Egy lokálpatrióta emlékei II.
Beszélgetés Németh Istvánnal
Kamaszkortól a felnőttkorig
1957. januárjától visszatértem Kelenföldre a szüleimhez és a Bartók Béla úti nagy, vöröstéglás általános Iskolába. A téli szünetet, a nyári hónapokat és a hétvégéket viszont Százhalombattán töltöttem.
Számomra 1958-tól kezdett megváltozni Százhalombatta. Nagy volt a híre is az építkezéseknek, de apró, majd egyre nagyobb változásokat kellett megtapasztalnunk. A környezetünkben sok lett az ismeretlen, idegen ember. A faluba vezető út szilárd burkolatot kapott és kissé keletebbre épült meg, mint korábban volt. Már nem ment át a Római-hídon ahol korábban volt és sokkal magasabbra építették a régi kövesútnál. A templommal szemben a volt bíró házánál, Tóth Gyuri bácsinál az udvarban a hatalmas istállóban 8-10 lovat szállásoltak be, az udvar tele volt kordékkal. Kubikosok dolgoztak a lovakkal a kezdődő építkezésen.
Sokat hallgattuk a rádiót, TV akkor még nem volt minden házban. A „Szabó család”, akkor nagyon népszerű rádiójáték volt, hetente jelentkezett új műsorral. 1959-től egyik tagja Százhalombattán dolgozott, felszínen tartva az ország legnagyobb beruházásának tényét.
A legnagyobb változást mégis akkor vettem észre, amikor nagyszüleim verandájának végén lévő bolthajtásból néztem a tájat. 8-10 km-re lehetett ellátni. Döbbenve érzékeltem, ahogyan a földből nő ki egy kémény és hétről hétre nagyobb lesz. A táj megváltozott, a kémény idegennek tűnt nekem. Lelkemben a féltékenységhez hasonló érzések kerekedtek. Éreztem, hogy Batta, amit ismertem, gyökeresen meg fog változni.
Közben nem csak Batta kezdett megváltozni, de az én családi állapotom is. 1961-ben elváltak a szüleim. Édesanyám további életét csakis Battán kívánta folytatni. Én vele maradtam. Az egész pocsék dologból egyetlen örömteli született, hogy nagyszüleim közelében lehettem.
Anyám megvett egy kis házat a falu elején, Bauer Béla bácsiéktól, ahol korábban zöldséges üzletük is volt. Közös udvarban laktunk Bárányos Feri bácsiékkal és Amál néniékkel, aki a lányával, Irénnel lakott abban az épületben, aminek a helyén az első iskola volt a faluban.
Vízért az utca másik oldalára jártunk Versits bácsiék kútjára. Az udvarunkban viszont volt egy használaton kívüli istálló, ahol lelkesen kis nyulászatot létesítettem. Anyám úgy döntött és én is hajlottam rá, hogy nem változtatok az iskolámon. Így ősszel, a Bartók Béla úti iskolának én lettem a legmesszebbről járó tanulója. Reggel 6 órakor keltem. Busz vitt ki az állomásra és vonattal utaztam a Kelenföldi pályaudvarra. Elmentem a régi házunk előtt és gyalogosan érkeztem meg az iskolába.
Ebben az időben, a felsőben már csak délelőtt volt tanítás, az alsóban még váltakozva, ahogy a mi időnkben is volt, hol reggel, hol délután mentek a gyerekek iskolába. Délután 3-4 órakor érkeztem haza. Segítettem otthon a nagyszüleimnek, szabadidőről nemigen lehetett szó.
Nagyszüleim, akik ketten éltek a kétszobás, konyhás házban, úgy döntöttek az egyik szobát kiadják fiatal házaspárnak. Az építkezésre érkezők közül sokan kerestek albérletet a faluban. Lakóikat igyekeztek családtagként kezelni, segítették is egymást. Az első lakók Seresék voltak Komádiból. Amikor megépült a lakótelepi lakásuk, elköltöztek. Néhány év alatt 3-4 család fordult meg a házban. Elköltözésük után nagyanyám úgy tartotta velük a kapcsolatot, mintha családtagok lettek volna. A mai napig tartom a kapcsolatot én is a 85 éves Bíró Andrással, aki műszaki mérnök volt az olajfinomító vállalatnál. Ő készített fel az érettségire matematikából.
A hatodik osztályt fáradságosan végeztem, bejáró diákként. A hetedik osztályt viszont már sokkal könnyebben, mert Százhalombattán kezdtem. Lett szabadidőm és egy jó osztályközösségbe kerültem. Korábban, 1956-ban elsősként velük jártam, de csak egy hónapot. Voltak ismerőseim és barátaim is lettek: Vlkovszki Laci, Sefcsik Gergő, Marinov Jován, Hujber Jani, Kővári Laci, Nedelkovics Mító. A rokonaim: Györei Jancsi, Würth Ildikó. Lovagias ügyem is támadt Toskov Mária (Marija) védelmében, amikor Turner Frigyes monoklit juttatott a jobb szemem alá. Mohácsy István magyar tanár, Kanyicska Béla matematika, fizika, kémia szakos tanár tanított bennünket. Csodálatos osztályfőnökünk volt, Fojth Istvánné.
Iskolaszövetkezet létesült. A TSZ elvetette a kukoricát, mi pedig letörtük, eladtuk a TSZ-nek. Az árából kirándultunk, nyaraltunk, többek között Miskolcon. Rengeteg emlékem van erről a két évről. Itt kaptam pofont Mohácsy tanár úrtól, itt álltam sarokba Iványi Márton orosz tanárunk parancsára. Mindkét év végén színdarabot adtunk elő az osztállyal az Egylet színpadán. (Ma Zenálkó Etel Közösségi Ház). Teltházas előadás volt. Volt belépődíj és ennek bevételét a 8.-os osztály búcsúztatására használtuk fel. A ballagóknak az iskola – a hetedikesek szervezésével – bált rendezett. Előtte Marinov Jovánnal éjszakába nyúlóan minden osztálytársunkról egy „csasszuskát” költöttünk. A csasszuska egy aktualizált szöveggel ellátott ismert dal volt.
Az iskolai hétköznapokból felvillannak bennem maradandó történések. Nedelkovics Demeter (Mító) hosszas betegség miatt nem járt iskolába. Az egész osztály látogatta betegsége idején.
Vlkovszki Lacival saját használatra rádiót csináltunk. Szappanosdobozba építettük össze diódából és potméterből. Antennaként egy krumpli szolgált. Elem, kis hangszóró is kellett hozzá. Ezt hallgattuk esténként az ágyban.
Marinov Jován meghívott engem a pátrónus napjukon ebédre. Nagymamája – Szókó néni – igen finom ebédet készített, még ma is számban érzem az ételek ízét. Más alkalommal Jovánnal ledaráltuk az összes kukoricát a góréból. A góré a kukorica tárolására fából épített szellős tároló volt. Egyikünk rakta a darálóba, a másik pedig hajtotta azt.
Madarak és fák napján az egész iskola gyalog lement Dunafüredre a csárdához. Egyszer útközben oda jött hozzám Kanyicska tanár úr és kérdezte:
– Te Pista! Tudod-e a „Falu végén Kurta kocsma” című Petőfi verset?
– Tudom! – feleltem.
– Figyelj! Ha oda értünk a csárdához, te elkezded mondani, én meg eljátszom.
Így is volt. Nagy siker lett a rögtönzött fellépésből.
Ősszel egy hétig szőlőt, paradicsomot, kukoricát szedtünk a TSZ földjén. Mindent szívesen csináltunk, ami a tanításon kívül volt.
*
Hatodik után a nyári szünetben volt az első diákmunkám. Nagyapám beprotezsált vízhordónak a téglagyárba. Az volt a feladatom, hogy az ártézi kútból egy piros ceglédi kannával folyamatosan ellássam a vizes téglákat lerakó asszonyokat friss, hideg vízzel. Az ártézi kút 500-1000 méterre volt az asszonyoktól. 4-5 fiatal nő szedte a transzportról a vizes téglákat és rakta le a fedett szárító szín alá. A kannának a fedelén fül is volt, abba öntöttem ki a vizet és abból ittak ők. Nagy szeretettel és örömmel fogadták a hideg italt, amit vittem. Kézről-kézre járt a kanna fedél.
A következő nyarakon már egy kis brigádot alkotva végeztük a nyári munkát. Sefcsik Gergely, Menyhárt István, Sefcsik Zsolt, Papp Sanyi voltak a társaim. Sinkó Feri bácsi és Menyhárt István volt a műszakvezető, Praczkó József a gyárigazgató. Mindenki ismert bennünket. A szárító alól, az abslagból raktuk ki a megszárított téglát. Megismertük az egész téglagyár működését. A törőben Weimola Dodi bácsit és testvérét, Hrubes Lajost, aki elküldött „violin” kulcsért a műhelybe.
Sinka László, Johanidesz István – nagyapám kollégái mindig figyeltek ránk. Dicsértek és tele voltak viccel, pajkossággal. A keresetünkre szükség volt odahaza, miközben a fizikai munkától erősödtünk is. Együtt voltunk, közös élményeink lettek.
A sok mindent megpróbálva eljött a pályaválasztás ideje. Ha öt esztendős koromban megkérdezték volna tőlem, mi akarok lenni, azt válaszoltam volna, ami Petőfi volt. Pedig akkor még a költő fogalma sem volt számomra tiszta. De, amit Petőfiről hallottam az megragadott, valamit írni másoknak, mások helyett, sőt cselekedni valami nagy cél érdekében.
*
Amikor iskolás lettem, álmaimat alábbhagyva az állatorvosi hivatás kezdett érdekelni. Ez a cél sokáig élt bennem. Megvalósítása érdekében jelentkeztem az érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumba, más battai társaimmal együtt. Kicsit úgy jártam vele, mint a kelenföldi általános iskolával. Itt is az újonnan épült középiskolában kezdtük az első osztályt. A befejező munkálatok nem készültek el időben, ezért az Alsó utcában kezdődött a tanítás. Október végén foglalhatta el az első évfolyam három osztálya a termeit. A „C” osztályba kerültem, három volt osztálytársammal: Osztovics Milcsivel, Toskov Máriával (Marijával) és Johanidesz Katalinnal együtt.
Érdre járni praktikus volt a közelsége miatt. A többi körülményt a sors maga adta. Új gimnáziumi épület, új tanári kar – egészen fiatalok –, mindenki friss diplomás tanár. A legidősebb az igazgató, Tóth Károly volt.
A beiratkozást magam végeztem augusztusban. Akinél jelentkeztem, Tóth Károly volt. Nagyon férfias, katonás, mégis bölcs, lelkekben kutató szemek benyomását tette rám. Felállt, kezet fogott velem és azt mondta: „Tetszik nekem, hogy a maga ügyében, maga jött el, szülői kíséret nélkül.”
Valami olyat mondott még, hogy ne féljek, jó helyre kerültem. Ő volt átmenetileg az igazgató, mint később kiderült. Földrajzot tanított lelkesen, nem tankönyvízűen. Sokat feleltetett az óráin, 45 percig töretlen volt a figyelem. Felelés végén a jobb hüvelykujját ha felfelé tette, jó pont volt. Ha lefelé, rossz pont. Öt jó pont ért egy ötöst, öt rossz az egyest. Ebből állt az osztályzat. Lehetett adott témákból kiselőadást tartani. Életem első előadását „A magyar állattenyésztés kialakulása” címen tartottam. Gratulált és kaptam egy nagy ötöst érte.
Matematikából viszont Rózsa Erzsébet, amikor megíratta velünk a felmérő dolgozatot, balsejtelmeim támadtak, nem alaptalanul. Az osztály 90 %-a elégtelent írt. Piszkosul leszidott bennünket, tudatlanságunkért. Elég rémisztő jövőt jósolt a társaságnak.
Tornatermünk még nem volt használható, Szalai Jenő tornatanárunk jó időben kivitte az osztályt az udvarra és kedvenc gimnasztikai gyakorlataival tartott edzésben bennünket. Egy idő után az osztályban maradtunk és számot kellett adni a tanultakról, dolgozat formájában. Vezényszavakat mondott, mint az udvaron, amit a papíron megadott jelrendszerben kellett, hogy lekövessünk „agyban” – mint testünk mozgását. Ez a dolgozat olyan eredményt hozott, mint a matematikai felmérés.
A tanár úr arcán kiült a döbbenet és megvetés kifejezése. Ezek után az osztály fele úgy rettegett a testnevelés óráktól, mint a matektól.
A többi tantárgy e szélsőséges kilengések között a normalitás talaján zajlott. Az osztály tanulói eléggé azonos szülői háttérrel rendelkeztek, nem voltak közöttünk „nagy hátszéllel” érkezők és extra igényekkel fellépők sem. Az új gimi a mi időnkben nem volt „versenyistálló”. Kevesünkben fogalmazódott meg a felsőfokú tanulmányok szükségessége. Az érettségi megszerzése, mint társadalmi szükséglet jelent meg a gondolatainkban, egy minőségi szakma elsajátításának belépőjeként szolgált csupán számunkra.
Gimnáziumunk megkapta az akkori világ talán legjobb szándékú igazgatóját, Dizseri Sándort, a csodálatos történelemtanárt. A gimnázium mentes maradt mindenféle ideológiai ráhatástól, kizárólag a műveltség és tudás átadása érvényesült benne. Pedig közben érezhetően néhány tanár elkezdett ilyen húrokat pengetni. Érvényesülni nem tudtak, hála igazgatónk bajokat elhárító, jól egyensúlyozó képességének.
Osztályunknak elismerést szerzett egy megnyert gimnáziumi „Ki mit tud?”. Dr. Pupos László magyartanárunk betanította nekünk Kisfaludy Károly „Három egyszerre” című darabját. Több helyen is előadtuk, az országos középiskolai színjátszó versenyen is, amit megnyertünk. Kaptunk egy serleget érte. Ha már serleg, innivaló is kell bele. A győztes osztály közösen ivott a serlegből, ezért igazgatói intőt kaptunk.
*
A nyarak rendre munkával teltek. Átlépve Batta határát az érdi téglagyárban dolgoztunk három gimnazista társammal és végeztünk egyre keményebb munkát. Kesztler Vince, Pintér Lajos és Rihó Tibor voltak a munkatársaim. A vizes téglát adogattuk a szárító alá. Egy tégla súlya 8 kg volt. Négyesével 2-3 méter magasságig kellett egymásnak kézbe adni, inkább dobni.
A munka hajnal 4 órakor kezdődött. Háromkor keltem, biciklivel mentem át a hegyen az érdi téglagyárba. A munkaidőnket – mint később kiderült – már beszámították a nyugdíjhoz. Déli 12-kor lefürödtünk és mehettünk haza. Otthon is akadt bőven feladat, mégis örültem, hogy a családunkkal lehetek, vagy egy jó könyvet olvashatok a szabadidőmben. Olyan, mint utazás, nyaralás szóba sem jöhetett.
Volt egy battai tanárunk: Dr. Pfeiffer Ádám. Kiváló kémia szakos volt és rokonom. Tantárgyát teljes tudással uralta, jó pedagógiai érzékkel oktatta. Tanítványai nagy szeretettel és tisztelettel, az idő elteltével nagy barátsággal beszélnek róla. Gyakran felkeresik a mai napig. Talán a kémia volt az a tantárgy, amit igazán szerettem, annak ellenére, hogy a számítások nem voltak az erősségeim.
Pfeiffer Ádám a gimnáziumban igazgató-helyettes volt, majd 1973-tól igazgató Dunaharasztin. Később Budafokon tanított. 1981-ben doktorált és 1989-től a budapesti Apáczai Csere János Gyakorló Gimnázium igazgatója lett. Sok más kitüntetése mellett a Magyar Kémikusok Egyesülete „Szent Györgyi Albert” aranyéremmel jutalmazta szakmai tudását. 2011-ben „Rácz Tanár Úr” Életműdíjat kapott.
(folytatjuk)
