„A zene érzelmei visznek minket előre”

Jubileumi interjú dr. Csehák Izoldával, a Canticum Novum Vegyeskar vezetőjével

Huszonöt évvel ezelőtt egy fiatal, szenvedélyes karnagy és néhány lelkes énekes úgy döntött: új hangot hoznak Százhalombatta kulturális életébe. Így született meg a Canticum Novum Vegyeskar, amely mára nemcsak a város ünnepeinek állandó színfoltja, hanem egy generációkat összekötő, szeretetteljes közösség is. Csehák Izolda karnagy amellett, hogy ügyvédként is helytáll, negyedszázada ugyanazzal a tűzzel vezeti a kórust, amelynek repertoárjában Bach és Bárdos Lajos mellett könnyűzenei meglepetések, sőt rock-klasszikusok is felhangzanak. A jubileum apropóján arról beszélgettünk vele, hogyan válik egy énekkar civil kurázsiból városi értékké, és mi tartja össze ezt a különleges közösséget évtizedeken át.

– Huszonöt év nagy idő egy civil kórus életében. Ha visszatekint az indulásra, mi volt az a belső indíttatás, amiért 2000-ben létrehozta a Canticum Novumot? Látta-e már akkor, hogy ennyire hosszú és harmonikus közösségi út lesz ebből?

– Világéletemben énekeltem kórusban, de az ének-zene, karvezetés szakra azért jelentkeztem, mert már akkor úgy éreztem, hogy bár nagyon szeretek énekelni, de azt szeretném ha az én érzéseimet tudnám átvinni másokra és ezért sok ember érezné azt amit én érzek és szeretném, hogy érezzenek. Amikor hallottam egy-egy darabot más karnagyok vezénylete alatt előadva, akkor hatalmas tűz égett bennem, hogy én ezt nem így csinálnám, én itt elmennék addig, hogy sírjanak az emberek vagy pozitív érzelem esetén pl. én ezt úgy szeretném, hogy hangosan felnevessenek. Úgy éreztem, hogy sokkal intenzívebb érzelmeket igényel az a konkrét zene és vágytam rá, hogy lehetőséget kapjak ennek megmutatására.

Természetesen egyáltalán nem láttam előre ennek időbeli távlatait, hiszen a városban már volt egy vegyeskar és nem számíthattam rá, hogy szükség lehet arra, hogy a semmiből jön egy fiatal nő, akinek már van „rendes” szakmája és itt vezényelni akar. Még anno a tanáraim közül sem értette mindenki ennek okát, hogy miért tanulok vezényelni, ezért tulajdonképpen nem én kezdeményeztem a kórus létrejöttét, hanem néhány ember kérte, hogy „csináljak egy kórust”, amilyet én szeretnék. Így aztán én a jelenben éltem és nem terveztem semmilyen távra.

Azt pedig, hogy egy ilyen szeretettel teli közösséggé forrtunk össze, egyáltalán nem is remélhettem, mert erre korábban nem láttam példákat, ez valahogy kialakult közben.

– A kezdeti elképzelés az „új hangról” – a közvetlen, mosolygós, közönséghez forduló kórusról – mára védjegyükké vált. Milyen reakciókat kapnak most, negyedszázad után ezzel a könnyedebb, mégis komoly szakmai megszólalással?

– Azt hiszem ez telitalálat volt és maradt a mai napig. Nem kell ahhoz vidám darabot énekeljünk, hogy az emberek megérezzék a közelséget, elég mélyen belenézni egy szempárba, kifejezően mondani a szöveget, bátran megmutatni az érzelmeinket és ez bármilyen hangulatú darabnál működik. A csodája ennek az, hogy én ezt háttal teszem a közönségnek, de én valamit sugárzom a kórustagok felé, akik ezt visszasugározzák a közönség felé.

Az emberek érzékelik a szeretetet, most is kaptam olyan visszajelzést, hogy „egy nagy szeretet aura” van körülöttem ilyenkor. Mert a mosoly a szeretetről szól, arról, hogy Neked énekelek, érezd jól Magad.

– A Canticum Novum különleges közösség: fiatalok és idősebbek együtt énekelnek, névnapot ünnepelnek, kirándulnak, szalonnát sütnek. Mi az a titkos összetevő, amitől ez a társaság ennyire összetartó és szeretetteljes maradt az évek során?

– Igen, ehhez hozzátenném, hogy nyári kirándulós táborunk is van minden évben és immár havonta összejövünk társasjátékozni is, mert újabban vannak olyan modern társasjátékok, melyek felnőtteknek készülnek, stratégiai, partijátékok, szójátékok stb.

Azt hiszem a kérdésre a választ nem nekem illene megválaszolni, mert nem tudom megkerülni azt, hogy mivel még nem cseréltek le a 25 év alatt, ezért nyilván az én személyiségem ennek biztosan az egyik összetevője. Én egy lelkes, szenvedélyes és szuggesztív ember vagyok, ezért bármit szeretek az életben, azt meg akarom osztani másokkal és ezt olyan lendülettel teszem, hogy viszem, sodrom magammal Őket.

Nem tudom teljesen a titkát, de csodálatos érzés, hogy 11 éves kortól 80 éves korig mind az 5 ma élő generáció képviselteti magát a kórusban és valamiért tetszik nekünk együtt lenni. Nyilvánvalóan benne kell ebben annak is lennie, hogy ezek az emberek tudnak és akarnak szeretetet adni, tudnak alkalmazkodni, szeretnek énekelni és akarnak tenni is valamit másokért.

– Az ünnepi koncert most a jubileumról is szól. Mit szeretnének megmutatni a közönségnek ezen a különleges estén? Lesz-e olyan zenei meglepetés, amire eddig még nem volt példa?

– A jubileumi évünkben tavasszal a húsvéti koncert keretén belül azokból a művekből adtunk válogatást, melyek az általunk előadott zenekari nagy oratórikus alkotások voltak az elmúlt 25 évben. A mostani koncerten inkább kíséret nélküli vagy zongorakíséretes darabokat énekelünk, és most a műsor 1. felében Bárdos Lajos műveit és a zeneszerző vidám és komoly illetve vicces oldalát szeretnénk bemutatni. Ő azért is fontos számomra, mert Mohayné Katanics Mária, aki az én karvezetés tanárom volt, Bárdos Lajos tanítványa volt, így mindig kiemelt figyelmet szenteltem a zeneszerzőnek.

A műsor 2. felében néhány kihagyhatatlan kedvenc mellett könnyűzenei darabokat adunk elő, melyből hármat még nem adtunk elő soha. Az egyik ilyen meglepetés például a Különben dühbe jövünk c. filmből a Coro dei Pompieri a vicces beleéneklős férfivel, akit a filmben Bud Spencer alakított.

– A Canticum Novum egyik nagy ereje, hogy egyszerre őrzi a komolyzenei hagyományt és nyit a modern, könnyedebb műfajok felé is. Hogyan találja meg az egyensúlyt Bach és a Scorpions, Mozart és Bródy János között?

– Ha csak magamról beszélek akkor nálam ez teljesen természetesen jön. Ami jó, az jó. Nagyon sokféle zenei szín érdekel, megérint, meghat vagy feldob, akár extázisba hoz. A felsoroltak közül mondjuk Bach meghat, a Scorpions pedig extázisba hoz. Megfér bennem ez a sok érzelem, sőt kifejezetten törekszem minden koncerten arra, hogy az érzelmi skála minél szélesebb legyen. Hiszen a templomban is egészen más típusú zene szól akkor ha Jézus haláláról szól egy darab, mint amikor a feltámadásáról, amikor ujjongunk. Ezért szerintem mindegy ki a zeneszerző és bizonyos határig a műfaj is, a darab által közvetített érzelem a lényeg. Azért mondom, hogy bizonyos határig, mert én elsősorban a komolyzenére lettem „kiképezve”, ezért tudom, hogy mindenhez nem értek, pl. a jazz világába már nem merészkedem, mert a színvonalból viszont nem szeretnék lejjebb adni.

– A városi rendezvényeken való jelenlét szinte már természetes része Battán az ünnepeknek. Ön szerint miért fontos, hogy a kórus ott legyen ezeken az alkalmakon – akár karácsonyi gyertyagyújtásról, akár megemlékezésekről van szó?

– Az ünnepek nagyon fontosak, számomra a karácsony a legszebb ünnep. Ezért az elképzelhetetlen, hogy akkor ne énekeljünk. Amikor kiderült, hogy mi ilyenkor az utcán énekelünk akkor az önkormányzat feltételezte, hogy szívesen énekelnénk a faállításokon is, de így merült fel a gyertyagyújtásokkor is a jelenlétünk. Mi nagyon szeretjük ezt, segítünk a meghitt hangulat kialakításában. Ma már sajnos egyre kevesebben énekelnek karácsonykor is otthon, reménykedünk, hogy hátha valaki ilyenkor kedvet kap és a fa alatt elénekel a családdal egy karácsonyi dalt.

A megemlékezések is mindig érzelmeket váltanak ki és ezt Debussy óta tudjuk, hogy ahol a szó elfogy, ott kezdődik a zene. Mi ezért bárhol, bármilyen felkérés esetén szívesen megyünk és énekelünk.

– Az elmúlt években rengeteg helyre hívták önöket – templomokba, fesztiválokra, sőt külföldre is. Van-e olyan fellépés, amely mély, személyes élményként maradt meg önben?

– Ha külföld, akkor Rómában a Pantheonban adott koncert az felejthetetlen volt, mert csak 40-50 hivatalos embernek engedték, hogy leüljenek és a turisták azt a templomot úgy tudták megtekinteni, hogy lassan, folyamatosan haladni kellett tovább. Ezért a kórus 40 perces előadását sokszázan hallhatták, és láttuk, ahogy megállnak és maradnának. Csodálatos érzés volt, maga a több, mint 2000 éve épült templom légköre is.

A nagyon sok élményből kiemelném még Könözsi László „Deo Gratias” című, egyébként magyar nyelvű miséjét is, melyet Százhalombattán és szülővárosában Dunavarsányban is előadtunk. A mű varázsa, csodája a lélek legmélyéig hatol énekesnek, közönségnek és a karnagynak is egyaránt.
De a 2 idei jubileumi koncert anyaga is felejthetetlen lesz, annyi szépséget és vidámságot, vagányságot sikerült összeválogatni.

– A kórus civil kurázsija mindig is erőteljes volt: saját forrásból, energiából, lelkesedésből hoztak létre nagy volumenű produkciókat is. Mit jelent önnek ma ez a civil bátorság, és hogyan látja a közösségi kultúra szerepét egy város életében?

– Néha nagy nehézséget jelent, mert a zenekarok kifizetése egyre több gondot okoz az áremelkedések miatt, vagy például azért, mert mióta a rezsiköltségek ennyire megemelkedtek, bizony volt olyan, aki azért nem vállalta a Szent István templomban a koncertet, mert fűtés nélkül nem tudta megoldani, hogy az ujjai vagy a teste ugyanúgy működjön, mintha melegben lenne. Megjegyzem, énekelni sem könnyű így. Nagyon ügyesnek kell lenni, hogy azért mert nincs annyi pénz esetleg, attól függetlenül ugyanolyan minőségű produkciók jöjjenek létre, nem szeretnék a zene rovására kompromisszumot kötni.

Tudom, hogy a városnak is sokkal nehezebb a pénzügyi helyzete, de a Kulturális Pályázat megszűnése nagyon érzékenyen érintett sok kulturális közösséget. Reméljük, ha javul az anyagi helyzet, ez még visszatérhet és akkor meg tudunk fizetni nagyobb zenekart, vagy egy templomi fűtést. De az anyagiakon nem fog múlni, hogy fellép-e a kórus, legfeljebb ha annyira hideg lesz akkor a húsvéti koncert áttevődik Pünkösd közelébe.

– A karnagyi munka mögött óriási felkészülés áll – különösen úgy, hogy ön a jogi pályán is aktív. Hogyan talál egyensúlyt a két hivatás között, és miből töltekezik, amikor egyszerre zúdul önre munka, család és kórus?

– Ez a legnehezebb kérdések egyike. A munkám olyan jellegű, hogy nem hibázhatok benne, mert azt más emberek kárára tenném. A kórusban pedig nemcsak a zenei feladatokat látom el, hanem a szervezés oroszlánrészét is, mivel már egyre kevésbé terhelhetőek az emberek, így jelenleg nem rendelkezem egy „mindenes” kórustitkárral. Ez tényleg nem kevés energia és 3 dolog kell hozzá, hogy meg tudjam oldani. Először is logisztika, melyet precízen a legapróbb részletekig tervezni kell és hol a munkámat előtérbe helyezni, hol a kórus dolgait, nyilván úgy hogy ne menjen a másik rovására, prioritások alapján.

A másik ami segít, hogy mindkét gyermekem énekel a kórusban, így nemcsak otthon vagyok jelen Nekik, hanem a próbán, a havi kirándulásokon és a társasjátékozásban is, így nem kell annyit hiányolniuk. Ebben szerencsém van, mint ahogy abban is, hogy a férjem sokat segít a háttérmunkákban mindkét oldalon.

Végül, ami leginkább feltölt amikor mindkét tevékenységemben elfáradok, az az olvasás. Nem telhet úgy el nap, hogy ne olvassak. Ilyenkor teljesen kikapcsolom magam és elmerülök egy történetben.

– Ha a következő 25 évre gondol – akár csak képletesen –, milyen álmai vannak a Canticum Novummal? Van-e olyan zenei vagy közösségi terv, amit szeretne még megvalósítani?

– Ez a kérdés – nem képletesen – a valóságban is felmerült a kórus tagjaiban, vicc nélkül volt aki azt mondta, hogy el tud képzelni még 25 év múlva is a kórus élén. Bár akkor már 80 felett leszek, de Nekik annyit ígérhetek, hogy ha Ők akarják, akkor mindent megteszek azért, hogy legyen még 25 év.

Nincsenek álmaim a kórussal kapcsolatban, mert ezt a közösséget nem úgy képzelem el, hogy egyre többet és többet akar. Azt az egyet akarja, hogy az érzelmeinket másoknak át tudjuk adni a zene nyelvén, megőrizzük a kóruskultúrát és ezt magas színvonalon tegyük.

Persze titkos vágyaim vannak, de ezek zenei darabok, nagyon szeretnék még néhány olyan darabot elvezényelni, amelyek nekem sokat jelentenek. Ehhez azonban több férfikórustag kellene, mely jelenleg egyre fogy. Nem tudom megfejteni pontosan miért, de manapság a férfiak nem akarnak vagy nem mernek énekelni, és ez nagyon nagy baj, országos szinten veszélyezteti a vegyeskari kóruskultúra fennmaradását.

Az álmom az lenne tehát mégis, hogy legyen több fiú, férfi a Canticum Novum Kórusban. De sajnos azt nem tudom ezt hogy érhetném el. De nem adom fel.