Egy lokálpatrióta emlékei XIX.

Beszélgetés Németh Istvánnal

Egy lokálpatrióta emlékei XVIII.

Magamat is kinevetem, ha arra, a már hazafelé tartó utunkra gondolok, amikor egy igen ritkán hallott, de jellegzetes dél-amerikai sláger refrénjét felidézve – úgy délután egy óra tájban – hazaérve a kaput szélesre tárva, a magam örömére és a feleségem legnagyobb csodálkozására a híres dallamot magas „C”-n előadtam. Lekottázni nem tudom, de a híres refrén valahogy így szól: „Ó,Ó Ó, Tra – ra, Traralala”.

Útközben Mikulásik Gábor volt segítségemre a strófa megidézésében. A társak tudják, miről van szó és ha véletlenül olvassák ezt az írást, mosolyognak, esetleg dalra fakadnak. Énekeljétek már el a járatlanoknak, hogy miről is írok! Emlékezni, jó társaságban lenni, a szép gondolatokat nem erőltetve, de mégis átadva másoknak is. Ezekért érdemes a kényelmet, a biztonságos környezetet elhagyni, amikor már-már a teljesítőképességeid határait súrolod. Az lesz a maradandó, az emlékezésre méltó nap, a rutinosan végzett szürke hétköznapok mellett.

Évente átlagosan 25-nél több rendezvény, megemlékezés, kirándulás, ami jellemzi a KÉSZ történéseit. Számomra ez a KÉSZ helyi szervezete. Több buszos kiránduláson is részt vettünk a KÉSZ szervezésében. Egy alkalommal a Pozsony melletti Mária-völgybe zarándokoltunk el. Szabadtéri mise volt, több ezer résztvevővel. Az áldoztatás is kint történt a szabadban felállított oltárnál. Olyan sok volt az áldozó, hogy elfogyott a szentelt ostya, 15-20 percet kellett várni, mire valamelyik környékbeli templomból pótolták. Nem volt köztünk Gátai Tamás. Kigondoltuk, hogy ezt az érdekes „intermezzót” Tamásnak másként fogjuk előadni.

Legközelebbi dalárda találkozónkon elmeséltük élményeinket a zarándoklatról. Előadtuk az eseményeket úgy, hogy elfogyott a szent ostya és „nem fogod Tamás kitalálni, honnan hozták az ostyát? Nyúlról”. (Ez a falu Pannonhalma előtt van, innen való Gátai Tamás. A távolság a kegyhelytől csupán 70 km-re van, még hihetőnek is tűnhet az állítás.) Nagyon csodálkozott Tamás, de annál nagyobb volt az öröme, hogy faluja részesévé vált zarándoklatunknak. Később elárultuk a kegyes hazugságot Tamásnak.

Másik érdekes, komikus eset a Délvidéki látogatásunkon, Szent-Kúton történt, amely Szabadkától délre van. Már visszafele jőve – Hajdújáráson – az út melletti csárdában ebédeltünk. A csárdában volt éppen az Operaház vegyes kórusa is. A dalárdánk erről mit sem sejtve szép nótázásba kezdett. Egyszer aztán az asztalunknál helyet foglalt egy idősebb hölgy. Megkérdeztük tőle, mi a kedves nótája? – Sárga a csikó, sárga nyereg rajta – válaszolta.
El is énekeltük, meg is köszönte és akkor derült ki, hogy képzett énekesekkel van dolgunk. Velünk énekelt ő is, nem leszólt, de megdícsért bennünket. Sőt bíztatott, nagyon jól tud hangzani a férfiak éneklése egy szólamban, ha együtt szól a közép és az alsó szólam. Volt egy cigányzenekar, aki érezve a lehetőséget, rázendített a Kossuth nótára, mi pedig kaptunk az alkalmon és az általunk kissé saját feldolgozásunkat bemutatva énekeltünk most már az egész csárda örömére.

*

Felemlegetem az I. világháború kitörésének napján, a 100. évfordulóra készített műsorunkat. A Szent László téren összegyűlve, mire elkezdtük volna, az égiek is elkezdték a megemlékezésüket, mert olyan villámlás, mennydörgés tört ki, hogy be kellett vonulnunk a Szent László templomba. Itt hangzott el első alkalommal az ismert, de ritkán hallott „Te tőled távol” dal. Olyan sikert váltott ki a hallgatóságból, hogy utána évekig szerepelt az általunk előadott dalok között. Felolvastuk megemlékezésünkben a százhalombattai I. világháborús halottaink neveit. Minden név után jellegzetes dobszóval.

Talán a legkiemelkedőbb előadásunk a „Matrica” Múzeum felkérésére született „Dalos estünk” lett. A Múzeumok Éjszakája napján 2015. június 21-én a kora esti órákban kezdődött. Minden feltétel jól összejött, a színhely a Múzeum kertje volt, az árnyas fák alatt egy szépen megterített asztal mellé ültünk. Minden mesterkéltség nélkül érkeztünk és foglaltunk helyet, úgy mint máskor a Plébánia nagy szobájában. Egyenruhánkban – fekete mellénnyel, rajta dalárdánk jelével. Összeállításunkban 23 dalból álló repertoárt – oda illő összekötő szöveggel – adtunk elő. Közben ettünk, ittunk és szerencsére megadatott a spontán rögtönzések lehetősége is.

Ami eltért az összejöveteleinktől, hogy körbe vett bennünket 40-50 fős nézőközönség, mindenki örömére. A katonanóták felvezetéséül elmeséltem várpalotai katonáskodásomnak kezdeti élményeit. Amikor az újonc kiképzés egy nehéz napja után 30 fokos melegben, teljes vegyvédelmi felszerelésben, valahol az inotai fennsíkon, ahol se fa, se bokor nem virul, csak kő és szikla váltogatja egymást, feltűnt előttünk egy hatalmas feszített víztükrű medence. Mint kiderült az erőmű víztárolójába botlottunk. Majd egy hasalj jelszó hangzott el és felüdülésül előre nyújtott karral az első 10 ujjpercet belelógathattuk a vízbe. A „nagy” élményfürdőzés után „sorakozó itatáshoz” vezényszó hangzott el, az előkerült piros ceglédi kanna tetejéből mindenki egy kanna fedélnyi vizet ihatott, „mert a katona egészsége az első”. Le ne forrázza tüdejét, ne izzadjon feleslegesen. A friss kenyér is azért lett szikkasztva, hogy „ne okozzon emésztési problémát a katonának”. Ebben a csodás öltözékben, pár óra alatt a Kossuth Laktanyába értünk. Ott is várt bennünket meglepetés, mert a század körzetébe „leszállott a gólya”. Volt ott fölfordulás, őskáosz és időbe került, míg helyreállt a rend.

Ezt meséltem el, a többiek meg a maguk átélte kalandokat adták elő. Aztán jöttek a nóták az élet minden területéről. Közben a bor is fogyott, a kolbász, a szalonna és jutott a közönségnek is. Itt van előttem az erre az estére kinyomtatott dalos füzet az összekötő szövegekkel. Elmondhatom, telitalálat volt és persze 9 évvel fiatalabbak voltunk. A címlapon az akkori önmagunk vagyunk, vidámak, bizakodóak, tele önbecsüléssel, a közösség építés szent vágyával. Hittük, hogy amit csinálunk, arra másoknak is szüksége van, vidámságra, derűre, a múlt megbecsülésére és hogy az érték legyen a mérték az életben.

*

A KÉSZ-tagság, mint azt már jeleztem, sok helyre eljutott, barátságokat kötött szervezetekkel, érdekes személyekkel. Mint a következő kiruccanásunk is bizonyítja igyekeztünk látható százhalombattai nyomokat magunk után hagyni.

A 2016-os Csíksomlyói Búcsút követően a dalárdában – a KÉSZ magja – rendszeresen felmerült, hogy a következő búcsúba menjünk el közösen, összekötve párnapos erdélyi utazással. A csapat kis pénzeket gyűjtögetett havonta, hogy ne egy összegben kellejen kifizetni a költségeket. Az időpont adott volt. Szívem szerint szerettem volna elmenni, annak ellenére, hogy legalább háromszor részt vettem már a búcsún és többször jártunk a családommal Erdélyben.

Telt múlt az idő, akadályok merültek fel, így a 2017-es út elmaradt. A Társaság viszont továbbra is fenntartotta a szándékát, hogy a következőre elmegy majd. Magam viszont nem döntöttem el, hogy elmegyek-e. Május a gazdálkodó, földdel dolgozó ember számára igen sok munkát ad. Hasonló élethelyzetben a társaim közül senki sem volt, így magamra maradtam a problémáimmal. Eljött 2018 tavasza. Közben már tél végétől Szabó Zoltán és Bukovinszki Miklós ötlete nyomán egy kereszt elkészítésébe kezdtek. Ne gondolja senki, hogy valamiféle kis hordozható készítményre gondoljon bárki. A nyers fa megvásárlásától kezdve, annak kifűrészelése, a fa megmunkálása, a fa összeillesztése, konzerválása közös feladattá vált.

A munka oroszlánrészét Szabó Zoltán, Bukovinszki Miklós, Tóth Ernő és Mikulásik Gábor végezték. De miért is készült a kereszt? Azért, hogy a csíksomlyói zarándoklatunkon a madarasi Hargita 1801 méteres csúcsán helyezzük el azt, több száz más kereszt, kopjafa és jel mellé. Amikor elkészült, felvittük a Szent István templomba és egy hétköznap – esti mise után – kérésünkre Mátyás atya megáldotta.

Az indulás előtti várakozás izgalma nőttön-nőtt a társaságnál és én még mindig csak tipródtam, menjek, vagy maradjak? Az indulás időpontja 2018. május 17-én hajnal 4 óra 30 percre volt kitűzve. Május 15-én mégis eldöntöttem magamban, hogy elmegyek. Akkor még megvoltak a rackáim is. A fiammal megbeszéltem, hogy amíg távol leszek, ellátja őket, de a döntésemről még mindig nem szóltam a szervezőknek.

Elérkezett május 16-a és amikor a tanyára mentem, azt tapasztaltam, hogy nem működik a szivattyúrendszer, ami a kútból a vizet biztosítja. Villanyszerelőt hívtam, de a hiba olyan természetű volt, hogy szakszerviz kellett hozzá, az pedig legjobb esetben is egy hét múlva jött volna ki. Elkeseredtem, bosszankodtam és arra gondoltam, milyen jó, nem szóltam, hogy mégis megyek. Aztán számbavettem a lehetőségeket, ha annyi vizet kihordok a tanyára, hogy elég legyen mire hazaérek, mégis el tudnék menni. Az autómban nem tudok érdemleges mennyiségű vizet elhelyezni. Eszembe jutott Bukovinszki Miklós, hátha segítene-e a probléma megoldásában? És segített. Késő estig hordókba hordtuk a vizet a tanyára. A feleségem aggódva figyelte az eseményeket. Tudta, ha ellenvetése van az úttal kapcsolatban, nem megyek. Így nem volt.

Másnap reggel 4.20-kor a busz mellett álltam és kérdeztem Tóth Ernőt, van-e hely számomra? Azt válaszolta, hely van, de Erdélyben, ahol a szállásunk lesz, ott nincs foglalva hely nekem. Kérdeztem Szabó Zolit, el tudtok-e szállásolni? – Megoldjuk – válaszolta. Aztán kifizettem az útiköltségeket és útközben beváltottam a szükséges valutát. Így indultam el, annyi kétség, nem várt esemény leküzdése után. Még egy lépést sem tettünk, de máris rengeteg segitséget, megértést kaptam társaimtól, amit megköszönni is kevés.

*

Az utazáson 34-en vettünk részt. Többnyire családostól jöttek a társaim, sok fiatal is volt köztünk, a 7-20 éves korig, amely 5 napos volt, de nem tartozott a pihenés és passzív élményszerzés közé. Az úton részvevők kizökkentek napi életritmusukból, ettől lett az út, zarándoklat. 9 órakor léptük át a határt és az erdélyi Mezőségnek vettük az irányt. 15 órakor Válaszútra érkeztünk. Itt született Wass Albert, de nem ezért jöttünk ide. Az akkor nemrég elhúnyt Kallós Zoltán élete művét néztük meg, azt a néprajzi gyűjteményt, amit élete során gyűjtött össze. Abban az épületegyüttesben néztük meg a kiállítást, melynek tulajdonosa a Kallós család volt. Az 1950-es években elvették tőlük, csak a román forradalom után kapták vissza. Bentlakásos iskola működik benne a szórványban élő magyar gyermekek számára.

Este 9 órakor érkeztünk Bögözre, itt volt állandó szállásunk. A helység Székely­keresztúr és Csíkszereda között van, félúton. Magyar lakosú település, főleg reformátusok lakják. Családias fogadtatás, ellátás, házias ízek jellemzik a vendéglátó helyet. Szabó Zoltánék e faluból jöttek Százhalombattára, ahová igen gyakran hazatérnek.

Másnap ellátogattunk az 1000 éves határhoz, Gyimesbükkre. Itt csodálatos, egyszemélyes intézményre találtunk Deáki András nyugdíjas pedagógus személyében. Megnéztük az 1000 éves határ fellelhető emlékeit. A vesztegzárat, a II. Rákóczi Ferenc idejében épített vár maradványait. (A vesztegzár arra szolgált, hogy a járványoknak elejét vegyék.) A Deáki úr által tulajdonjogilag rendezett bakterházat, ami az utolsó magyar vasútállomás volt a trianoni békediktátum előtt.

Másnap szombatra ébredtünk, 5 órakor reggeliztünk és indultunk Csíkszeredába, ahol megnéztük Makovecz Imre által tervezett templomot. Találkoztunk Darvas Kozma atyával és az ő csoportjához csatlakozva Máriát dicsőítő énekkel indultunk Csíksomlyóra, ami 6 km-es gyalogút. Közben végig velünk volt Mikulásik Gábor által készített jellegzetes színű – Százhalombatta feliratú – transzparens.

Áldoztatás közben eleredt az eső, ami a mise végére elállt. A 6 km-es utat a résztvevő hatalmas tömeg miatt 2 óra alatt tettük meg, mire eljutottuk a buszig, amivel jöttünk.

Vasárnap reggel a református templomot néztük meg, ami eredetileg katolikus román-kori templomnak épült. Az 1890-es években egy ablak áthelyezéskor fedezték fel az eredeti Szent László ábrázolást, amikor a kunnal harcol. Ez után indultunk el a kereszttel, amit a madarasi Hargita 1801 méteres csúcsára vittünk fel. Ide autóbusszal nem lehet feljönni, a madarasi menedékháztól gyalogosan vagy lóháton lehet a hegytető felé haladni. Találkoztunk hagyományőrző székely huszárokkal, akik lóháton igyekeztek felfelé. A keresztünk is sajátságos módon jutott fel a csúcsra. Minden épkézláb férfi a hátán vitte 400-500 méteren keresztül. Megkerestük a lehetséges legjobb helyet, társaságot keresztünknek sokszáz társa között. A keresztet Százhalombatta irányába állítottuk, ami 513 km-re van tőle légvonalban. Nem volt könnyű feladat a köves talajban megfelelő mély gödröt ásni, ahol biztonságosan állja a „nemere” (uralkodó szél) szelét, a havakat az esőket. Elénekeltük himnuszunkat, megemlékeztünk elhunyt társainkról és frissiben rákerült 34 nemzeti szalag. Nem messze tőlünk – vasárnap lévén – szabadtéri misét tartottak a madarasiak. Álltunk a csúcson a kereszt alatt és csodáltuk a látványt, ami elénk tárult, a zöldellő hegyeket, félig ködben úszva. A zöld és a szürke színek hangulatában szívtuk az örökké friss levegőt. A kérések, sóhajok százait mondtuk el, a mi komoly, robosztus keresztünk alatt. Legyen ez összekötő kapocs Ég és Föld között.

Utolsó aktusként megszólat Mikulásik Gábor és Bukovinszki Miklós magyar szürke tülkéből az „Égig” hallatszó kürtszó. Eszembe jutott, vajon mikor szóltak itt ilyen kürtök utoljára? Megemlékeztünk Álmos vezérről.

Este volt már mire Bögözre értünk. A vacsora mellé meglepetést kaptunk Szabó Zoltántól, aki Zetelakáról odahívott egy háromtagú cigányzenekart. Hallgattuk őket, aztán mi is dalra fakadtunk. Többen táncra perdültek. Szabó Zoltán és Bukovinszki Miklós sok szép szólót énekelt a zenészekkel. Rájöttünk, hogy zenei kíséretre bizony nehezebb énekelni, mint anélkül. Éjfél után minden himnuszt elénekeltünk. Másnap reggeli után búcsút vettünk Bögöztől.

Elindultunk hazafelé, de arra magam sem gondoltam, hogy olyan látványban és fizikai megpróbáltatásban részesülünk, ami ritkán adatik. Ez az élmény a a Tordai-sóbányában történt. A termelés már megszűnt ott, a só kitermelése az 1690-es évektől kezdődött. A 300 év alatt föntről lefelé haladtak a kitermeléssel. Amit ott láttunk, az egy 192 méter mély, 250 méter hosszú és 60 méter széles óriás akna volt. Legalján egy sós fekete tavacska van. Az akna két oldalán keskeny gyalogjáró van kialakítva fából. Ezen jártunk a mélység felett. A hőmérséklet 12 C fok. A le- és felmenetel 950 lépcsőfok megmászásával történt. Volt felvonó is, de olyan tömegek álltak sorban, hogy inkább a gyaloglást választottuk.

Bemutatták a kitermelés módját, azt az erőátviteli rendszert, amivel állati erő segítségével az 50 kg-os sótömböket a felszínre juttatták. A sóbányász napi normája 20 db 50 kg-os sótömb kifejtése volt. A bányában büntetésként nem lehetett dolgoztatni. A le- és felmenetel sem volt egyszerű, mert mielőtt leszálltak az aknába, közös imán vettek részt a sóból kifaragott Szűzanya szobránál.

Ezzel az élménnyel búcsúztunk Erdély szép földjétől. Utunkon hűséges kalauzunk volt Szaniszló József és Szabó Zoltán, akik otthonosan, a vidéket jól ismerve mutatták be szülőföldjüket és vezettek bennünket zarándoklatunkon. Szép példát adott a 14 személy az alkalmazkodás, segítőkészség területén. Utunk életreszóló élmény marad.

Egy hétfői nap este érkeztünk haza. A tanyán mindent úgy találtam, ahogy hagytam, a fiam mindent gondosan ellátott.

*

Közelgett a Szent László-nap, az ezzel kapcsolatos utolsó simításokat is el kellett végezni. Mint arról már korábban is írtam, fontosnak tartottam és tartom a Szent László-napról való megemlékezést. Ennek szervezése, előkészítése rám hárult. Ha már kigondoltam csináljam is végig, ahogy szokták mondani: „Akire a kolompot ráteszik annak azt bizony rázni kell!”. Ebben az évben június 22-én a városi rendezvényekkel párhuzamosan a Dalárdánk nyitott nótás estet szervezett Pozsgai Imre pajtájában. A helyszín nagyon jó volt, az összeszokottság viszont hiányzott azokkal az emberekkel, akik ötletszerűen bejöttek. Vagy maradtak pár pohár bor mellett, vagy megnézték a „Pajtatárlatot” és elmentek. Mi magunk tudtuk a dolgunkat, kínáltunk és énekeltünk. Kínáltuk a jó ételeket, italokat és énekeltünk. Június 27-én 19 órakor a Szent László szobornál megemlékeztünk Szent Lászlóról, majd megkoszorúztuk a szobrát.

Ezt követően a Zenálkó Etel Óvárosi Közösségi Házban megnéztük Jelenczki István „Élő Égi Igazság” című filmjét, mely a Szent Koronáról szól. Vetítés után a rendezővel beszélgettünk a filmről és tárgyáról a Szent Koronáról. 40-50 fő vett részt a filmvetítésen, a beszélgetésen. A rendező érdekes, hajlíthatatlan egyéniség. A nemzeti sorskérdések foglalkoztatják, annak mindig a mélyére hatol. Filmjei dokumentum jellegűek, nem játékfilmeket készít. Megszólaltat jeles szakembereket adott témáról, bemutatja a fellelhető dokumentumokat és megfogalmazza az alig ismert összefüggéseket. Tökéletes képtechnikák segítségével, az érzelmi és hangulati hatások jól érvényesülnek a filmjeiben. Állami támogatást soha nem kap a filmek elkészítéséhez. Ezek költségeit saját maga, vagy baráti társasága teremti elő. Több dokumentum jellegű filmet is készített: pl. a „Nem, nem soha!”, amely a trianoni diktátumról szól. Érdekes válallkozása volt a feleségével, dr. Zseni Annamáriával készült filmje: „Az öntérkép”. A felesége gyakorló pszichológus, aki a filmben arra vállalkozott – a legkorszerűbb módszerekkel –, hogy nemzeti szinten lehetséges-e gyógyítani a transzgenerációs bántalmakat. Azaz gyakorlatilag összebékíteni a két nagy tábor résztvevőit, leegyszerűsítve a globálisan és nemzeti alapon gondolkodókat.

A filmet magam is többször megnéztem, érdekes a lehetőség felvetése, de a gyakorlati kivitelezése nagyon nagy munkát igényelne és szinte minden szereplőnek – legalább 2-3 millió embernek – a családállításnak megfelelően kellene ebben részt venni. A rendező személyisége, látásmódja, bátorsága, igazságkeresése arra késztetett, hogy meghívjam őt. Június 29-én a Szent László templomban egy zenés estet rendeztünk, „Magyar királyi udvarok zenéje Szent Lászlótól Mátyás királyig” címmel. A műsor előadója a „Musica Historica” zenekar volt. Az együttes régi hangszerekkel, zenés énekbemutatót tartott a régi korok zenéjéből.

Nem könnyen talál az érdeklődő ember hasonló, különleges zenére. A mi esetünkben pedig a helyünkbe jöttek. A belépés ingyenes volt, de a Szent László Napi költségek 235 000 Ft-ból valósultak meg.

Nyitókép: A Szent László szobor koszorúzása, 2018. június 27.