„A segítés el kell nyerje méltó jutalmát”

Sinka István – „Közösségért” díjas

Szegedinácz Anna

István tősgyökeres százhalombattai. Azok közé tartozik, akinek felmenői már a XIX. században is a településen éltek. Amikor feleségével megépítették Révész utcai házukat, tudtam ismerős költözik oda, akit gyermekkora óta volt szerencsém ismerni. De akkor még nem tudtam, hogy vele ezermester költözött a közelünkbe, akitől bátran lehet segítséget kérni sokféle kézműves dologban, amit csak a legügyesebb férfiak tudnak otthon elkészíteni, megjavítani.

Bármikor segítséget kért tőle a férjem, mindig szívesen, legnagyobb örömmel, önzetlenül tette, amit ma nem lehet általánosnak mondani. Tette mindezt fizetség nélkül, baráti szeretettel. Amikor megtudtam, hogy ő az egyik óvárosi díjazott, végtelenül örültem, mert az önzetlenség olyan minta, amit a fiatalabbaknak szívesen állítok példaként: íme, így is lehet egy közösségben élni, létezni.
A családról, róla – az emberről -, életútjáról kérdeztem, valamint a közösségnek végzett dolgairól.

– Apai nagyanyám Kácser lány volt, Kácser Anna. A nagyszerszámos halásznak, Kácser Mihálynak a testvére. Sinka nagyapámra nem emlékszem, már nem élt, amikor megszülettem, de a nagymamára igen.

Édesapám – Sinka István – 1956 előtt hét esztendeig katona volt, katonatiszt. Gyálon a vegyvédelmiseknél szolgált. Amikor leszerelt, hazajött a téglagyárba dolgozni. A termelés valamelyik részében végzett utána munkát, a ki- és behordóknál vagy az agyagbányában.

Amikor a hőerőművet üzembe helyezték, mint sokan mások, ő is oda ment dolgozni.A karbantartóknál lett csoportvezető.

A szüleim mindketten Battán éltek, de édesanyám – Simon Julianna – a szüleivel Budafokra költözött, apa már oda járt hozzá udvarolni. Amikor összeházasodtak – ők ketten – Battán telepedtek le. Két testvérem van, én 1958-ban születtem. Gyuri szobafestő lett, Jutka a kereskedelemben dolgozik.

Battán jártam iskolába. Alsó tagozatban még a faluban, ötödiktől pedig a felépült 1. számú Damjanich úti Általános Iskolába. Alsó tagozatban Tóth Manya néni volt a tanítóm. Ötödiktől Balázs Gézáné lett az osztályfőnököm, ő ballagtatott el bennünket. A mi osztályunk volt az első, akik az új intézményben kezdték az ötödik osztályt.

1972-ben tanulmányi szerződést kötöttem az akkori DKV-val három évre – sok más diákkal egyetemben. Mezőgazdasági gépszerelést tanultam. Más szakmákra is lehetett jelentkezni akkor. Volt, aki autószerelőnek, villanyszerelőnek vagy kovácsnak tanult. Amikor elvégeztem a szakmunkásképzőt a Dunamenti Hőerőmű Vállalatnál a karbantartókhoz kerültem. Elküldtek hegesztő iskolába. Három minősítőt szereztem meg ott: autogénből, villanyból, argonból – nagynyomású hegesztő lettem. Kazáncsöveket hegesztettünk, üzemzavarokat hárítottunk el.

A privatizáció idején kiszerveztek bennünket, egy külföldi cég – az ABB – munkatársa lettem. Nyolc esztendeig voltam ott. Amikor megszűnt a százhalombattai kirendeltsége, Krisneiderék cégénél bevásárlókocsikat javítottam 12 évig. Három esztendeje a TEHAG területén karbantartó vagyok. Ha nem változik meg a nyugdíjkorhatár, három év múlva nyugdíjba mehetek.

1980-ban bevonultam katonának, 1986-ban nősültem meg. A feleségem, Peics Mariann falumbeli szerb lány volt. Két gyermekünk van, Péter és Bianka. Péter főiskolát végzett, informatikát tanult. Most a Vodafone-nál dolgozik, gyakran utazik ezért a luxemburgi központjukba. Bianka a pusztaszabolcsi szakközépiskolában érettségizett, bankban dolgozik.

Feleségemmel az ő apai nagyszüleinek a kertjében építettük fel a házunkat. Mariann nagyapját Peics Zsiga bácsinak hívták. A nagymama még élt, amikor odakerültem. Megtartjuk mind a magyar, mind a szerb ünnepeket. Gyermekeink az általános iskolában tanulták is az anyanyelvüket, többször szerepeltek lórévi versenyeken mesemondással.

A másokon, másoknak való segítségnyújtás szokását, hagyományát apámtól örököltem. Otthon ez volt a minta. Még Andor atya idejében – apám, Cseresznye Józsi bácsival és másokkal egyetemben – társadalmi munkában segítettek felépíteni az óvárosi Katolikus Parókia új épületét. Főztek halászlét vagy más bográcsos ételt, s közben épült a parókia is. Ugyanúgy, ahogyan valamikor az Egylet épülete, közösségi összefogással.

Amikor gyerek voltam, tagja lettem az Önkéntes Tűzoltó Egyesület ifjúsági csoportjának. A szertár abban az épületben volt, ahol ma a Csupics Zsiga bácsi féle szikvízüzem működik. Levittük a szivattyút és a tömlőket a Dunára, és a mai Rév utcában gyakoroltunk. Gyakran mentünk versenyekre, Perbálra, Tökre, vagy éppen nálunk szervezték meg.

Amikor ipari tanuló lettem, benne voltam a DKV focicsapatában. Tagja voltam az óvárosi focicsapatnak is, Kanyicska Sanyiékkal.

Szerettem az emberek között lenni. Ha szükség volt rá és megkértek, sok dologban segítettem az egyházaknak, a falunak, az embereknek.

1986-ban felújítottam a Szerb Temető keresztjét. Dalibor atyával, Csupics Gyurival felszereltünk egy harangot Dunaújváros óvárosában – régi nevén Dunapentelén.Szerb ünnepeken gyakran főzünk közösen Csupics Gyurival a közösségnek, akár 40-50 főnek. Búcsúkor, Óvárosi Napokon is.

A révészek sokszor kértek segítséget a hajók javításánál, karbantartásánál.

A katolikus templom fennállásának 100 éves évfordulóján lebontottuk a régi vaskerítést, rendbe tettük a templom előtti teret.

Ha Lantos Marika néni segítséget kér a templomban vagy templom körül, szívesen segítek.

Hétköznapi élet nincs. A másoknak számolatlanul tett segítés el kell nyerje méltó jutalmát.