Сетите се старих дана! (Emlékezz a régi időkre!)
Beszélgetés Marinov Jovánnal múltról, emlékekről
Balpataki Katalin
Százhalombattán kevesen mondhatják el magukról, hogy családjának évszázados – ha nem is az eredeti – házában, telkén él. A régi falusi életről, a változásról a szerb-bolgár nemzetiségű, az idén 75 éves Marinov Jovánnal beszélgettünk, aki a mai napig ott él, ahol ősei és ő maga is született és ahol gyermekeit is felnevelte.
– Ön élete első 10-12 évét még a falatnyi kis zsákfaluban töltötte, ahol és amikor még minden sétatávolságra volt. Hogy emlékszik vissza életének erre az időszakára?
– Akkor még nagy volt a biztonság, mert Százhalombatta tényleg zsákfalu volt. Ide csak az jött aki itt élt, vagy valakihez jött. Mindenki ismert mindenkit és tényleg minden sétatávolságra volt.
Nagyon hamar félárva lettem, az anyai nagyszüleim neveltek fel. Ők, mint a faluban a legtöbben, 10 katasztrális hold területű földön gazdálkodó parasztemberek voltak, növénytermesztéssel és annak árusításával foglalkoztak. Sokat dolgoztak a földeken, a piacokon és ha nem tudtak magukkal vinni akkor a szomszédság, rokonság felügyelt rám. 10-12 éves koromig reggelente a disznókat és a teheneket a háztól hajtották ki a legelőre, majd délután vissza. Ha a nagyszüleim hajnalban elmentek, akkor átjött a szomszédasszony, Júcó néni és kinyitotta a kaput Dajka tehenünknek, hogy mehessen a többi tehénnel legelni.
Amikor már nagyobbacska lettem volt saját feladatom is a gazdálkodásban. A battai hagyma bárhol, bármikor eladható volt, ezért mi is rengeteget termeltünk, amit akkoriban permetezni sem kellett, mert a hagymanyűt még hírből sem ismertük. Ha télire nem tudtuk fedett helyen eltárolni, akkor a száras hagymából egy bizonyos technikával gúlát raktunk az udvar egy félreeső helyén, ami ha jól volt megépítve a leghidegebb teleket is átvészelte. Ez nekem nagyon jól ment. A gúlából hetente 8-10 zsáknyit pucoltam meg, amit aztán eladtunk. Az egész titka az volt, hogy nem volt szabad hirtelen melegbe vinni.
Szombatonként a dedával (nagypapámmal) átjártunk az érdi piacra. Később, amikor a nagyapám már nem élt, a májkóval (nagymamával) mentünk. Vittünk egy szekérnyi zöldséget, gyümölcsöt, azt ami éppen termett. De hagyma az mindig volt nálunk, mert a battai hagymából nem lehetett annyit vinni, hogy ne tudjuk eladni. Nem véletlenül hívtak minket kis Makónak! Ha mégis megmaradt, akkor azt egy érdi, Gyorma-beli ismerősnél hagytuk és a következő szombaton mentünk érte.
A piac napján, hajnalban a nagypapám befogta az előző nap megrakott szekeret, amit ha esős idő volt, lefedtünk egy gumis ponyvával. Átmentünk Érdre, ahol kerestünk egy jó helyet, deda levette a mázsát és a nagy zsákokat, amíg én pakoltam ki az árut, majd körbejárta a piacot, kifizette a helypénzt, visszajött és elmondta minek mennyi az ára és otthagyott. Volt egy kötényem – záprég – két zsebbel, az egyikbe a papírpénzt, a másikba az aprót tettem. Néhány óra alatt eladtunk mindent, ebédre már haza is értünk a hegyen keresztül.
Az én gyerekkoromban nemhogy internet, de még tévé sem volt. Mi egymás társaságát kerestük, volt időnk egymásra és sokat voltunk együtt. Szomszédoltunk, vagy „dívánoztunk” a kerítés előtt lévő padokon, templomba jártunk, készültünk és részt vettünk a vallási – és az iskolán keresztül – az állami ünnepeken. Ezek mellett gyalog vagy szekérrel, később már autóval, de mindig elmentünk a környező települések nemzetiségi és vallási ünnepeire, meglátogattuk a rokonainkat.
– A ma már idilli, de mindenképp hagyományos életmód a hatvanas évektől, 11-12 éves korától rohamosan megváltozott. Mi maradt meg önben a változás időszakáról?
– A legnagyobb változás a biztonság elvesztése volt. Egyre több, számomra-számunkra ismeretlen ember fordult meg a faluban, akiknek többsége a két nagyvállalat építkezésén, a barakkokban lakó dolgozók vagy albérlők voltak. Egy időben nálunk is éltek albérlők. Megszaporodtak a lopások. Lopták a szőlőt, a gyümölcsöket, mindent, volt, hogy a gazdát meg is verték. Onnantól kezdve elkezdtük kulccsal zárni az ajtókat, pedig addig erre soha nem volt szükség.
Megnövekedett a falu forgalma is, mert sok, az építkezéshez szükséges anyagot, például a panelházak elemeit a Dunán szállították és a téglagyár mólójánál rakták át teherautókra, és a falun keresztül vitték az építkezésre. Sok pince be is szakadt emiatt faluban.
Közben téeszesítés címén elvették a földjeinket, állatainkat, szerszámainkat. Valamennyit fizettek is, amiből nagymamám megcsináltatta a falu központjában álló telkünk körbekerítését. Addig csak az utcafronton volt léckerítés, mert a Duna felé a ‘60-as évekig legfeljebb csak sövénykerítés volt..
Az általános iskolát is itt végeztem – alighanem – utolsóként az azóta elbontott falusi iskolában, ami megérdemelne egy emléktáblát. 1964 szeptemberétől már Budapestre jártam középiskolába, így Százhalombatta mezőgazdasági területe a szemem láttára alakult át épített környezetté.
A falu egyre zsúfoltabbá és elhanyagoltabbá vált, az iskolát, a tanácsházát átköltöztették az új városrészre. Új házakat is csak az Újtelepen lehetett építeni! Néhány év alatt teljesen átalakultak a mindennapjaink. Ma már semmi sincs sétatávolságra.
– A kora gyermekkori biztonságos környezet sok kalandra is lehetőséget adott. Mesélte, hogy gyakran bejárt a Téglagyár területére ahol szembesült Százhalombatta régészeti múltjával.
– Az egy nagyon izgalmas időszak volt. Annak hatására majdnem régész lettem. Az köztudott volt, hogy a téglagyári agyaglelőhely abrámolásakor – a termőtalaj eltávolítása az agyagról – időnként kerámiatárgyak kerültek elő.
Gyerekként ez nagyon izgalmas volt, úgyhogy amikor csak lehetett megnéztem ezt a műveletet. Volt, hogy kosárszámra szedtük össze a kis agyagpoharakat, korsókat, meg ki tudja még mit? Láttam egy dózer által kettévágott kemencét is, amiben még ott voltak az égetésre betett kis bögrék. Annyira magával ragadott, hogy az érettségi környékén utánajártam, hogy hogyan lehetnék régész. Akkor kétévente indult képzés és abban évben pont nem, ráadásul kevés, és csak szakmai gyakorlattal rendelkező diákot vettek fel. Feladtam és inkább a Műszaki Egyetemre jelentkeztem, ahova fel is vettek. De a régészet, a történelem iránti szenvedélyem nem múlt el.
– Nem régész, hanem műszerész lett. Ezért éveken keresztül ingázott Százhalombatta és Budapest között.
– 1964-től a József Attila Gimnázium és Ipari Szakközépiskola – ma a Szent Imre Gimnázium – mechanikai műszerész szakára jártam. Mivel akkor még szombaton is volt oktatás heti hat napon keresztül. Vonatra várakozás közben böngésztem a vasútállomás tégláira felkarcolt írásokat, ahol sok orosz név is fel volt vésve évszámmal, gyakran magyar női nevekkel együtt. A vonaton, mint tanuló csak az első vagonba szállhattunk, amire ki volt írva, hogy TK, azaz Tanuló Kocsi. Érdig, Budafokig mindig nagy volt a tömeg.
Az iskolában nagy volt a szigor. Már nyolc óra előtt öt perccel az ajtóban állt a pedellus és felírta a későket. Én egyszer késtem – a vonat miatt télen –, de mivel velem nem volt gond, jól is tanultam, ezért én megúsztam a felírást.
A Műszaki Egyetemen lett volna lehetőségem kollégiumi ellátásra, de nem éltem vele. Hamar rájöttem, hogy ez hiba volt, mert az előadások között gyakran több órás szünet volt és ilyenkor a városban kellett eltöltenem az időt, ami jó időben volt nem volt gond, de ha esett, vagy hideg volt nehezen telt az idő. Nagyon sokat üldögéltem parkokban, a Kelenföldi vasútállomáson a következő órára, vagy vonatra várva.
– Nem csak a tanulmányai, hanem a vallási, nemzetiségi és családi kapcsolattartás miatt is sokat volt mozgásban.
– A kapcsolattartás számunkra nagyon fontos. Minden évben jelen voltunk a környékbeli települések nemzetiségi és vallási ünnepein. Ezeken a településeken családi kapcsolatok is vannak, voltak, így a családi ünnepekre is mentünk. A nagymamám gyakran látogatta a Szerbiába költözött rokonokat is. A személyes kapcsolattartás mellett, a távolabb élő barátokkal, családtagokkal gyakori volt a levelezés is. Ez erősítette vallásunk és nemzetiségünk megmaradását, hiszen a hetvenes évekig a párválasztásra is az ilyen látogatások során került sor.
– Ön is így választott párt?
– Őszintén szólva udvaroltam én majdnem minden csinos lánynak, magyarnak, szerbnek egyaránt. Aztán az egyik Kisboldog-asszony napján rendezett battai szerb búcsún ismerkedtem meg Jelenával, aki Lórévről jött és a keresztanyjánál szállt meg. Egy gyönyörű estélyi ruhában volt, amit véletlenül leöntöttek egy korsó sörrel, ezért elment a keresztanyjához átöltözni. Én meg elkísérem. Majd másfél évig udvaroltam neki, gyakran jártam hozzájuk Lórévre. Olyankor az utolsó busszal indultam vissza. Ha jó idő volt és elértem a kompot akkor Tökölről átjöttem, ha nem akkor Kelenföldig mentem és onnan a „kiséjféli” vonattal jöttem haza. Gyakran találkoztunk Budapesten is, moziba, múzeumba, színházba mentünk, vagy csak sétáltunk.
1974-ben házasodtunk össze, a hagyományoknak megfelelően Lóréven volt az esküvő. Battán költöztünk össze és azonnal megkezdtük a régi ház bontását, majd az új ház építését. Az átmeneti időszakban a nyári konyhában, majd amikor már rossz idő volt, egy ismerős éppen üresen álló közeli házának egyik fűthető szobájában laktunk. Ez nehéz időszak volt, de mindig számíthattunk a család, a barátok, a munkatársak segítségére. Akkor még létezett a kaláka, úgyhogy viszonylag gyorsan megépült a házunk, ahol negyven évet éltünk le együtt és ahova két gyermekünk is született.
– A gyermekei viszont már teljesen más időben nőttek fel. A nemzetiségi tudat, a vallás már nem játszik olyan fontos szerepet, mint az ön idejében, párt sem ennek megfelelően választottak. Ez önt, hogyan érinti?
– A ‘70-es években, amikor fiatalember voltam, nagyon szoros volt a nemzetiségi összetartás. Jártunk egymás ünnepeire, szomszédoltunk, tágítottuk a családi kapcsolatokat. Ennek ellenére a vegyes házasságok egyre gyakoribbak lettek. A gyerekeim gyermekként még gyakorolták a vallást, általános iskolásként még templomba járók is voltak. Azóta megváltozott, kinyílt a világ és ennek hatására egyre kevesebb idő maradt a vallási életre. Csak a kiemelt ünnepeken jönnek templomba, és a párválasztásnál sem szempont a nemzeti hovatartozás, ami nálam még szinte elvárás volt.
A gyerekeim nem nemzetiségi párt választottak, de mindkettő esküvője ortodox szertartás szerint volt a ráckevei templomban. A rokoni kapcsolatokat viszont a lehetőségeikhez mérten szorosan tartják.
Ez nem egyedi. Lazultak a vallási, nemzetiségi kapcsolatok, a templomba járók száma is nagyon megcsappant. Az én időmben még olyan tömeg volt egy-egy nagymisén, hogy crkvenyákként (templomszolgaként) – mikor harangozni mentem a toronyba – alig tudtam magam átverekedni köztük. Manapság egy sima misén jó ha öten, hatan vagyunk, de az ünnepi miséken sem vagyunk többen húsznál. Ez azért fájó, mert a nemzeti hagyományaink a valláson keresztül tudnak fennmaradni.
Az elmúlt 50 évben ez rengeteget változott. Sok hagyományt már csak az öregek ismernek, tartanak fenn, de sok már elsorvadt. A nemzetiségi mivoltunk sok esetben már csak a vezeték- vagy keresztnévben mutatkozik meg.
– Ön már évek óta nyugdíjas. Hogyan telnek a napjai?
– Ahogy öregszem, egyre lassabban. A téesztől, a belterületen 1 katasztrális hold háztáji földként megmaradt ingatlan egy részén a nagyapám által telepített szőlőt műveltem, amíg bírtam erővel. Sajnos a régi (csak a földbe vájt) pincém az idén beszakadt, benne több boroshordóval, üveg és műanyag ballonnal. Igyekszem karbantartani a házat és az udvart, ahol élek és továbbra is szoros kapcsolatot tartok a rokonsággal, barátokkal, aktív templomba járó vagyok.
Az Internet adta lehetőségeket kihasználva jól, hasznosan tudom eltölteni az időt, ráadásul a kapcsolattartásban is nagy segítség. Most például jól jött az általános iskolai ballagásunk hatvanadik évfordulójának szervezésében.
Nyitókép: Nagyszüleim, Deda és Májkó édesanyámmal 1935-ben
