, vagy inkább haverok. Amit nagyon tudtunk együtt, az az unatkozás volt. Unatkoztunk a Halomban, Levinben, Halászban, Csónakházban és mindenhol. Az akkor még fejlődő város nem nyújtott túl sok szórakozási lehetőséget, gondoltuk mi, hátrányos helyzetű kisvárosiak. Ha tudtuk volna, hogy hová vezet városunk szélvész gyorsaságú fejlődése, egy szót se szóltunk volna.

Ebben az általunk koszfészeknek tartott világvégében szerda kivételével minden nap volt diszkó. Igaz, mi a diszkót nem szerettük, de mikor nem volt, nem tudtunk mit kezdeni magunkkal. Diszkózott itt Arató, Deza, Falusi, és még ki tudja kicsoda. Ide járt a környék fiatalsága. Jöttek Iváncsáról, Besnyőről, Ercsiből, Ráckeresztúrról és Belóból is.

Velük volt a legtöbb bajunk. Az egzotikus srácok folyton elcsábították előlünk, bambák elől, a legszebb lányokat. Mi bánatunkban, vagy bátorságszerzés céljából iszogattunk. Természetesen itt inkább csak magamról beszélek. Másokat nem szeretnék eláztatni, de ismertem őket. Ezért aztán, mi más vizekre eveztünk. Eljártunk oda, ahol gondoltuk nem ismernek. Ismertek. Ercsiben is, Martonvásárban is. Martonba gyakran jártunk a Postakocsiba, Ercsibe a TSZ udvarba. Mind a két helyen Falusi Jenci pörgette a lemezeket. Jártunk Velencére, Fehérházba, Arató diszkóba. Ott baromi nagy volt a tömeg, és drága az ital, ellentétben, az előzőleg említett két hellyel, mivel Jenő az egyik barátom munkatársa volt. Ha már eleget töltött magába, akkor mi is potyán szlopáltunk.

Ezekre a helyekre kocsival kellett mennünk. Mivel általában csak én rendelkeztem, a haveri körben autóval, így én lettem az áldozat. Borzasztó dolog csupa spicces, vagy részeg emberrel szórakozni. Nem túl szórakoztató. Egy idő után belázadtam.

– Én nem megyek kocsival!
– Akkor most mi lesz!? – jött a kétségbe esett kérdés. – Hogy megyünk a Postakocsiba?

Videodiszkóba jártunk, nem lehet kihagyni! Jenő új tévét vett. Nagyon menő dolog volt. Szuper csúcs technológia! Egész este videóról mentek a klippek, rajzfilmek, és pornó, természetesen magyar szinkronnal. Tehát menni kellett! Mivel? Busszal! Kicsit bonyolult volt. Egyik buszról a másikra, aztán tovább. Odaértünk. Jól buliztunk, de éjjel kettő felé hanyatlott a hangulat, mi meg alaposan fáradtunk a sok potya piától. Jenő is elhajtott, és véget vetett, a táncos mulatságnak, utcára kerültünk.

Messze még a reggel, induljunk el gyalog. Menjünk! Lelkesedett a maligán. Neki a határnak a kukorica- és napraforgótáblákon keresztül. Egy idő után fogyott a véralkoholszint, és kezdett kiszáradni a szánk. Mert annyi eszünk volt, hogy folyékony anyagot az útra nem hagytunk. Még jó, hogy a kukorica puha, és ehető. Valamelyest oltja a szomjat. Kivilágosodott mire Battára értünk, a lábunk is térdig kopott, a gyomrunk is rakoncátlankodott. Így nem hazamentünk.

Egyik barátomnál mindig menedéket találtunk, most is itt kötöttünk ki. Szülei igen toleránsak voltak, pedig előfordult, hogy 5-6 idegen fiatal is aludt a nagyobbik szobában. Most is ott ájult el a bagázs, köztük én is. Egy idő után, még félmólésan arra ébredtem, hogy valaki a számat nyalja. Csukott szemmel átgondoltam a lehetséges variációkat, de egyik sem tetszett. Kinyitom a szemem. A kutya! Artúr, takarodj! Jellemző a barátomra, hogy szuka kutyáját Artúrnak nevezte. Az arrébb húzódott, én meg átfordultam, és húztam a lóbőrt tovább. Ahogy becsuktam a szemem, a dög megint kezdte, rájöttem, hogy szép szavakkal nem megyek semmire. A grabancát megfogva körülnéztem. Hopp! Ott a megoldás! A fogason lógott egy szatyor. A tacsit bevágtam a szatyorba, és felakasztottam a fogasra.

Látszott rajta, hogy sokat látott állat, nem vette zokon. Szépen csendben, türelmesen megvárta, amíg valaki magához tér és kiszabadítja.
A következő héten már kocsival mentünk. Józanon nem fáradok el ennyire.

FELFORDULT A VILÁG

1960-as évek elején a mi kis falunk elindult a világhír felé. Elkezdődik az ipari óriások építése. Érdekes módon az én családom a finomítóval semmilyen kapcsolatba nem került. És ez jó sokáig így is maradt. Lehet, hogy az volt az oka a család erőműhöz való kötődésének, hogy ez volt közelebb a faluhoz. Mivel erről az időszakról sem lehetnek közvetlen emlékeim, ezért ismét segítséget kérek anyukámtól. Ő mint szemtanú emlékezett ezekre az időkre. Tehát a következő néhány rövid történetet, az Ő emlékei közül idézem.

Új élet kezdődik a hatvanas évek elején. Az udvarunkban gömbfát tárolnak, ezekből építik mérnökök segítségével a nagyüzemek helyét jelölő, három lábú jelzőpontokat. A velük dolgozó nyírségi, Pista nevű ember sírva borul nálunk az asztalra. Panaszkodik, hogy nem azt vette feleségül, akit szeretett. Becsípve énekel: “Jaj de széles, jaj, de hosszú ez az út “.

Megbolydul minden. Az ország minden szegletéből érkeznek munkások. Vashosszúfalu, Mórahalom, Fábiánsebestyén, Nyírkalász, Pécs. Sokféle ember, még többféle szokás. A mi kis falunk igazi forgatag, igazi Bábel. Sorban épülnek az épületek. Kétszáz méteres kémény, lakások, iskola, üzletek, új folyómedrek. Esténként cigányzene szól az épülő erőműnél, behallatszik a faluba. “Mit ér az a kupeckalap Ha az ember csak egy falat.”
Első munkahelyem az Április 4. Gépgyár. Ez egy külszerelési vállalat az erőműnél. Pénztáros vagyok 900 forintért. Tíz naponként 160 forintot fizetek ki a kiküldetésben dolgozóknak. A segédmunkások órabére 4,50-5,50 Ft, a szakmunkásoké 6-7 forint. Két gyerekre járó családi pótlék 75 forint. A kirendeltségvezető bére 3300 forint volt.

Ebédelni megyünk. Messziről érezni a tonhal szagát. A zene bömböl. “Csipkebokor ereszd el a hacacáré szoknyámat! Meg akarom ölelni a babámat.” A különböző vállalatok dolgozói félóránként váltják egymást. Szállítószalag viszi vissza az edényeket a mosogatóba. Ha egy elakad, az ebédlőt beborítja a sárga műanyag edények sokasága, és az ételmaradék. A frankfurti leves tetején szép fekete meztelencsiga úszik.

Ezek a hétköznapi történések teszik életszagúvá, megfoghatóvá az akkori eseményeket, és idézik vissza a hangulatot, amit a mi kis falunk abban az időben átélt. Nagy változás volt ez, az akkor itt élő emberek életében. Hogy mekkora is volt ez a változás? Ezt el sem tudjuk képzelni ma, mikor mindenhonnan különböző gyárak, raktárak, üzemek bújnak ki a földből. Az erőműben dolgozott anyukám, apukám, keresztapám, anyu unokatestvérei, azok párjai, majd később nagypapám is. Sokat hallgattam gyerekkoromban az erőmű üvöltését. Ha kimentem a házunk udvarára, láttam a füstöt okádó kéményt, majd kéményeket. A füst irányából egy pillanat alatt megállapítottam, honnan fúj a szél. Az építők közül sokan megérték a bontást is. Egykor, az ország legnagyobb hőerőműve volt, mára jelentéktelen kisüzemmé sorvadt, alig ötven dolgozóval…

Hogy hiányzik-e? Nem tudom eldönteni. Vannak szép emlékeim vállalati nyaralásokról, balatoni kirándulásokról, illegális üzemlátogatásokról. Nem is az erőmű, a kor az ami hiányzik.

TESTVÉREK

Írtam már néhány történetet, de eléggé el nem ítélhető módon a testvéreimről vajmi keveset. Pedig az ember legközelebbi rokona a testvére, vagy testvérei. Hála istennek, nekem is van kettő, két húgom. Kati az idősebb, a kisebbik Judit.

Kati egy hónapos volt, mikor a faluból az akkor épült házunkba költöztünk, újtelepre. Kati három évvel fiatalabb nálam. Az utcánkban nem voltak korunkbeli gyerekek, így miután megtanult járni, folyton a sarkamban volt. Ennek nem mindig örültem.

Nagyon csendes kislány volt. Annyira, hogy azt sem vettem észre, mire készül. Talált egy kis kőfaragó kalapácsot, én közben a fűben szöszöltem valamivel. Gondolt egyet, és fejbe vágott. Sokáig ordítottam.

Akár hiszitek, akár nem, de én még nem voltam négy éves, mikor anyu már elküldött a boltba. Először tetszett, de aztán meguntam. – Menjen a Kati! – Kati még picurka volt, boltba persze még nem mehetett, de anyu leküldte a utcasarokra lángosért. A lángosos nénik ismerték, próbáltak vele szóba elegyedni, Kati viszont nem mindenkivel állt szóba. Velük sem. A pénzt, és a szatyrot feltette szó nélkül a pultra, amit alig ért fel. A nénik kiszolgálták, és elindult haza. Én azért utána mentem (lehet, hogy anyu küldött). Jól is tettem, mert majdnem a földön húzta a reggelinket. Katival egész életünkben egymás mellett voltunk. Ma is a szomszédomban él a családjával.

Judittal már nagyobb a korkülönbség, nyolc év. Anyu gyakran bízta ránk, hogy vigyázzunk rá. Mi húzkodtuk össze-vissza, tologattuk játék babakocsiban. A járgány nyeklett-nyiklott, Juditka meg nagyon örült. Már nagy srác voltam, igyekeztem minél előbb megszabadulni tőle. Gyakran unatkozott egyedül, ilyenkor átkiabált a szomszédba Mariska néninek. „Máriám segíts!” volt a jelszó. Mariska néni ilyenkor átemelte a kerítésen.
Történt egyszer, hogy mi meg voltunk győződve arról, hogy odaát van a szomszédban. Anyu nem engedte, hogy sokáig boldogítsa a szomszédokat, negyedóra után átkiabált.

– Mariska küldd át a gyereket!
– Nincs itt Katám! – jött a válasz.
– Akkor hol van!?

Mindenki megijedt. Néhány perc múlva az egész utca kétségbeesetten Őt kereste. Az utcában nem találtuk, hát kerestük távolabb. Én is ökölbe szorult gyomorral indultam keresésére, a régi posta felé. Egyszer csak megláttam, ott lóbálta a lábait a posta melletti betonszegélyen.

– Jutka! – kiabáltam neki, nagy örömmel. Ő viszont nem örült annyira, azt mondta mikor meglátott.
– Egyszej megyek valahova, akkoj is utánam kell jönni!?

Nem volt még három éves. Azóta is nagyon önálló. Ő is néhány utcára lakik tőlem családjával. Azt hiszem szeretjük egymást, annak ellenére, hogy nem járunk túl sokat egymás nyakára. Szerencsés vagyok, mert nekem vannak testvéreim. Velük kerek a világ. Kati, Judit, és én.