Bolgárkerék

Kertészek a Duna mentén

Megjelent a Százhalom magazin 2013. márciusi számában

Százhalombatta az 1700-as évek elejétől több nemzetiségnek adott otthont. Mindenki a saját hazájából hozta a tudást amivel a földet megművelték. Idővel átvették egymás módszereit. Közel a Dunához, bolgár módszerrel termesztették a zöldségféléket ebben a faluban is, ahogy az egész országban. Több család is foglalkozott bolgárkertészettel, amelyet most az egykori kertész, Nikola Nedelkov unokájával, Horváth Lászlóné Sándorovics Erzsébettel készült riportból ismerhetünk meg.

Szép napsütéses reggelen, mosolygós apróka néni fogadja csengetésemet a Kossuth utcában.
– Jó reggelt kívánok!
– Jó reggelt, s kaput nyit, majd beinvitál családi hajlékába.
Rövid bemutatkozás után, a falra mutat: – Ők a nagyszüleim! S közben szemében megcsillan a büszkeség.
– Lefotózhatom Őket? – kérdeztem.
– Hogyne! – jött a határozott válasz éves Erzsi nénitől. Majd elkezdi mesélni nagyapjának történetét.

*

– Nagyapám, Nikola Nedelkov 1878-ban a Yantra folyó melletti Pusevóban született, Veliko Tarnovo nagyváros mellett. Kamaszfiú lehetett, amikor a gazdasági válság után több családdal érkezett az akkori Százhalombattára, s a falu közepén telepedett le. Mint ahogy Szerbia, Montenegró, Bulgária is 1878-ban vált szabaddá a török megszállás alól. Valószínű, hogy ezt követően nagyon nehéz volt a megélhetés, ezért jött több család Magyarországra, Dunapentelére, Halásztelekre és a Csepel-szigetre. Három szempontot vettek figyelembe a hely kiválasztásánál. Legyen síkság, öntözővíz és lássanak gyárkéményeket. Mert a kémények alatt gyárak vannak, ott pedig sokan dolgoznak, tehát van piac. A sík terület és az öntözővíz pedig a bolgárkertészeti módszer két legfontosabb feltétele.

– Mikor jött a nagyapja Százhalombattára?

– Feltételezem, hogy 1890 után érkezett, mert azt követően vannak írásos dokumentációim. Nagyapám egyébként visszament a katonai szolgálatát letölteni, és utána gyalog jött vissza ide a faluba. Megismerte a nagyanyámat, Galambos Katalint, akit a faluban, csak Kátó néninek szólítottak. Nyolc gyermekük született a házasságukból, melyből sajnos kettő korán meghalt. Így három fiú és három lány segítette a nagyszüleimet. György, Szeramfila, Veronika (az édesanyám), Risztana, Miklós (Nikola), és László (Zlatoje). A gyerekeket magyar nevekkel anyakönyvezték, de megvolt mindegyikük nevének a szerb-bolgár megfelelője is. Nagyapa csak 1928. január 23-án lett magyar állampolgár, esküt tett, és innen már Miklósnak nevezték. Nagyanyám pedig itteni szerb születésű leány volt.

– Hasonlít egymásra a két nemzetiség nyelve, hagyománya?

– Igen, olyannyira, hogy a bolgár teljesen beolvadt az akkor már itt élő szerbek hagyományaiba. Így nagyon nincs már különbség még a neveknél sem.

– Hogyan emlékszik nagyapjára?

– Hétéves voltam, amikor meghalt 1953-ban, így csak arra emlékszem, hogy mindig tisztelettudóan beszélt nagyanyámmal, mindig Katerinának szólította, és nagyon szerette. Sosem szabadott rosszat mondani rá, mert arra nagyon haragudott. Szüleim meséltek mindig a nagyapámról. Az biztos, hogy amikor Magyarországra jött, nagyon szorgalmasan kezdett el kertészkedni. 1922-ből való igazolás is bizonyítja, hogy jelzáloghitelt is felvett, hogy minél több földet tudjon venni és művelni. Az alsó részen a Duna mentén termelték meg a primőr és egyéb zöldségeket, a hegyen (a mai Szabadság utcai ipari létesítmények helyén) a gabonaféléket, és a Dunai Finomító tartályparkja helyén állt a szőlője. Mindig fejlesztette a gazdaságát. Idővel vásárolt szekeret, amely megkönnyítette a szállítást és a földterületek közötti mozgást. Az akkori emberek nem építkeztek a hegyen, inkább vermeket és pincéket ástak oda. Nagyapámnak is volt jéggel teli verme, ahol a megtermelt javakat tartotta.

– A kertészet volt a család főtevékenysége?

– Igen, minden családtag dolgozott benne, kivéve a gyerekek. Nekik szabad volt játszani. A kertészek korán keltek, hogy napfelkelte előtt meg legyen öntözve a terület.

– Milyen sajátosságai vannak a bolgárkertészetnek?

– Tulajdonképpen maga az öntözés és a melegágyas palántanevelés, amit később a magyarok is átvettek. Hagyományosan a bolgárkertészetben alacsony gátakkal kialakított kalitkaágyásokba (fiterákba) néhány percre vizet engedtek, majd kapával megnyitották a következő töltést és a munkát ágyásról ágyásra folytatták. A fiterák általában hat méter hosszú és másfél-két méter széles kis földparcellák voltak, amit barázdák öveztek. Az öntözővizet a Dunából nyerték ki, de volt nagyapámnak a Duna parton saját kútja is, amit később lebetonoztak. Még dokumentáció is van az engedélyeztetésről.

A gazdagabb bolgárkertészek egy úgynevezett bolgárkereket (dolápot) hasz­náltak az öntözéshez. Mert a bolgárkertészet nem létezik öntözés nélkül! Ennek kialakulására és eredetére többféle feltevés született. A vízemelő kerekeknek a használatát, amelyek képesek a vizet a völgyből a fennsíkra vinni, egyes szerzők Mezopotámiából származtatják, mások görög hatásnak tudják be. Az mindenesetre megállapítható, hogy a vízemelő szerkezetek a Földközi-tenger egész vidékén elterjedtek. Alkalmazási területük változatos. Rétöntözéstől kezdve a kertöntözésig használták. A technika azonban ide is betör, így a bolgárkertészek zöme a két világháború között már áttért a víznek a motorral való felhúzására. A melegágyas palántanevelést felváltotta később a fóliasátor és az üvegből készült melegházak, amelyeket már fűtöttek is.

– Hová vitték a megtermelt árut?

– Mivel volt szekere a családnak, a hegyen át az érdi piacra. Nagyon szerették nagyapám áruit, mert mindig nagyon szépek voltak. Sokat is foglalkozott a földdel. Folyamatosan locsoltak és kapáltak. A kertészetben dolgozók összetartóak voltak, megvolt mindenkinek a feladata. Az időjáráshoz alakították a napjaikat. Nem volt megszabott munkaidő, ameddig igényelte a föld a kertészt, az addig dolgozott egy nap.

– Hogyan fejeződött be egy-egy napjuk?

– Esténként jót beszélgettek egy pohár bor mellett, megbeszélték az aznapi történéseket, sokat kártyáztak, vagy játszottak a kisebbekkel.

– Volt olyan gyermek, aki folytatta a nagyapa kertészetét?

– Igen, az első fiú, György! A bolgárkertészet apáról fiúra szálló, hagyományőrző mesterség, sajátos eszköztárral. Sajnos a 60-as években megkezdődő „téeszesítések” miatt a kertészet felszámolásra került és megszűnt. Azóta sincs olyan jó primőr és zöldség. Ma már a multicégek elnyomják az őstermelőket.

– Végezetül mi az, amit még szeretne elmondani?

– Nagyszerű emberek voltak a nagy­szüleim. Kár, hogy kisgyermekként nem ismerhettem meg őket jobban. Nagyanyám csak három évvel élte túl a papát, 1956-ban hunyt el. Levelezést folytattam bolgárul – természetesen segítséggel – a bolgár település önkormányzatával, ahonnan egy na­gyon baráti levél érkezett vissza. Az ottani irattárban csak 1888-tól vannak adatok, de ezt levelezés útján nem lehet megismerni. Ugyan 67 éves vagyok, de szándékomban áll, hogy megkeressem nagyapám szülőhelyét, Pusevót. Ebben segítségül lesz a fiam, a menyem és az unokám! – S közben Erzsi néni szeme ­ragyog.

-TP-