Más szemmel: Az Aranybulla kiadása

Részlet Mitták Ferenc nemrég megjelent könyvéből

1222. április 24.

1222. április 24-én a székesfehérvári országgyűlésen adta ki II. András magyar király (uralkodott: 1205–1235) a magyar történelem leghíresebb oklevelét, az arany függőpecséttel ellátott Aranybullát, a rendi állam későbbi legfőbb tartóoszlopát, a nemesek előjogait garantáló rendelkezését, amelyet egészen a XX. századig használtak és passzusaira hivatkoztak.

Az 1205–1235 között uralkodó II. András az állandó háborúival, a birtokpolitikájával, adókivetéseivel, pénzrontásával nagy fokú elégedetlenséget váltott ki a királyi szerviensek (serviens regis) körében, akik valójában a „király szolgái” voltak, és semmilyen földesúrnak nem voltak alávetve. Ők maguk is földbirtokkal rendelkeztek, és csak a királynak tartoztak szolgálattal és engedelmességgel (ez a katonáskodás volt). Féltek, hogy a kialakuló nagybirtokosok fennhatósága alá kerülnek. A szerviensek tulajdonképpen a később kialakuló kis- és középbirtokos nemesség tagjait tömörítették a soraikban.

1222. április 24-én, Szent György napján hatalmas tömeg gyűlt össze Fehérvárott, és II. Andrást az addigi kormányzat elbocsátására és az „Aranybulla” kiadására kényszerítették. A 31. pontból álló szabadságlevél, az „Aranybulla” a szerviensek mozgalmának eredményeként született meg.

Maga az „Aranybulla” szó arany pecséttel (a régiségben a „bulla” szavunk a „pecsét” szóval egyenértékű) ellátott oklevelet jelent. A legtöbb cikkely valamilyen formában a király és a lemondatott báróinak túlkapásai ellen irányult, és leszögezte, hogy miféle káros jelenségeknek nem szabad a jövőben előfordulniuk. Megtiltotta egyebek között „egész ispánságok” eladományozását, és korlátozni igyekezett az idegenek befolyását. Az uralkodó osztály nagy része (különösen az egyház) követeléseit fogalmazta meg az a cikkely, amely eltiltja az izmaelitákat és más idegeneket attól, hogy kamaraispánok, pénzverők, sótisztek és vámszedők lehessenek. A magyar eredetű uralkodó osztály idegenellenessége más esetben is hangot kap: „Birtokokat nem szabad az országon kívüli személyeknek adományozni”.

A nemesi utókor azokat a pontokat tartotta a legfontosabbnak, amelyek a szerviensek – vagyis a nemesség – előjogait tartalmazták. Ekkor mondták ki először, hogy a nemes birtoka mentes minden királyi adó és beszállásolás alól, vagyis hívatlanul sem az uralkodót, sem embereit nem kell a házában vendégül látnia; hogy a nemes nem köteles ingyen az ország határain kívül harcolni, még a királlyal sem, csakis akkor, ha az országot külső támadás éri. A törvény intézkedik, hogy a szervienseket sértő megkülönböztetések szűnjenek meg. Így biztosítja, hogy a „Szent király” ünnepén
(ti. I. Szent István napján) Fehérvárott a király vagy a nádorispán által tartott törvénynapra „az összes szerviensek, akik akarnak, oda szabadon eljöhetnek.”

Az Aranybulla kimondta, hogy a szerviens személyében sem tartozik a megyésispán hatósága alá, hanem csak a király és a nádor ítélhet felette, továbbá, hogy érvényes bírói ítélet nélkül nem tartóztatható le. Részletesen szabályozzák a szerviensek birtokainak öröklésrendjét, azaz a szabad végrendelkezés jogát. Ha a szerviens fiú-örökös nélkül hal meg, birtoka negyedrészét leánya örökölje, a többiről úgy intézkedjék, ahogy akar; ha nincs egyáltalán nemzetsége, ingatlanait a király fogja birtokába venni.

Az Aranybulla kimondta, hogy az egyházi tizedet nem szabad pénzben beszedni, és szabályozta a sókereskedést, valamint a pénzkiadást is. Az „Aranybulla” záradéka – mintegy utolsó cikkelye – a híres 31. pont („az ellenállási záradék”) nevezetes szankciót tartalmazott. Ezt később ellenállási jogként (ins resistendi) emlegették: „Azt is elrendeltük, hogy ha mi vagy utódaink közül valaki valamely időben ezen rendelkezéseink ellen akarna cselekedni, ennek az oklevélnek erejénél fogva mind a püspököknek, mint a többi jobbágyoknak és országunk nemeseinek, együttesen és külön-külön, a jelenben és a jövőben mindörökké szabadságukban álljon, hogy a hűtlenség minden vétke nélkül nekünk és a mi utódainknak ellenállhassanak és ellentmondhassanak.” Ezzel a nemesség megkapta az ellenállás jogát a királlyal szemben.

Az Aranybulla hét példányban készült el annak idején, de ebből egy sem maradt fenn. Szövegét azonban hiteles másolatok őrizték meg az utókor számára. Ez az oklevél egy új korszak kezdetét, egy addig homályban lévő társadalmi réteg, a nemesség öntudatra ébredését dokumentálta. Ezt az okmányt évszázadokon át a nemesi kiváltságok (előjogok) foglalatának tekintették.

II. András nem tartotta be az Aranybulla előírásait, ezért 1231-ben sor került az oklevél megújítására, amely az egyházi érdekeket is figyelembe vette. S amikor András ismét megszegte ígéreteit, Róbert esztergomi érsek egyházi átokkal sújtotta. 1233-ban pápai legátus közreműködésével rákényszerítették a királyt a „beregi egyezmény” aláírására, amely mindenben az egyháznak kedvezett: a regálék többségének bérletét egyháziak kapták. Ezekből az egyezkedésekből a nemesek már teljesen kimaradtak. Ezért a nemesek ismét szervezkedésbe fogtak, s először 1232-ben a zalai nemesek hozták létre saját érdekvédelmi szervezetüket. Az ügyintézésre tisztségviselőket választottak – a szolgabírót és az alispánt –, és igazgatási, sőt katonai feladatokat is kaptak. A királyi vármegye felbomlása után így fokozatosan – néhány évtized alatt – kialakult a nemesi vármegye.

Az Aranybulla monumentális emlékműve a székesfehérvári Csúcsos-hegyen áll, s ott tekinthető meg.

Megjegyzések, felvetések, gondolatok:

Az Aranybulla kiemelkedő jelentőségű dokumentum, nemcsak a magyar, hanem az európai történelemben, jogalkotásban is. Az 1215-ös angol Magna Charta után másodikként Magyarországon kényszerítette ki a nemesség az uralkodójától, hogy a jogaik garantálására oklevelet adjon ki.

A krónikák elég szűkszavúak az Aranybulla születését illetően. Az, hogy 1222. április 24-én hatalmas tömeg gyűlt össze Székesfehérvárott, a király törvénylátó napján, és kikényszerítette a bulla kiadását, valószínűleg megtörténhetett, de egy ilyen okirat megszületése nem történik egyik napról a másikra. Mindenképpen megelőzhette valamifajta szerviensi szervezkedés, korábban előadhatták kéréseiket, amelyeket a király meghallgatott. Nyilvánvalóan a jogtudósaival előkészíttette a dokumentumot, csak halogathatta az aláírását és kiadását. Ezért gyűlt össze 1222. április 24-én a tömeg. De ne a mai fogalmaink szerint képzeljük el a „tömeget”. A középkorban vagyunk, bizonyára hatalmas fegyveres tömegről van szó és ők követelték ki az okiratot. A király megrettenhetett – nem volt ritka a királygyilkosság, a fogságba ejtés, az erőszak –, ezért az összecsapást elkerülendő, az előkészített Aranybullát ismertette és helyben aláírásával hitelesítette. A fegyveres sokaságot csak így tudta lecsillapítani. Ez a folyamat nem bizonyítható, de így is történhetett.

Bizonyos események, évfordulók nem kapnak kellő hangsúlyt a napi politikában. Így fordulhatott elő, hogy 2022-ben, az „Aranybulla kiadásának 800. évfordulójáról nem volt állami szinten megemlékezés, sőt a közmédia sem foglalkozott vele. Ez sajnálatos és szomorú.

Összegzés:

Az 1222-ben II. András magyar király által kiadott „Aranybulla” a középkor egyik legfontosabb okirata. Kiadását a királyi szerviensek mozgalma kényszerítette ki. Jelentőségét az adja, hogy a kialakuló–szerveződő nemesség kiharcolta magának a kiváltságainak, előjogainak írásban való rögzítését, amely sarkalatos jogokra hosszú évszázadokig hivatkozhatott, majd a XVI. századi „Tripartitum” (Hármaskönyv) újabb századokra előírta és biztosította a nemesi jogokat. A nevezetes 31. pontban rögzített „ellenállási jog” pedig tartást adott ennek az osztálynak, erre mindig hivatkozni lehetett a királlyal való alkufolyamatban.

Az Aranybulla ismertségét jelenti, hogy a közvélemény 90%-ot meghaladóan tud róla, s talán a könnyű megjegyezhetőség miatt az 1222-es évszámot is idézni tudja.