Egy lokálpatrióta emlékei VIII.
Beszélgetés Németh Istvánnal
A kedves olvasóval már sokféle ismeretségemről, magam részére szóló felismerésről beszámoltam, de ami most következik, az se maradjon ki, azaz a BOR! A borral való kapcsolatom.
Az első találkozásom vele a nagyapámhoz, Würth Antalhoz fűződik. A disznótoros vacsorákon, névnapokon, ünnepeken 5-6 éves koromtól nagyapám a saját decis borospoharából megkínált a fröccséből. Ezek a borok odahaza készültek, a kertben termett szőlőből. Ő szinte sohasem ivott tiszta bort, egy kis szódát mindig tett bele. A téglagyárból hazafelé jövet a bejáratnál lévő ”kantinba” nyári melegekben betértek fröccsözni.
Odahaza nagyapáméknál egy családi ünnep alkalmával elfogyott a kancsóból a bor, de az sem volt fél liternél nagyobb űrtartalmú. Azt mondta: „Lemegyek a pincébe borért!” – közben intett nekem, hogy menjek vele. Lementünk. Azt mondta:
– Új kishordót kezdünk meg, mert nincs több a régiben.
Megkocogtatta a dugót, kiemelte és a slagot óvatosan belehelyezte a hordóban lévő borba. Megszívta és a kancsóba csorgatta a finom nedűt.
– Figyelj ide! Amikor megkezdünk egy hordót, az első pohár tartalmát kiöntjük a pince földjére, emlékezve azokra, akiket szerettünk, köztünk voltak, de már nem ihatnak ebből a borból. A második kis pohárral pedig azok köszöntik egymást az új hordó borával, akik most kóstolják először. Te is kóstold meg!
Egy féldecinyi bort adott a kezembe. Ő is töltött magának. Koccintottunk. Megízlelte a bort.
– Egész jó sikerült – mondta. – Na, menjünk föl, aztán kóstolják meg a többiek is, nem vallunk vele szégyent.
Ez volt az első alkalom, amikor a bor fogyasztása egy rítussal párosult. Ez a mozzanat indította el bennem azt a tudatot, hogy a bor nem csak inni való búfelejtő ital. Aztán sok év eltelt és én 14 éves voltam, amikor egy József-napon nagybácsikámat meglátogattuk a tanyán. Rajtunk kívül voltak ott mások is, többek között Héthelyi Imre főkertész és Béla fia, aki 3-4 évvel idősebb volt, mint én. Italként pedig a szalonna és kolbász mellé meggybort kínáltak.
Béla, aki már nagyon jól ismerte a meggybor rejtelmeit, igen sűrűn öntögetett a poharamba, én pedig felvéve a kihívás ütemét, sűrűn kortyolgattam belőle. Olyan meggyszörp ízű volt, nagy alkoholtartalommal párosulva, itatta magát. Ez a bor aztán „rúgta az ajtót rendesen”. A szoba forgott velem. Mondták a háziak, feküdjek le. Egy hideg, sötét szobába mentem. Erősen hánykolódtam pihentemben. Pár óra múlva józanodva láttam ám a meggybor színező hatását. A falon, a padlón, mindenhol. Rettenetesen szégyelltem magam és pocsékul éreztem magam.
Láttam ugyanakkor a sajnálatot a jelenlévők arcán. Meg sem szidtak. Nagyapám, aki látója volt az eseményeknek azt mondta:
– Na, legalább megtanultad, hogy mértéket tartani tudni kell! Honnan is tudhattad volna, hogy mi a mérték? A Béla arra játszott, hogy berúgasson, de neked erre gondolatod se volt.
A leckét úgy megfogadtam, hogy 8-10 évig a bor környékére se mentem.
*
Már 25 éves voltam, udvaroltam a feleségemnek, Marikának, amikor egy nyári napon megbeszéltük, hogy másnap este 6 órakor találkozunk.
Azon a másnapon, délután két órakor munka után, elmentem Zsámbékra malacokat venni egy volt kollegámtól. Megvoltak a malacok, de a munkatársam meghívott ebédre is. Az állatok egy mikrobuszban várták az indulást.
Iparkodtam az ebéddel, de bort is töltött a vendéglátóm, miközben én az órámat nézegettem. Illetlenségnek gondoltam felállni az asztaltól és a beszélgetés is érdekes volt, az étel is jólesett, az egyre sűrűbben töltögetett bor is ízlett. Csak az idő fogyott veszettül. Az a téveszmém támadt, ha gyorsabban kiiszom a pohárból a bort, hamarabb szabadulok.
Este 6 óra időpontja vészesen közeledett. Aztán ennek az értelmetlen versengésnek valahogy csak véget vetettem és elbúcsúzva megköszöntem mindent. Túlléptem a 6 órát és még a malacokat is le kellett pakolni anyámnál. Mobil telefon abban az időben még nem létezett és már 7 óra is elmúlt, mire Marikához érkeztem.
Elmeséltem a malacok vásárlását, a marasztaló vendéglátást, de Marika csak ennyit mondott:
– El is késtél, ittál is látom, menj haza, aztán majd meglátjuk!
Rossz érzések gyötörtek. Késtem is, nem is voltam szín józan. Gondoltam Pista, most kiadhatják az utadat. Még a malacvásárlást is bánva, hazamentem.
Marika azért nagy nehezen ugyan, csak kiengesztelődött. De nekem az eset örök tanulságul szolgált. Újból eltelt 20 év, hogy sem bor, sem más ártó ital társaságát nem kerestem. Persze pénzem se volt az ilyen hiábavalóságokra.
A rendszerváltozás hozott ebben a dologban is nagy változást. Folyóiratok jelentek meg a borról. A Magyar Nemzetben Ambrus Lajos írt bölcsész létére rendszeresen a borról, mint szakralitást jelentő italról. Aztán Hamvas Béla „A bor filozófiája” is a kezembe került. Interjúk készültek borászokról, ezeket elolvastam, meghallgattam.
Sok információt összegyűjtve rájöttem, nem csak tömegek kerültek a trianoni határon kívül, hanem történelmi borvidékek is. Régi magyar szőlőfajták süllyedtek a feledés homályába és a borászok elkezdtek erről beszélni, majd cselekedni. Feléledtek kezük nyomán az ősi fajták, divat lett újból szüretelni, jó bort készíteni. Nagyenyeden, Küküllő vidékén, Gyulafehérváron, az aradi Ménes hegyen. Szemben Esztergommal a Felvidéken, Kürt környékén, a burgelandi Ruszton, a délvidéki Szerémségben. Szerettem volna ezt mind megismerni, megkóstolni és másoknak is megmutatni.
A jó borhoz kell a társaság, a hely és a Teremtő. Szent János evangéliumában az első csodát a borral tette Jézus, a Kánai menyegzőn. Jézus édesanyja Mária csak ennyit mondott: „Nincsen boruk!”. És lett boruk, nem is akármilyen! Az utolsó vacsorán pedig az általa elmondott és véghezvitt átváltoztatással, a kenyér és a bor színe alatt lényegíti át minden felszentelt pap Krisztus valóságos testévé és vérévé az Eucharisztiában.
Vagy ott van a magyarság együvé tartozásának jelképe: a vezérek vérszerződése. Vörösborba csepegtették a vérüket és lettek egy akarattal testvérekké az addig nagyon is különböző törzsek vezetői. Szent István fiához, Imréhez írt intelmeiben sokatmondó az üzenet: „Itt az idő, hogy többé ne puha kásával etessenek, az téged csak puhánnyá, s finnyássá tehet, ez pedig a férfiasság elvesztegetése, a bűnök csiholója, a törvények megvetése, hanem itassanak meg olykor fanyar borral, mely értelmedet tanításomra figyelmessé teszi.”
A bor társaságkedvelő, „magában az ökör iszik – (vizet)”. Rosszkedvünkben ne igyunk bort. Az előtte fogyasztott étel, a lelki állapotunk mind befolyásolják a bor élvezhetőségét. Kerüljük a nagynevű borászok borait – mondom én. Az igazi felfedezések a másod-, harmadvonal borászainak a tételeiből jönnek elő. A világ által elismert szőlőfajtákból ismert jó bort adnak, de mi a magyar géniusz adta borokat keressük! Változatosságuk, keresésük, rátalálásuk egy életen át kitart. Jó bortól lerészegedni gyalázat! Meddig nem árt a bor? Amíg másoknak nem okozunk gondot, amíg szabályosan tudjuk irányítani cselekedeteinket. Ha figyelembe vesszük napi munkánkat, gépkocsival való közlekedésünket, bizony ritka az az időpont, alkalom, amikor jóívású borból egyáltalán ihatunk.
Borászok nevét még le sem írtam. Bízom benne, még kerítek rá alkalmat a későbbiekben.
*
Az élet egy különös párhuzamára térnék ki. Hetedikes voltam – 1963-at írtunk –, amikor a barátom, Marinov Jován felhívta a figyelmemet, hogy érdekes látnivaló van a téglagyári hegyen a bánya fölött. Már járt ott. Régészek dolgoznak fenn, nézzük meg mit találtak?
Május lehetett, szép volt az idő és egy délután felmentünk. Szerencsénk volt, mert addig és azóta sem láthattunk a falunkban olyan meglepő tömegét a régészeti leleteknek. Már jó ideje a robbantott, fellazított „sárga föld” hozta magával a régmúlt ezer éveinek lelet üzenetét. A mennyisége már a téglagyáriaknak is feltűnő volt és kihívták a területileg illetékes régészeket. A robbantott meredek löszfal felső rétegéből hullott alá a szétesett kis kemencék sokasága, edények, cserepek darabjaival. Az igazi látnivaló a fennsík legfelső terén volt, ahol nem a robbantás pusztítása, hanem a régészek leletmentő munkája folyt. A járó szint alatt 40-50 cm-re bontakozott ki a bolygatatlan talajból egy régi sok-sok házas település földben maradt nyoma. Valószínű minden háznak volt saját kis kemencéje égetett agyagból formázva, körülöttük törött edények, cserepek sokaságával. Mindenütt elszenesedett gabonamagvak voltak.
Nincs az a múzeumi kiállítóterem, ami ennyire érthetővé, látványossá tudta volna tenni számunkra a többezer éves település lényegét. A régészek nagyon el voltak foglalva, nem zavarta őket, hogy ott bámészkodunk. Ha kérdeztünk valamit válaszoltak, de bolyonghattunk, felvehettünk bármit. Felejthetetlen látvány volt. Leginkább az elszenesedett gabonamagvak hökkentettek meg. Kézbe venni búzát, árpát, nem is tudom milyen magvakat, de az alakjuk, nagyságuk hasonló volt a maihoz. 2000-3000 évvel ezelőtti termések voltak a kezünkben. Izgalmas volt és megható. A régmúlt hihetetlen üzenete.
Persze elkezdtünk fantáziálni Batta őstörténetéről. Mai fejjel gondolkodva bizony ez leletmentés volt az utolsó pillanatokban, mert a tégla kellett az építkezésekhez, a hegy területe pedig rohamosan fogyott. Ha mi annyi mindent láttunk, mennyit láthattak és találhattak a régészek?
Nagyobbik lányom, Annamária – 1993 körül, az én időmtől 30 évvel később – gimnáziumi osztálytársával, Edittel egy este felmentek oda, mégpedig a volt bányaterület felől, a meredek löszfalon haladva. Abban az időben dr. Poroszlai Ildikó végzett a bronzkori földvárban régészeti ásatást. A téglagyár már nem működött, a további régészeti területet nem fenyegette veszély. A lányom és barátnője megismerkedett Ildikóval és fizetség nélkül, mint önkéntes kijártak oda segíteni. Esténként porosan, koszosan tértek haza bizonyságául annak, hogy a régész munkája egy kubikos fizikai megterheléséhez hasonlatos. Gyakran tűző napon a földdel kell dolgoznia.
A lányok persze hatalmas élményekkel tértek haza. Bizonyára ennek hatására jelentkezett érettségi után az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem, régészet szakára. Két év múlva azonban mégis megváltoztatva korábbi döntését az egyetem jogi karán folytatta tanulmányait.
Lejegyezte: Szegedinácz Anna
(folytatjuk)
