Három szeptember emléke

Tamási József

1954 – Tasskertes, Kunszentmiklós

Négyen állunk a kerítés kiskapujánál. Négyen, mint az orgonasípok. Négy gyerek, négy arckifejezéssel. Az enyém a legfélelmetesebb. Nem csoda. Bandi a gimnázium utolsó évét kezdi. Atti két évvel fiatalabban ugyancsak nagy rutinnnal készül a tanévkezdésre. Ili nem fél senkitől és semmitől. Hetedikesként ott folytatja ahol két hónapja abbahagyta. Csak én nem tudom mi vár rám. De ha a szomszéd Börcsök Ili életben maradt, s már a másodikat kezdi, majd csak átvészelem én is.

A kapuig kikísér bennünket anyu, apu és a nagymama, aztán – ki biciklivel, ki gyalog – már egyedül vágunk neki. A gyalogos csak én vagyok, hisz a suli csak a második utcában van, ahol a sarokig sokszor eljutottam már. „Józsika! Szaladj el a boltba. Egy forintért hozzál élesztőt, aztán meg sütőport!” Anyunak általában ez kellett a sarki boltból. Nagy ritkán pedig petróleum, mert előfordult, hogy este nem volt áram, s akkor petróleumlámpával világítottunk. A tévét sem tudtuk bekapcsolni, abból az okból, hogy még nem volt.

Az utca végén kedves kis tér. Ide jártunk fejelni, focizni, no meg cserebogarat fogni, gyufás skatulyába zárni, aztán ha nagyon zümmögött, kiengedni. És volt a tér közepén egy emlékmű, az én születésemre emlékeztetve. Meg-megsimogattam a négy számot olykor, 1 9 4 8. Büszke voltam rá. Az valahogy akkor nem tűnt föl, hogy előtte másik 4 szám is oda volt faragva: 1848. Nem zavart.

A boltnál befordulva hamarosan ott voltam a sulinál. Egy elég magas, vékony, hosszú szoknyájú és vastag szemüvegű néni várt. Hamarosan kiderült, Margit tanító­néninek kell szólítani.

A hangulatot számomra azonban mindenképpen az oldotta, hogy ott volt a Németh Csilla is. Ő volt a környék legszebb kislánya, s mivel az egyik bátyám szívesen táncolt a nővérével, mi Csillával kuncogva figyeltük őket a zongora alól egy-egy házibuli alkalmával. Ilyen erotikus időket éltünk abban az időben.

Megkezdődött tehát a tanév. Néhány nap múlva már ilyen-olyan kacskaringós betűk kerültek füzetünkbe. A nagymama csak csodálkozott délutánonként, hogy már milyen okos a negyedik unokája is.

S ne felejtsem: az első napon szövődött köztünk mély barátság Páli Sanyival. Ez a barátság aztán évtizedekig tartott. Együtt jártunk iskolába, hittanra, de játszani is. Sanyi előbb, de inkább utóbb karosszérialakatos lett. Egy nagy műhely tulajdonosa. S ha mintegy 15 évvel ezelőtt nem jön az a fránya agydaganat, ezt az írást most neki is megmutatnám.

1962 – Kunszentmiklós

1962 őszén a több száz éves, egykor nagy hírű egyházi gimnázium immáron Damjanich János Gimnáziumként várta Kunszentmiklós ifjú népét, így jómagamat is. Három testvérem már koptatta padjait, de maradt belőle nekem is. Az ünnepélyes tanévnyitóra édesapám kísért el.

Egyszer csak azt látom, hogy régi ismerősökként beszélgetnek egy másik édesapával. Az utóbbinak is a kisfia volt elsős. Ránéztem és megszerettem. Centire egyforma magasak voltunk, tornatanárunk se tudta, melyikünket állítson a sor élére. Mi együtt voltunk a legmagasabbak a magunk 186 centijével. Béla – merthogy így hívták ezt a langaléta legényt, pillanatok alatt padtársam lett, s végig is ültük együtt a négy évet, érettségiig.

Emlékszem ahogy együtt tanultuk egy 10 percben Arany János „Az életet már megjártam, többnyire csak gyalog jártam…” kezdetű versét. Együtt bohóckodtunk a zsibongóban még tanárainkat is megnevettetve, együtt locsoltuk a lányokat Húsvét hétfőn, s még verset is írtunk egymásnak a téli szünetben. S bár később messze kerültünk egymástól, Zsiráf (!) és én azóta is barátok vagyunk.

1970 – Szeged

1970. szeptember 7. Ezzel a nappal kezdődött a legizgalmasabb tanév számomra. Sikeres felvételi után megjött Vácról a levél. Megkezdhetem tanulmányaimat és felkészülésemet a szegedi, un. Egyházmegyeközi Hittudományi Főiskolán s egyben Papnevelő Intézetben. Más nevén a Szemináriumban. A levél felsorolta, mit kell vinnünk magunkkal. Ágyneműtől a fekete zokniig. Atti bátyám vitt le autójával, Kunszentmiklóstól, a szegedi Dóm tér 6-ig.

Nem tudom miről beszélgettünk az úton, de azt hiszem én már másról nem tudtam akkor beszélni, mint ami legnagyobb tetszésemre valósággá vált. Papnövendék leszek, aztán néhány év és hittanórákat tartok, keresztelek, esketek s persze ott állhatok majd az oltárnál, s már nem válaszolok a pap szövegeire, hanem én magam mondom ki, „Az Úr legyen veletek, s hogy Vegyétek, ez az én Testem.”

Szerény kis csengetés az impozáns árkádsor alatt s máris egy mosolygó szerzetes nővér, a különleges nevű, Pelagéja nővér invitál a hosszú lépcsősor tetején. „Karjaiból” Tarjányi Béla atya vett át bennünket. Csak később tudhattam meg, rendkívüli tudású, bár fiatal, máris nagy hírű biblikus ő, vagyis kisujjában van a Biblia, a héber, a görög és a latin szövegek csodája. Egy pillanatra majdnem bátyámat is befogadta már kispapnak, de aztán kiderült, ő, immáron kétgyermekes apaként talán mégsem kell, hogy ott maradjon a szent falak között.

A kétemeletes épület legfelső szintjén, a folyosó végén lévő hálóban találkoztunk először, akik abban az évben elsősök lettünk. Lassan de megismerkedtünk professzorainkkal és a tantárgyakkal, amelyek vártak ránk. De már bevonulásunk estéjén a többiekkel is az ebédlőben. Összesen 33-an voltunk az öt évfolyamban, Szeged-csanádi, váci, kalocsai és veszprémi egyházmegyések. Mi heten még civilben, a többiek már reverendában.

Rektor atyánk végigsétált közöttünk, töltött egyik másik vizes pohárba, s gyakorolta nevünket. Kis, alacsony, vékony ember. Olyan 60 év közeli. Később azt is megtudtuk, egyszerű makói parasztcsaládból származott, édesapja meghalt az 1. világháborúban, mielőtt ő megszületett. Kedves, ráncos arcú édesanyja időnként meglátogatta fiát közöttünk, aki nagy tudásával is de elsősorban szeretetet sugárzó arcával igyekezett nevelni bennünket, hogy később mi is szeretni tudjuk a ránk bízottakat. Ilyen gondolatok járnak így szeptember elején az eszembe az idén is.

*

Kedves fiatalok és már régen fiatalok, becsüljétek meg szeptembereitek még felidézhető szereplőit, s mondjatok értük egy hálás szót a Gondviselésnek!