Ada Kaleh: A Duna titokzatos, eltűnt szigete
A Duna egyik legkülönösebb szigete volt, ahol a történelem, a kultúrák és a vallások találkoztak. Ada Kaleh eltűnése nem csupán egy földdarab elvesztése, hanem egy sajátos világ megszűnése, amelynek emléke ma is él a legendákban, irodalomban és a még fellelhető tárgyi emlékekben.
A földrajzi hely és az elnevezések kavalkádja
Ada Kaleh, a „szigetek szigete”, alig három kilométerrel Orsovától délre feküdt a Duna közepén, a Vaskapu szoros előterében. Formája hosszúkás volt, 1,7 kilométer hosszúságban és 400–500 méter szélességben terült el, zöldellő fákkal és szőlőskertekkel borítva. Már a neve is sokat mesél róla: a török „erődsziget” jelentésű elnevezés a sziget stratégiai jelentőségét jelezte. Az évszázadok során azonban legalább tizenhat különböző néven ismerték: magyarul hívták Új-Orsovának vagy Új-Palánknak, németül Neu-Orschovának, románul szimplán Szigetnek, de a legállandóbb megnevezés mégis a török eredetű Ada Kaleh maradt.
Ezek a különféle elnevezések is mutatják, hogy a Duna ezen szakasza mindig találkozási pont volt: birodalmak határvidéke, katonai ütközőzóna és kulturális olvasztótégely egyszerre.
A sziget közössége: sokszínűség és béke
Ada Kaleh lakosságának túlnyomó része török származású volt, de jelentős számban éltek itt szerbek, magyarok, németek és románok is. Az itt lakó családok többnyire többnyelvűek voltak: a gyermekek gyerekkoruktól kezdve románul, törökül, németül és magyarul egyaránt beszéltek. Ez a nyelvi sokszínűség nem akadályt, hanem lehetőséget jelentett, hiszen megkönnyítette a kereskedelmet és a mindennapi együttélést.
A vallási élet hasonlóképpen változatos volt: muzulmánok, keresztények és zsidók éltek egymás mellett. A sziget szíve mégis a mecset maradt, amelyet különlegessé tett az a majd fél tonnás perzsaszőnyeg, amelyet II. Abdul Hamid szultán ajándékozott a közösségnek. Ez a kincs nemcsak a vallási élet központját emelte, hanem szimbolikusan is jelezte a sziget kapcsolatát a nagyvilággal.
Jókai Senki szigete
Jókai Mór regénye, Az arany ember örökítette meg a sziget álomszerű atmoszféráját. A regényben Tímár Mihály talál rá a titokzatos Senki-szigetre, amely Ada Kaleh ihletésére született meg az író képzeletében. A regényben így festi le a helyet: egy eldugott világ, ahol a természet érintetlen, a fák koronái összeérnek a víz fölött, és a kertekben rózsák illata száll. „Itt az ember megfeledkezhet a külvilágról, mintha az idő is lassabban folyna” – írja Jókai. A Senki szigete egyszerre volt menedék, álom és utópia: egy olyan hely, ahol az ember új életet kezdhet, távol a világ zajától.
Ez az idealizált kép szorosan kapcsolódott Ada Kaleh valóságához: a Duna sodrában megbúvó, különleges közösség valóban olyan benyomást keltett, mintha az idő kereke lassabban forogna ott, mint bárhol máshol.
Katonai és történelmi jelentőség
Ada Kaleh nemcsak idilli menedék volt, hanem katonai szempontból is kulcspont. Már 1669-ben erőd épült itt az osztrákok kezdeményezésére, hogy megállítsák az Oszmán Birodalom előretörését. A következő évszázadokban a sziget többször cserélt gazdát: osztrákok, törökök, magyarok és románok mind fontosnak tartották birtokolni.
A Berlini Kongresszus után, 1878-ban különös helyzet állt elő: a sziget hivatalosan török fennhatóság alatt maradt, ám mindennapjait az Osztrák–Magyar Monarchia ellenőrizte. Ez a jogi anomália kiváltságokat biztosított a helyieknek: mentesültek az adó- és vámfizetés alól, katonai szolgálatra sem kötelezték őket. Ada Kaleh így egyfajta külön világként élhetett tovább, miközben körülötte a birodalmak folyamatosan változtatták határaikat.
Autonómia és helyi önrendelkezés
A sziget lakói saját igazgatást alakítottak ki, amely félig-meddig önállóságot biztosított számukra. A közösség élén választott vezetők álltak, akik a hagyományok és szokásjog alapján hoztak döntéseket. Ez a rendszer biztosította, hogy a soknyelvű, sokvallású közösség békében tudjon együtt élni.
Ada Kaleh így nemcsak földrajzilag volt sziget, hanem társadalmi értelemben is: egy kis autonóm világ, amely évszázadokon át őrizte egyediségét.
A mindennapok gazdasága
A sziget gazdasági életének alapját a dohánytermesztés adta, amelynek minőségét egész Európában ismerték. Emellett szőlőt, rózsát és gyümölcsöket termesztettek, a Duna pedig bőséges halat adott. Az Ada Kaleh-i rózsalekvár és a török édességek messze földről vonzották a látogatókat.
A bazár igazi keleti hangulatot árasztott: színes sátrak alatt árulták a kézműves pipákat, a finom textíliákat, a helyi édességeket. A XX. század elejére a turizmus is egyre fontosabbá vált: évente több tízezer ember kereste fel a szigetet, hogy élvezze annak különleges atmoszféráját.
Ünnepek és közösségi élet
A sziget élete nem csupán a munkáról és kereskedelemről szólt, hanem gazdag vallási és közösségi ünnepekről is. A ramadán idején a szigetet fények és ünnepi énekek töltötték be, húsvétkor a keresztény családok vendégül látták a szomszédokat, a bazárnapok pedig mindig a közösségi együttlét alkalmai voltak.
A gyerekek szabadon játszhattak a rózsakertekben, a gesztenyefák alatt, vagy felfedezhették a régi erőd kazamatáit. Ada Kaleh valóban olyan közeg volt, ahol a múlt és jelen különös harmóniában élt együtt.
Legendák és kultikus alakok
A sziget legendás alakja Miskin Baba, az üzbég szufi szent volt, akinek sírja zarándokhellyé vált. A hagyomány szerint Miskin Baba álmokban jelent meg a híveknek, tanácsot adott, vagy vigaszt nyújtott. Az ő kultusza is hozzájárult ahhoz, hogy Ada Kaleh ne csupán lakóhely, hanem spirituális központ is legyen.
A szigetről azt tartották, hogy ott az ember megszabadulhat a világ gondjaitól. Ez a hit összecsengett Jókai Senki-szigetének üzenetével: a Duna közepén létezett egy világ, ahol az élet lassabb, nyugodtabb és békésebb.
A vég kezdete: a Vaskapu vízerőmű
Az 1960-as években azonban minden megváltozott. Jugoszlávia és Románia közös döntéssel megkezdte a Vaskapu I. vízerőmű építését, amely a Duna hajózhatóságát javította és jelentős energiát termelt, de egyben megpecsételte Ada Kaleh sorsát.
1964-ben indultak a munkálatok, és világossá vált, hogy a sziget a gát megépítése után víz alá kerül. Az utolsó években a bontások, költözések és mentési munkák jellemezték Ada Kaleht. A mecsetet, az erőd falait, a bazár épületeit, a temetőt igyekeztek átszállítani a közeli Simian-szigetre.
De a közösséget nem lehetett áttelepíteni. A lakók egy része Törökországba költözött, mások a romániai Dobrudzsában telepedtek le. A sziget közösségi élete széthullott, a gyökerek elszakadtak.
Az utolsó napok
Adile Geafer, a sziget egyik utolsó lakója úgy emlékezett: „Amikor eljött az idő, és minden házat lebontottak, olyan volt, mintha a szívünket tépték volna ki.” A rózsás kertek, a gesztenyefák, az eperfák mind eltűntek, a szigeten egyre nagyobb lett az üresség.
1972 tavaszán a víz végleg elborította Ada Kaleht. A híres perzsaszőnyeget Constanta mecsetébe menekítették, de a sziget hangulata, élete már nem térhetett vissza.
Az emlékezet szigete
Ma Ada Kaleh a múlt része: fotókon, visszaemlékezéseken, dokumentumokon keresztül él tovább. A Simian-szigeten még láthatók a szigetről áthelyezett épületek, de a hely soha nem tudta visszaadni az eredeti közösség bensőséges atmoszféráját.
Ada Kaleh története ma is tanulság: a fejlődés ára gyakran a kisebb közösségek, sajátos világok eltűnése. A Duna mélyén ma is ott pihennek a kazamaták téglái, a rózsás kertek illatai, a gyermekkori játékok emlékei – egy olyan világ, amely már csak az emlékezetben él.
*
Ada Kaleh nem csupán egy eltűnt sziget volt, hanem egy olyan világ, amely évszázadokon át bizonyította, hogy a kultúrák békében élhetnek együtt, és a történelem viharai között is fennmaradhat egy közösség. Jókai Senki-szigetének álomvilága itt valósággá vált – egészen addig, amíg a modernitás hullámai el nem nyelték. A Duna mélyén ma is ott rejtőzik Ada Kaleh, mint egy víz alatti emlékmű, amely az emberi kitartásról, a közösség erejéről és a fejlődés keserű áldozatairól mesél.
