Jankovits Márta: Élet a Duna mentén

A nyár, amikor minden más lett

Az az augusztus különösen forró volt. A Duna vize is alig hűtötte le a lábakat, s a mezőn dolgozók homlokáról patakokban folyt az izzadság. Anyám akkor már negyvenkét éves volt, s úgy tűnt, a hőség ezúttal végképp kifog rajta. Bármennyire is edzetté tette a föld, a cséplőgép melletti mázsálás, a tikkasztó nyarak hosszú sora, most valami más volt. Fáradtnak érezte magát, gyakran émelygett, a gyomra is rakoncátlankodott. A női bajok is elmaradtak – de ő csak legyintett: biztos a kor teszi.

Hogy enyhítse a szenvedést, még Kolcza Margit nővért is rábeszélte egy kis dunai fürdőzésre. Margit, apáca nevén Redenta, akkoriban még Százhalombattán szolgált, ahogyan Visi Mária nővér is, aki nemcsak angyali hangon énekelt, de mesterien játszott a harmóniumon is. Ezekben az időkben templomi szolgálatot még vállalhattak az apácák, de fürdőruhában mutatkozni asszonyhoz – különösen egyházihoz – méltatlan volt. Így történt, hogy csónakba szálltak, s lecsorogtak a tököli oldalra, jóval a falu alatt, ahol senki nem láthatta őket. Ott, a bokrok takarásában, a hűvös vízben végre megkönnyebbülhettek.

Anyám nem értette, miért viseli most ennyire nehezen a meleget. Ő, aki egész nyáron a határban dolgozott, fejben számolt gyorsabban, mint más papíron, most legszívesebben csak feküdt volna az árnyékban. A nyugtalansága pedig egyre nőtt.

Pesten, a Baross utca 108. szám alatt, nagyobbik lánya, Ilonka élt a férjével és kétéves kislányukkal, a harmadik Ilonkával. Anyám végül úgy döntött, ideje orvoshoz fordulni, így Ilonkával együtt elment a nőgyógyászhoz. A vizsgálat után sápadtan lépett ki a rendelő ajtaján.

– Baj van, anyuka? – kérdezte Ilonka aggódva.
– Baj az nincs, kislányom… csak… februárra kistestvéred születik – mondta anyám csendesen.

Hogy örömkönnyek vagy aggodalom ült-e ki először Ilonka arcára, nem tudni. De az biztos: anyám nem fogadta kitörő örömmel a hírt. Egy huszonhárom éves lánya volt és egy tizenhat éves is – mit kezdjen most egy újszülöttel?

Apám viszont, úgy mesélték, repesett az örömtől. Végre – gondolta – itt a fiú! Világéletében fiút akart, és most, hogy már két lánya és egy lányunokája is volt, a fiúgyermek gondolata felért egy beteljesült álommal. Nem értette – talán nem is akarta érteni –, mi játszódhat le anyám szívében. Egy faluban, ahol a lányok fiatalon mentek férjhez és korán szültek, anyám talán szégyellte is a helyzetét. Ám mélyen hívő lévén végül belenyugodott: az Úr akarta így. A család lassan-lassan átrendezte gondolatait, s izgatottan várta a jövevényt.

A hóval érkező új élet

1951 februárja kemény telet hozott. A decemberi hó már betemette a földeket, s a Duna jeges páncélja vastagon borította a vizet. Hideg volt, igazi, régi vágású tél, olyan, amilyet már alig ismerünk. Vasárnapra esett február 11., amikor anyám útnak indult Gizike lányával Pestre, a Baross utca 108. alá. Akkoriban minden út gyalog kezdődött és úgy is ért véget – onnan a szülészeti klinika már csak egy rövid séta volt.

Ilonka, anyám idősebbik lánya, igyekezett mindent előkészíteni. Tudta, mi kell egy várandós nőnek, főleg ilyen állapotban. Megfőzte anyám kedvencét, a kocsonyát, s az vacsorára jólesett. Ám az éjszaka nem hagyta sokáig pihenni őket: megindultak a fájások. A kórházi csomag már készen állt, így gyorsan elindultak.

Hétfő reggel, pontban hét órakor világra jöttem. Egészségesen, rendes súllyal, hosszúsággal – ahogy az orvos mondta. Csak épp az nem volt rendben, hogy lány lettem, nem fiú. Apámnak megint nem jött össze a nagy álom. Egy újabb kislány. Márta.

Otthon, még indulás előtt megbeszélték, hogy apám a vonat kanyarjánál figyeli majd Gizike jelzését: ha fiú, integet, ha lány, akkor nem. A vonat jött, apám türelmetlenül lesett – de Gizike nem integetett. A válasz egyértelmű volt. Apám, haragjában, földhöz vágta a kalapját, s meg sem várta Gizikét. Elindult haza, dühösen, csalódottan.

Ez a harag azonban nem tartott sokáig. Mártikát – engem – hamar körülvette a szeretet. Ilonka férje, Medgyesi Imre lett a keresztapám, egyben sógorom is, s egy csapásra a legmegbízhatóbb ember a világon. Mindenki más nevet akart: anyám Máriát, apám Mártát, a nagymama Arankát. Ő morgott a leghangosabban a Márta név hallatán: „Olyan, mint a Márton. Miféle név az?” Végül kompromisszum született. Így lettem Márta, Mária, Aranka – három névvel megáldva, vagy megterhelve, attól függ, honnan nézzük.

A nővéreim, Ilonka és Gizike, akkor 24 és 17 évesek voltak. Az egyik már anya, a másik épp nagylánnyá serdült, s most egy csecsemő került melléjük – az anyjuk gyermeke, az ő testvérük, de mégis szinte inkább unokahúg. E furcsa családi viszonyok között születtem meg, s rögtön nagynéni lettem a nálam idősebb unokatestvéreknek. Ilonka lánya, a harmadik Ilonka két és fél éves volt, amikor én megszülettem, de rang szerint én voltam a nagynénje.

Az asztalnál azonban nem a rang döntött. Karácsonykor, húsvétkor, búcsúkor a család tizenegy tagja ült az asztal köré. A nagy asztalnál a felnőttek kaptak helyet, a kisebbnél a gyerekek. Bármilyen furcsa is volt a szereposztás, engem mindig a kicsikhez ültettek – mégiscsak gyerek voltam, rang ide vagy oda.

Keresztség és közös mindennapok

A keresztelő sem volt egyszerű menet. Családon belül kellett mindent elrendezni, mint annyi mást is. Nem volt ritka az ilyesmi abban az időben – ahol a rokonság nagy, ott mindenre akadt valaki. Egy nagynéni, aki vitt; egy sógor, aki keresztapává lépett elő; egy anyós, aki névadási jogát gyakorolta. A nevek, a gesztusok, a tisztségek mind egy szorosra fűzött világ darabjai voltak. Ott, a Baross utcában, ahol idővel néha többen is laktunk egyszerre, az élet gyakran összeszorult, de sosem lett szűk.

Anyám a várandósság alatt is sokat szenvedett az epéjével – nemcsak a meleg, nemcsak a terhesség, de ez a belső fájdalom is gyötörte. Végül orvosi beavatkozás lett belőle: meg kellett operálni. Akkoriban nem volt kérdés: aki lábadozik, azt nem hagyják magára. Anyám tehát a fővárosi lakásba költözött, félévre, míg ki nem erősödik. Így kezdődött az a különleges kapcsolat, amely egész életemet végigkísérte – a keresztapámmal, Medgyesi Imrével.

Ő volt az, akiben feltétlenül bíztam. Már egész kicsi koromtól. Volt benne valami rendíthetetlen derű, valami biztonságot sugárzó kedélyesség, amitől úgy éreztem: ha ő ott van, baj nem történhet. Rettegtem a mennydörgéstől, a villámlástól, de ha ő a közelemben volt, már nem féltem. Egyik nyáron egy csúnya vihar szakadt ránk, bent ültünk a kisszobában, ő egy sámlira telepedett, én meg – lehunyt szemmel – a vállához bújtam. Úgy hallgattuk a dörgést. Vagy inkább: úgy hallgattam, ahogy ő nem hallgatja. Mert ő mindig fütyörészett, még hajnalban is, amikor munkába indult.

Egyik reggel a ház előtt összefutott a szomszéddal, aki nem állhatta meg szó nélkül a jókedvét:
– Medgyesi úr, mitől ilyen virágos a kedve hajnalok hajnalán?
– Megvan rá minden okom – felelte nevetve. – Képzelje, a sógornőmmel aludtam az éjszaka.
– Hány éves a sógornője? – kérdezte meghökkenve a szomszéd.
– Három – válaszolta. És az egész ház jóízűen nevetett.

S hogy miért is szerettem én ennyire ezt a férfit, aki egyszerre volt keresztapa és sógor, családfő és vidám társ? Talán éppen ezért. Mert egyszerre tudott szigorú és játékos lenni, megbízható és hóbortos. Mert mindig volt ideje egy mosolyra, egy ölelésre, egy viccre, amit egy hároméves is megért. Ő lett az a felnőtt, akiben először és talán utoljára, feltétlenül megbíztam.

A kis szökevény

Battán nemcsak otthonról szöktem meg, hanem az óvodából is. Ott, ahol ma egy zöldségesbolt áll, valaha egy udvar húzódott, vaskapuval, amelynek egyetlen célja volt: megakadályozni, hogy a gyerekek kiszökjenek az utcára, főleg a Duna felé, mert ott egy lejáró vezetett a vízhez. A kapu hatalmas volt és súlyos – úgy tűnt, mintha semmi sem tudná áttörni. De engem nem olyan fából faragtak, aki egy darab vas miatt megretten.

Tudtam, hogy aznap ebédre paradicsomleves lesz. Ráadásul ebéd után még aludni is kellett volna. Ez a két „borzalom” együtt bőven elegendő ösztönzést adott ahhoz, hogy akcióba lépjek. Valahogy – talán egy óvatlan résen vagy egy nyitva hagyott ajtórésen – sikerült kisurrannom. A többiek bent maradtak, én viszont útnak indultam, a magam kis szabadságharca felé.

Sajnos nem jutottam messzire. Már a szerb templom előtt elkaptak. Hogy ki, azt már nem tudom – talán egy ismerős, talán egy óvónéni vagy egy figyelmes járókelő. De a szökési kísérletem véget ért, mielőtt igazán belelendülhettem volna. A vaskapu ugyan dísztelen és kemény volt, de a világ odakint nem kevésbé.

Nem ez volt az első eset, hogy megszöktem – és nem is az utolsó. Már pici koromtól kezdve hajlottam arra, hogy önálló utakat járjak. A Baross utcai lakásból is sikerült egy alkalommal meglógnom. Le a lépcsőn, ki a nagykapun, egyenesen a városi forgalom közepébe. Akkor is elcsíptek, Ilonka nővérem kapott el, mielőtt baj eshetett volna. Hogy milyen büntetést kaptam? Arra már nem emlékszem. A szökés izgalma mindent felülírt.

A battai otthonban más volt a világ. Ott, ha kiszöktem, nem volt ekkora riadalom. A környék ismerős volt, az emberek is. Ha valaki meglátott, legfeljebb hazakísért. De a Baross utca – az már komoly terep volt. Ott buszok, autók, gyalogosok kavargó tömege várt egy óvatlan gyerekre. És én, kicsi létemre, beleugrottam ebbe a világba, mint aki nem ismeri a veszélyt.

Így telt a kisgyermekkorom – mozgásban, kíváncsian, néha bajba keveredve. De mindig volt, aki vigyázott rám: Ilonka nővérem, Gizike, és főként a keresztapám, Medgyesi Imre, akit úgy szerettem, mintha a második apám lett volna. Nála mindig biztonságban éreztem magam, még akkor is, ha a világ éppen zűrzavaros volt körülöttem.

Önállóság, mint örökség

Hihetetlennek tűnhet ma, de akkoriban, háromévesen már egyedül mentünk óvodába – keresztül az egész falun. Nem volt ez veszélytelen vállalkozás, de valahogy mégis természetesnek számított. Idegen ember ritkán járt arra, az utcán viszont mindig akadt ismerős. A falu figyelt a gyerekeire. Mindenki ismert mindenkit, és ha egy kicsi egyedül bandukolt, akadt, aki rápillantott, ráköszönt, megkérdezte, hová igyekszik. Az igazi veszélyt nem az emberek jelentették – bennük bíztunk –, hanem az állatok.

A kutyák és kakasok gyakran viselkedtek kiszámíthatatlanul, egy-egy támadásukra még most is emlékszem. Tudtam, mikor hajtják ki a teheneket a legelőre, és igyekeztem úgy időzíteni az utamat, hogy elkerüljem őket. Az élelmiszerbolt mellett az udvart nem védte semmi, az istállóból meg időnként kitört egy vad csikó – nekem pedig ez is egy volt a sokféle kis akadály közül, amit nap mint nap meg kellett tanulnom kikerülni.

Később, már nagyobbacska lányként, anyám egyre gyakrabban bízott rám kisebb-nagyobb feladatokat. Egyedül küldött tejért a pusztára – estefelé, amikor már sötétedett. Az út a Gyormán vezetett, a bikaistálló mellett. A láncra kötött bikák fémcsörgetése még most is a fülemben cseng. Rettegtem, de mentem. Akkoriban így nevelték a gyerekeket – nem kényeztetéssel, hanem bizalommal és feladattal. Már akkor az önállóságra készítettek fel bennünket.

A boltba is én jártam nyaranta apróságokért. Iskolaidőben nem volt rá idő, de a szünidő erre is lehetőséget adott. A tejet akkoriban nem kartonban árulták – Jóska bátyám tehenéből kaptuk egy ideig, később a pusztai istállóból hoztuk. A kenyeret sem vettük boltban, legalábbis jó darabig nem. Szombatonként a Wejmola péknél sütöttük meg.

Anya hajnalban dagasztotta a tésztát, gondosan megformázta, a cipókra nevet írt, hogy biztosan a miénk legyen. Aztán felültetett a bicikli hátsó ülésére, a kormányra pedig odakötözte a két nyers kenyeret, és együtt tekertünk el a pékhez. Később nagybátyám kemencét épített az udvaron – onnantól már otthon sütöttük meg a hatalmas, gömbölyű kenyereket, amelyek kitartottak egy héten át.

Nem tudom pontosan, mikor tértünk át a bolti kenyérre. De arra nagyon is emlékszem, hogy a kenyérszállító autót már reggel vártuk a bolt előtt. Sokszor csak délben érkezett meg, addig ott ültünk, lestük, mikor fordul be az utcába. Pfeiffer Ádám bácsi vezette a boltot, feleségével, Ica nénivel. De dolgozott még ott eladó is – az egész bolt olyan volt, mint egy kis univerzum, tele illatokkal, árukkal, élettel.

A bolt sajátos illata és ígérete

Nem túlzás azt mondani: szerettem a boltot. Talán innen ered minden, ami később lettem. Már gyerekként megbabonázott a polcok látványa, a különféle áruk kavalkádja, a bolt sajátos illata – egyszerre élesztő, friss tej, cukorka és fahéj. Minden érzékszervem egyszerre élt, amikor beléptem. A tej hatalmas, 25 literes fémkannákban érkezett. Vittük a kis tejeskannánkat, és az eladó abba mérte ki, kinek mennyi kellett. Egy liter tej három forintba került. A tejföl és a túró vájlingokban hűsölt egy hatalmas hűtőben, a sajt tömbökben állt, abból vágtak le darabot, ha valaki kért.

A hentesáru kínálata szerény volt, de emlékezetes. Volt párizsi, olasz, lecsókolbász, virsli, krinolin és téliszalámi. A párizsi három napig bírta, ahogy a többi húsféle is. Az ízük? Össze sem lehet hasonlítani a maiakkal. Akkoriban ezek a felvágottak még valódi húsból készültek, nem töltelékanyagból. A lisztet, cukrot, rizst nagy zsákokban tárolták, onnan mérték ki papírzacskóba. A cukorkát üvegedényekben tartották, és az eladó kicsi fehér zacskókba porciózta – tíz deka fért bele, egy kis fémlapáttal mérte ki, pontosan annyit, amennyit kértünk. Egy ilyen cukorkás üveg még ma is ott van nálam, mint egy kis időkapu.

A bolt azonban nem csak élelmiszer volt. Egy falusi szatócsboltban minden kapható volt: vegyiáru, rövidáru, méteráru, cipő, papíráru, petróleum, zöldség – az élet minden szegletére akadt ott valami. Szinte vártam, hogy anyám elküldjön valamiért. Akkor még nem létezett az önkiszolgáló fogalma. Minden a pult mögött volt, fapolcokon sorakoztak a portékák. Az eladó szolgált ki, ő nyúlt a cukorért, a szövetért, a cipőfűzőért. Ma ez talán kényelmetlennek tűnne, de akkor varázslatos volt.

A nápolyit különösen szerettem. Egy kiló húsz forintba került, ezért is nevezték “kettes” nápolyinak. Anyám nem engedte, hogy vegyek – de mégis sikerült néha. Apró csibészség volt, de az édesség íze összeforrt ezekkel az emlékekkel.

Ez a bolt volt a gyermekkorom közepe – sorsszerű volt, hogy később én lettem a vezetője. Addigra persze már sok minden megváltozott. A termékek többsége gyárilag csomagolt lett, eltűntek a vájlingok, a fémkannák, az üvegek. A húst már másként vásároltuk – de még így is messze volt a mai világtól. A friss húst például úgy szereztük be, hogy amikor a hentesáru érkezésének napja eljött, már éjféltől sorban ültek az emberek a bolt előtt. Magukkal vittek egy széket, azon ülve várták, hogy megérkezzen az áru. Nem volt biztos, hogy mindenkinek jut majd, így az volt a biztos, aki időben ott volt. Hogy másként lehetett volna? Elképzelhetetlen.

A legtöbb háznál egyébként tartottak jószágot. Ha nem is tehenet vagy lovat, de disznót, tyúkot, kacsát biztosan. Télen, évente kétszer is vágtunk disznót – nem a boltban vettük a húst, hanem a saját udvarunkból, a saját munkánkból. A bolt csak kiegészített, de nem pótolt.

A pékség illata és a kenyér útja

Az élelmiszerbolt mellett volt még egy hely, amihez különleges emlékek fűznek: a pékség. Nem vettünk mindig boltban kenyeret, sőt, sokáig nem is ott szereztük be. Először Jóska bátyám tehene adta a tejet, amíg tartott, aztán már a pusztai tehénistállóba jártunk érte. A kenyér viszont a Wejmola péknél készült, minden szombaton, saját alapanyagból.

Anya hajnalban kelt, hogy a nyers tésztát elkészítse. A dagasztás ritmusa már ébresztőként hatott, ahogy a tészta kelni kezdett, a konyhában különös, bizsergető csend lett. Megformázta a cipókat, gondosan belevéste a nevünket, nehogy összekeveredjenek a többi család kenyereivel. Aztán engem a biciklire ültetett, maga mögé, a kenyereket a kormányra tette, és úgy indultunk a pékhez.

Később a nagybátyám kemencét épített az udvaron. Hatalmas, gömbölyű kenyerek sültek benne, amelyek egy hétig is elálltak, és mindig maradt belőlük ehető. Nem volt szükség naponta friss kenyérre. Arra már nem emlékszem pontosan, mikor kezdődött, hogy boltban vettük – de arra igen, hogy az autó gyakran csak délben hozta. Mi már reggel kiültünk a bolt elé, és vártuk, türelmesen, egy szelet kenyér ígéretével a kezünkben.

A bolt előtt akkor is mindig történt valami. Pfeiffer Ádám bácsi és felesége, Ica néni vezették a boltot, de mindig voltak eladók is. A bolti élet zajlott, még akkor is, ha néha csak az érkező autót lestük, vagy a polcok mögött hallgattuk a felnőttek beszédét.

Hajnali sorban állás és házi disznótor

Az a bolt, ahol később én lettem a vezető, gyermekkoromban még egészen más világ volt. A gyári csomagolás akkoriban még szinte ismeretlen fogalomnak számított. Ma már szinte hihetetlennek tűnik, hogyan jutottunk friss húshoz. A téli hónapokban kétszer is volt disznóvágás nálunk, de ha ezen kívül kellett hús, akkor a Tóth Sanyi bácsiék hentesüzletéhez fordultunk.

Nem volt elég egyszerűen besétálni a boltba – aki biztosan szeretett volna húst venni, annak már éjfél előtt oda kellett mennie. Egy kis ülőkét vitt magával, és azon gubbasztott, amíg megérkezett a szállítmány. Még így sem volt garantált, hogy mindenkinek jut a friss áru.

A legtöbb háznál tartottak valamilyen jószágot. Igaz, lovat vagy tehenet már kevesebben, de disznó, tyúk, liba, kacsa szinte minden portán akadt. Ez volt a vidéki élet rendje – és egyben biztonsága is. Ha nem volt boltban hús, hát ott volt az ól meg az udvar.

A nyár íze, ritmusa

Gyermekkoromban még valóban négy évszak létezett. Nemcsak a naptárban, hanem a levegőben, a fényekben, a szagokban, a munkák rendjében is. És köztük mind közül a legkedvesebb nekünk, gyerekeknek – mi más lett volna, mint a:

Nyár

Júniusban már tűkön ülve vártuk az iskolazárót. A tanév végét, a kinyíló szabadságot. Csakhogy falun a „szabadság” nem azt jelentette, hogy egész nap a fákon csücsülünk vagy a Duna partján napozunk. A szabadság itt egyenlő volt a munkával – ha elvégezted a kötelességed, jutalmul mehettél játszani.
Reggel ötkor már a földeken voltunk. Anyámmal együtt kapáltunk, ritkítottuk a répát, szedtük a krumplibogarat – egész addig, míg a nap túl erősen nem tűzött, és hazatértünk. Otthon sem várt pihenő: főzni kellett. Anyám a tűzhely mellé állt, én pedig pucoltam a krumplit, zöldséget, mosogattam, söpörtem, port töröltem, disznóknak, baromfinak szedtem le a hullott gyümölcsöt, daráltam kukoricát, csójánt gyűjtöttem a kacsáknak.

Szombaton jött a nagy takarítás. A szőnyegek repültek ki a verandára, a prakkerral vertük ki belőlük a port. A konyhakövön seprű siklott, vizes rongy fényesítette. Közben a szomszéd nagybátyáméknál a kemencében anyám és nagynéném sütötték a kenyeret. Ami tészta megmaradt, abból lángos készült – nem zsiradékban, hanem parázson. Ehhez járt a gyerekbarát tejeskávé, amit nem feketéből főztek, hanem a híres Frank-kávéból. Finom volt és otthonos.

Délután jött a vasárnapi baromfi előkészítése – ehhez anyám értett, én viszont mindig elbújtam, mikor a nyakukhoz nyúlt. A forró vízben áztatás, tolltépés szaga ma is az orromban él. A húst a kútba engedtük le egy vödörben, mert még nem volt hűtőnk. A sütemény is elkészült estére, s ha minden kötelesség teljesült – végre mehettem játszani. A Duna partjára, hajót lesni, csobbanni, nevetni.

Vasárnapi rend és falusi ritmus

A vasárnap nálunk szinte szertartásos pontossággal zajlott. Anyám már kora hajnalban feltette a húslevest, főzte a pörköltet – legyen az bármi a vasárnapi ebéd, pörkölt nokedlivel mindig volt. Apám kedvence volt ez, és nálunk az ő ízlése volt a mérce. Akadt mellé rántott hús, sült krumpli, rizs, töltött hús vagy fasírt – de a pörkölt az asztalon trónolt.

Az étel hétfőre is maradt, így hétfőn nem kellett főzni, a maradékot a kút hűvösében tároltuk. Fél tíz körül kezdődött az öltözködés, mert tízre már misére kellett menni. Hazatérve anyám elkészítette a friss sülteket, én meg megterítettem – vasárnapi abrosz, ünnepi tányérok, rádió a konyhában halkan szólt, ahogy mindig. Harangszóra kezdtünk ebédelni, utána hírek, majd apám – ha épp dolgozott – visszament a gyárba. Iskolaidőben délben nem voltam otthon, de meleg étel akkor is várt.

A faluban szinte minden család hasonló ritmusban élt, még az ételek is egy kaptafára készültek:
Hétfő: vasárnapi maradék; kedd: főzelék – télen krumpli vagy káposzta; szerda: tészta – grízes, túrós, mákos, káposztás; csütörtök: főzelék vagy rakott krumpli; péntek: tészta, rendszerint bablevessel; szombat: paprikás krumpli kolbásszal.

Tavasszal és nyáron sokkal színesebb volt a kínálat. Spenót, tök, borsó, zöldbab, lecsó, különféle szószok váltogatták egymást. A kukoricát főztük, krumplit héjában sütöttük tepsiben. Élesztős sütemények illata lengte be a házat. Nem voltunk gazdagok, de egyhangúnak sem nevezném az étkezést. Reggelire tejeskávé vajas kenyérrel, vacsorára maradék ebédről vagy zsíros kenyér friss paprikával, paradicsommal. A húsok mellé mindig volt valamilyen saláta: fejes, uborka, paprika vagy paradicsom.

Kedvencem volt a meggyszósz. Anyám hűtötte le, mire hazaértem a Dunáról. A nyári konyhában a sparhelt parazsán pirított kenyeret fokhagymával kente meg – én magában szerettem. Az étel nemcsak táplált, hanem éltetett. Az a fajta étrend kellett is ahhoz a munkához, amit a földön vagy a gyárban végeztek. Akkoriban alig látott az ember kövér falubelit. Aztán jöttek a gépek, csökkent a fizikai munka, de az étrend maradt – sokaknál ennek lett következménye.

Vasárnap délutáni forgatag

Ebéd után elvileg jött a szieszta. Két óra alvás, mondta anyám, de én ezt gyakran csak elméletben tartottam be. Amint lehetett, kibújtam az ágyból, és mentem moziba vagy sétálni a faluban, le a Dunához. Két előadás is volt a moziban, ez volt a mi hétvégi szórakozásunk. A jegyért sokszor sorban álltunk, addig végigsétáltunk a falun. Ma már nehéz elképzelni, de az utcák tele voltak emberekkel.

A focipálya is megtelt: a férfiak a battai csapat meccsét nézték, amely hol Érd, hol Tököl, hol másik szomszédos falu ellen játszott. Az idősebbek, miután felébredtek az ebéd utáni szunyókálásból, kiültek a ház elé a kispadra. Ott ült apám is meg a nagybátyám, Jóska bátyám. Néha csak csendben néztek maguk elé, máskor megvitatták a család és a világ sorsát.

A köszönésük is külön szertartás volt:
– Aggyisten, Jóska! – emelte meg kalapját apám, mert ő volt a fiatalabb.
– Aggyisten, Feri! – jött a válasz.

Kalap nélkül férfi alig járt. Vasárnap ünnepi volt, hétköznapra jutott a kopottabb. Hat órakor elbúcsúztak, Jóska bátyám ment etetni a lovat, Lacit, a teheneket, disznókat, Mari néném pedig fejni kezdett, vacsorát főzött.

Az asszonyoknak még vasárnap sem jutott igazán pihenő. A család apraja-nagyja ilyenkor látogatott haza. Az emeletes házakban sok fiatal lakott már, az öregek meg a régi házakban maradtak. De vasárnap mindenki igyekezett visszatérni az anyai konyhához.

Később a falu arculata is változni kezdett. Betelepülők jöttek, régi házakat bontottak, újak épültek – de az én emlékeimben még ott él a régi vasárnap délután: a lusta meleggel, a beszélgető padokkal, a gyermekzsivajjal és a templomi harangok hangjával.

Vakáció Diósdon – gyerekkacaj és fagyiillat

A sok munka mellett azért nekem is kijutott az örömökből. Gizike nővérem Diósdon lakott a férjével és két fiával, Józsival és Ferikével. A nyár egy részét ők töltötték nálunk Battán, a másik részében pedig én vendégeskedtem náluk. Szerettem Diósdra járni – Gizike humora kifogyhatatlan volt. Mellette nem lehetett unatkozni, s ha baj volt, azt is nevetve oldotta meg.

Vasárnap délutánonként gyalog indultunk le Érdligetre, a híres Pataki-féle cukrászdába, ahol szerintünk a világ legfinomabb fagyiját árulták. Gombóconként egy forintba került, de az íze felülmúlhatatlan volt. Visszafelé az árokparton ültünk le, onnan figyeltük az autókat, ahogy hosszú sorban jöttek vissza Budapestre a Balatonról. Még az is szórakozásnak számított, ha csak számoltuk a zöld Trabantokat, piros Skodákat vagy a ritka Wartburgokat.

Nyáron minden időtöltésünk a Dunához kapcsolódott. Az ártatlan öröm azonban nem volt veszélytelen. A folyó sok életet elvett – és bár tilos volt benne fürdeni, a szabályokat a mellettük felnőtt gyerekek ritkán tartották be. Ahogy anyám korosztálya, úgy mi is hamar megtanultunk úszni. Gyerekkorában három csónakot kötöttek össze, s azok alatt úsztak át – a nagymamám persze dühösen tiltotta ezt az életveszélyes mutatványt. De hát melyik gyerek hallgatott a felnőttekre?

Hullám hátán

Én se. Egyszer nem bírtam kivárni a nyarat, már tavasszal belemerészkedtem a hideg Dunába. Lett is belőle negyvenfokos lázam – a gyár autója vitt át Érdre az SZTK-ba. Anyám hideg lepedőbe csavart, hogy valahogy lehúzza a lázat.

A gyerekek pecáztak is – kis halakat fogtak, amiket otthon a mamájuk beforgatott lisztbe, paprikába, majd sütőben ropogósra sütötte. Mi meg vártuk a fél kettes kirándulóhajót. Ha ügyesek voltunk, és időben végeztünk az otthoni feladatokkal, leszaladtunk a partra. Leültünk a vízbe, s vártuk, hogy a hajó elhaladjon – utána jöttek a hullámok. Először kicsik, aztán egyre nagyobbak. Az utolsók már átcsaptak a fejünk felett – ezt soha nem untuk meg.

Egyszer négy fiú osztálytársam csónakázni hívott a Nagy-Dunára – a neve is tiszteletet parancsolt, főleg hogy volt egy Kisduna is. Természetesen nem kellett sokáig győzködniük. Életveszélyes ötletekre mindig kapható voltam. A Duna közepén elkezdték ringatni a csónakot – ma visszagondolva csak csodálkozom, hogy túléltem a gyerekkoromat. Máskor evező nélkül löktem magam vízre a Kisdunán – ráadásul áradáskor. Csak a belógó faágakba kapaszkodva tudtam kikapaszkodni a partra. Ezek csak néhány történet a sok közül, amiket a Duna partján éltünk meg.

A Duna ölelésében – mosás, árvíz, megmentett életek

Ahogy nagyobbacska lettem, a Dunával való kapcsolatunk még szorosabbá vált. Würth Marikával sokszor jártunk le hajnalonta mosni a vízhez. Akkoriban a Duna még tiszta volt, nem csillogott az olaj a tetején, mint később. Egyik reggel azonban, ahogy beléptünk a vízbe, azt láttuk, hogy a bőrünk olajos lett – mintha valaki beleöntött volna valamit a folyóba. Azt hiszem, aznap örökre másként néztünk a Dunára.

De még így is sokáig használtuk. Nagymosáskor anyámmal együtt hordtuk a vizet a Duna-parti kútról egy bádog fürdőkádban. Olyan selymes volt a víz, hogy szinte csúszott a kéz alatt. A halászok is a Duna vizét használták, abból főzték a halászlét – abból, amit ők fogtak, s aminek még igazi halíz volt a lelkében. Azt is megkóstoltam. Nekünk a Duna nemcsak háttér volt, hanem az életünk színtere. Hol ajándékokat hozott, hol próbára tett.

Ott volt például az árvíz – bár én csak a történeteit ismertem gyerekként. Az 1941-es jeges árvíz például annyira magasra jött, hogy a házunk második lépcsőjéig ért. Három lépcső vezetett fel a lakásba – egy maradt szárazon.

És volt, hogy egészen kézzelfogható módon hozta közel a veszélyt. Egyik nap eltűnt egy kisfiú az utcából – nem találta az anyja sehol. Én a Duna-partra mentem, ahol egy fa alatt megpillantottam. Leeshetett, és egy ág a combjába fúródott, egészen közel az ágyékához. Nagyon vérzett. Nem mertem otthagyni. A hátamra vettem, úgy vittem haza, amennyire csak bírtam. Mentőhelikopter jött érte. Akkor tízéves lehettem, ő úgy öt-hat. Józsikának hívták. Felnőve jóban voltunk, sosem felejtette el, hogy én vittem haza, mikor megsérült. Sajnos fiatalon ment el közülünk.

Amikor a képzelet volt a televíziónk

Gyerekkoromban még nem volt tévénk. Csak kilencéves koromban vettünk egyet, addig magunk találtuk ki a szórakozást. A családban Ilonka nővérem nagyobbik lánya, Kisilonka volt az, akinek a fantáziája sosem fogyott ki az ötletekből. Egyik nyáron azt találta ki, hogy játsszunk színdarabot. Megírta a történetet, kiosztotta a szerepeket, sőt, a jelmezeket is ő tervezte. A darab címe „A piszkos török nő” lett – azóta sem tudom, honnan jött az ötlet. Törölközőből készült a turbán, lepedőből a ruhánk, és máris a világot jelentő deszkákon álltunk, legalábbis a saját udvarunk színpadán.

A felnőttek voltak a közönség, és komolyan vettük a szerepünket. Még „büfét” is nyitottunk, hogy legyen bevételünk: szörpöt, csokoládét és természetesen Őzike csokit árultunk. A mai napig emlékszem arra az izgatott örömre, amit a tapsuk és a nevetésük okozott.

Belfegor és a fekete kendő

Egy másik nyáron ismét együtt voltunk gyerekek, és épp a tévében ment a Belfegor sorozat. Engem mindig borzongással töltött el az a titokzatos, fekete ruhás alak. Megbeszéltük, hogy ha a felnőttek elalszanak, mi is eljátsszuk Belfegort. Anyámnak volt egy vadonatúj, fekete, kötött kendője – minden falusi asszonynak volt ilyen akkoriban, meleg és drága darab. Azt terveztük, hogy aki Belfegor lesz, az veszi a fejére, és ijesztgeti a többieket.

Persze a valóságban mi magunk ijedtünk meg előbb. A sötét szobában hirtelen minden nesz gyanúsnak tűnt, minden árnyék életre kelt. Ijedtünkben a kendőt bedobtuk a televízió mögé, hátha így elbújik vele a félelem is. Hetente takarítottunk anyámmal ugyan, de a por a kendő kötésébe ragadt, és soha többé nem lehetett hordani. Természetesen minden kiderült, s a nevetés, ami akkor kitört, még most is fülemben cseng.

A Kossuth Lajos utcai gyereksereg

Bár külön nőttünk fel – a lányok Budapesten, előbb a Baross utcában, később a csepeli Csillagtelepen, a fiúk Diósdon, én pedig Százhalombattán, a Kossuth Lajos utcai házunkban –, a család összetartott bennünket. Gyakran voltunk együtt, különösen nyáron. Ma, amikor már mindannyian őszülünk, még mindig szeretettel idézzük fel azokat az éveket.

Öten voltunk: Ilonka, Marika, Ferike, Józsika és én. Négyen még itt vagyunk – csak az idősebbik fiú távozott közülünk. Gyerekként már jól látszott, mennyire különbözőek vagyunk. Ferike és én voltunk a bajkeverők, a rosszaság kitalálói és elindítói. Én magamtól is hajlamos voltam életveszélyes hülyeségekre, de ha társ is akadt, semmi sem szabott határt. Egy egész regény kitelne a történeteinkből, de talán jobb, ha nem mindet mesélem el.

Ferike, a nyughatatlan tornász

Ferikéről már kicsi korában kiderült, hogy különös tehetsége van: karcsú, ruganyos gyerek volt, igazi tornászalkat. Képes volt bármilyen magas póznára felmászni, minden segédeszköz nélkül. Apám a konyha egyik részét kerítéssel próbálta elzárni, de Ferike mindig átmászott rajta. Sokszor rám bízták, de ha iskolában voltam, anyám egyedül maradt vele. Amikor kiment a házból, odakötözte a kisfiút az asztal lábához, hogy ne szaladjon el. Csakhogy elfelejtette elrakni a dolgokat a keze ügyéből. Mire visszajött, a szakajtóban tartott friss tojásokat mind a földhöz vagdosta. Az én tintásüvegem is így végezte – ő játszani akart, én meg tanulni. A padlón a tinta évekig ott maradt, hiába súroltuk.

Volt egy kedvenc játékunk: a dupla ágy alatti verseny. Ki tud hamarabb átkúszni a másik oldalra? A padló szinte csillogott a sok mászástól. Ferike még beszélni sem tudott rendesen, de már akkor is szeretett szerepelni. Odaállt az ajtóba, és azt mondta: „Táti” – így próbálta kimondani a nevem. Mosolygós, szőke, tündéri kisfiú volt, akire képtelenség volt haragudni.

Amikor a kémény is megindult

A Jóska bátyáméknál a kemence teteje volt a gyerekek kedvenc csúszdája. Ferike is felfedezte, természetesen. Csakhogy a kémény már nem volt teljesen stabil. „Ferike, mit csináltál?!” – kérdezték a felnőttek, mikor a kémény egy darabja megmozdult. A gyerek komoly arccal csak ennyit felelt: „Csak csúszkáltam, de lejött utánam a kémény.”

Egyszer teljesen eltűnt. Kerestük mindenhol: a házban, az istállóban, a szénapadláson. Már a szomszédok is velünk kutattak, amikor végül a Duna-parton találtam rá, ahogy egy fatörzsön ülve nézelődött a víz felé. Ilyen gyerekre nem lehetett vigyázni – begipszelt lábbal is képes volt átugrani a zárt nagykapu tetejét.

A legnagyobb mutatványát Diósdon adta elő. Nővérem egyszer csak azt látta, hogy az utcán emberek gyülekeznek, és felfelé néznek. Kiszaladt, és mit látott? Mindkét fia a ház gerincén sétál, mint két akrobata. A fiúk persze jót nevettek, hogy mindenki őket figyeli.
Később kiderült, hogy Ferike a sportiskolában együtt járt Magyar Zoltánnal, a későbbi olimpiai bajnok tornásszal. A tehetség tehát megvolt, csak a szorgalom nem, pedig a szülei mindent megtettek érte.

A szeretet öröksége

Józsika inkább csendesebb természetű volt, de sosem maradt ki semmiből. Kisilonka, ahogy már említettem, szeretett színdarabot írni és szervezni, Marika pedig… a világ legjobb kislánya volt. Mindig velünk tartott, de magától sosem keveredett bajba.

Egyszer apám egy hatalmas kukoricagórét épített. Nyárra üres lett, mi pedig gyerekek berendeztük. Szőnyeget terítettünk, asztalt, székeket vittünk be, igazi kis kuckót csináltunk. Ilonka fel akart söpörni, de én is. Nem engedte, hát bosszúból felszórtam szeméttel. Apám, aki a legbékésebb ember volt a világon, most dühbe gurult. Fogott egy kukoricaszárat, azzal akart megverni. A szár persze rögtön eltört, nem is fájt, de én ijedtemben ordítottam. Cseresznye Juliska néni, a szomszéd, meghallotta, és szaladt anyámhoz a határba: „Menjen haza, mert az apja agyonveri a Mártit!”

Apám soha többé nem próbált megütni. Pedig volt rá oka elégszer. Inkább megvédett, mint amikor anyám nem akart elengedni a moziba, a Papp Laci-filmre. Én azt mondtam, apám már megengedte. Tudta, hogy hazudtam, de nem szólt – nem akarta, hogy verés legyen belőle.

Ma már mi lettünk a család öregjei. Ilonka 77 éves, Ferike 68, Marika 70, én pedig idén 74. Tavaly novemberben született a 11. ükunoka. Vannak fiúk, lányok, vegyesen – és ha összegyűlünk, a régi történetekkel telik meg újra a ház. Ilyenkor a múlt egyszerre lesz játék, szeretet és örök otthon.

Egyszer a saját jó szívem vitt bajba. Gyakran játszottam a szomszéd nagybátyámék portáján, ahol rengeteg állat volt, és a korombeli gyerekekkel együtt ott töltöttük a fél napot. Egy meleg nyári délután a kút mellett üldögéltem, és néztem, ahogy az apró, rózsaszín malackák iszogatják a vizet az itatóból. Olyan sajnálat fogott el – gondoltam, biztosan melegük van, szegényeknek milyen jól esne egy kis hideg frissítő! Fogtam hát a vödröt, húztam az ásott kútból jó hideg vizet, és szépen lelocsoltam őket. Elégedetten néztem, milyen vidáman röfögnek. Másnap azonban szörnyű hír járta be a portát: a malacok elpusztultak. A felnőttek tanácstalanul vizsgálták, mi történhetett. Sejtettem, hogy bennem van a hiba, és végül elmondtam, mit tettem. Kiderült, hogy a hideg víztől tüdőgyulladást kaptak. Apám egész havi fizetése bánta a jószívűségemet – ő fizette ki a kárt a nagybátyámnak. Azóta tudom: a jó szándék önmagában nem mindig elég, néha épp abból lesz a legnagyobb baj.

A nyári konyha világa

Ahogy beköszöntött a meleg, minden évben kiköltöztünk a nyári konyhába. Ez a váltás valóságos rituálé volt. Anyám előtte fehérre meszelte a falakat, minden edényt, fakanalat, vágódeszkát kifényesítettünk. Egészen őszig ott éltünk, s szerettem azt a kis birodalmat. Ott mostunk, ott főztünk, és amikor eljött a disznóvágás ideje, ott készült az üstben a hurka meg a kolbász. Karácsonykor a kocsonya is ott főtt, s a nagy, meleg tűzhely mellett mindig akadt hely a családi beszélgetésekre. Ősszel a temetőbe szánt virágokat is a nyári konyhában tartottuk – mintha az az apró helyiség az élet és az elmúlás mindennapi központja lett volna.

Úrnapja – virágszőnyeg és harangszó

A nyárhoz két nagy ünnep is tartozott, amelyek különös fényt adtak a hétköznapoknak: az Úrnapja és a Búcsú. Úrnapján már kora hajnalban ébredt a falu. A férfiak a Duna partjára mentek ágakat vágni, hogy a főutcán lombsátrakat állítsanak. Egymás után ásták le a zöld gallyakat, míg az utca hosszú, illatos alagúttá nem változott. Az asszonyok és lányok hímzett terítőkkel, virágokkal és vallásos képekkel díszítették a sátrakat. Minden család a háza előtti szakaszt tette rendbe, s közben csendes, de barátságos versengés folyt: kié lesz idén a legszebb sátor?

A körmenet mindig a plébániától indult. Az első sátor ott állt, a második Major Mári néni, a harmadik Tóth M. család háza előtt, a negyedik pedig a katolikus kereszt mellett. Mise közben a templom harangja megzendült, és a menet elindult: elöl egy felnőtt férfi vitte a keresztet, utána jöttek a ministránsok, majd a fehér ruhás elsőáldozó lányok, akik kis kosarakból virágszirmokat szórtak az oltáriszentség elé.

A plébános felett négy férfi vitte a „mennyet” – a díszes baldachint –, mögötte énekesek, aztán a férfiak, majd az asszonyok haladtak. Az ének hangja végigkísérte az utcát, és minden sátornál megálltak imádkozni. Amikor a körmenet visszaért a templomhoz, harangszó mellett zendült fel a Téged Isten dicsérünk, s én minden alkalommal éreztem, ahogy a hátamon végigfut a hideg. Ez volt a gyerekkorom egyik legmeghatóbb pillanatsora – és ma is, ha becsukom a szemem, látom a virágszőnyeget, érzem a gyertyák illatát, hallom a harang zúgását.

A falu egész életre megállt. Minden ablakban gyertya égett, a kocsma ajtaját bezárták, a buszok és autók leálltak, amíg a körmenet elhaladt. Még a Duna is mintha csendesebben folyt volna ilyenkor.

A búcsú – amikor a falu megtelt élettel

Ha volt ünnep, amit a gyerekek a legjobban vártak, az a búcsú volt. Karácsony és húsvét mellett ez számított a legnagyobb eseménynek. A készülődés hetekkel előbb elkezdődött. Anya mindig ilyenkorra időzítette az évi nagytakarítást: meszeltük a házat, súroltuk az udvart, vágtuk a füvet az utcán. A faluban mindenki sürgött-forgott, mert a búcsúra messziről is érkeztek rokonok.

A templom előtt már délelőtt álltak a sátrak, de mise előtt és után nem volt illendő vásárolni. A körhintát, a céllövöldét és a cirkuszi állatok ketreceit a futballpályán állították fel. Aki látta a Körhinta című filmet, pontosan el tudja képzelni, milyen volt a mi búcsúnk.

A Würth Pali bácsi kocsmája előtt gyülekeztek az emberek, később az ajándékos sátrak is leköltöztek a pályára. Volt ott minden: vattacukor, mézeskalács, gyűrű, nyaklánc, sőt, még piros szívecskés tükör is. Mi lányok izgatottan vártuk az „ebéd végét”, mert akkor jött a legizgalmasabb pillanat – a pénzosztás. A rokonok, vendégek ilyenkor néhány forintot adtak, amit persze azonnal el is költöttünk.

A fiúk tréfás kedvükben fakanállal veregették a lányok hátsóját. A vattacukros ember gépe búgott, a levegő tele volt édes illattal és kacagással. Este az egyletben tartották a bálat, ami hajnalig tartott.

A búcsú napján az utcák megteltek élettel – úgy, ahogyan azóta sem. Ma is próbálják feleleveníteni ezt a hagyományt Szent László nap utáni első vasárnapon, de a régi hangulat már nem tért vissza. A világ megváltozott, de a szívemben minden évben újra felragyog az a nyári búcsú, ahol a falu együtt lélegzett, és a gyermekkor még örökké tartott.

Ősz – az iskolakezdés illata

Augusztus végén mindig izgatottan vártam az iskolát. Más gyerekek talán a nyár végét siratták, én viszont szerettem visszatérni a padba. Minden évben értesítést kaptunk, mikor és melyik osztályban vehetjük át a könyveket. A helyi boltban füzetek, tollak, tinták, kék csomagolópapírok és vignetták sorakoztak a polcokon – nekem ez maga volt a kincsesbánya. Imádtam a könyvek bekötését, a rendet a fiókomban, a frissen hegyezett ceruzák illatát.

Nem mindig kaptunk új könyvet, a használtakat tisztelettel kellett forgatni. A nagy vágyam egy emeletes, rolós tolltartó volt – menő dolognak számított, és végül, hosszas könyörgés után, anyám beadta a derekát. Ugyanígy történt az orkánkabáttal is: tudtam, hogy nincs rá pénz, de a kamaszlányi hiúság erősebb volt a józan észnél. Egy kamaszlánynak mi más jár a fejében, mint ruhák és fiúk?

A kék iskolaköpenyt minden évben cserélni kellett, ahogy nőttünk. Volt olyan, amelyiknek az ujját le lehetett gombolni, így nyáron rövid ujjúvá alakult. Apró trükk, de nagy öröm.

A szemüveg története

Első osztályban derült ki, hogy rosszul látom a táblát. Anyám felvitt Pestre, egy körúti szemészetre, ahol megállapították: rövidlátó vagyok, ráadásul kicsit kancsalítok is. Szemüveget kaptam, sőt, az egyik szememre még letakarót is – igazi kislánytragédia volt.

Egyedüli szemüvegesként hamar a csúfolódás célpontja lettem. Volt egy lány, aki rendszeresen lerántotta rólam a szemüveget, és rálépett. Én jól tanultam, verset mondtam az ünnepségeken, felolvastam az ünnepi műsorok szövegét, és az olvasás már akkor a szenvedélyemmé vált. Végül megérte hordani a szemüveget: mire középiskolás lettem, már nem kellett. Hetvenévesen aztán mégis megműtötték a szemem, de addigra a könyvekben már egy életet elolvastam.

Iskola és hittan, úttörők és templom

Ha ma visszagondolok, fura világ volt az, de nekünk természetes. Egyszerre jártunk hittanra és templomba, miközben kisdobosok és úttörők is voltunk. Elsős korunkban volt az elsőáldozás: a lányok fehér ruhában, koszorúval a fejükön, a fiúk fehér ingben és sötétkék nadrágban álltak sorba. Mise után kakaó és fonott kalács várt ránk, a reggeli, ami a gyerekkor ízét jelentette.

A hittant Perjés Béla atya tanította. A templomot a magyarok csak a XX. század elején építették, a szerbeké már 1750 körül állt. Egymás mellett élt a két közösség, és mi, gyerekek, ebben semmi ellentmondást nem láttunk.

Az iskolában az alsósok kisdobosok voltak, a felsősök úttörők. Kék, majd piros nyakkendő, sötétkék rakott szoknya, fehér blúz, derékszíj és síp – ezek voltak az ünnepi kellékek. A templomban zsoltárt énekeltünk, az iskolában pedig teljes átéléssel zengtük: „Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog.” Akkor ez volt a világ rendje.

Hideg osztályok és meleg szívek

Hatodikig a templom melletti három osztály egyikébe jártunk, majd a szerb templom melletti régi szerb iskolába. Egyetlen szenes kályha próbálta befűteni a tantermet, de csak az első padoknál lehetett érezni némi meleget. Hajnalban Koszta néni fűtött be, de a legtöbbször így is átfagytunk. A pottyantós WC külön rémálom volt a lányoknak.

A tanárok között akadt szigorú is: vonalzóval, pálcával osztották a körmöst, és hetedikben kaptam életem legmegalázóbb pofonját egy férfi tanártól – méltatlanul. Akkor megfogadtam: én soha nem ütöm arcul a gyerekemet. Tartottam is magam hozzá.

Hetedikben az erőmű építési területén kaptunk új tantermet, ott ismertük meg először, mi az a központi fűtés. Otthon még sparhelt és kályha melegített, de éjjelre kihűlt a ház. Fázós természetem miatt sokat vacogtam, mégis szerettem az iskolát – mert ott együtt voltunk.

Munka, tanulás, család

Az iskolán kívül is volt tennivaló bőven. Jóska bátyámékkal közösen műveltük a földet: kukoricát, krumplit, zöldséget vetettünk. A babot a kukorica közé ültettük, és ősszel ponyvára szórva bottal vertük ki, majd kézzel válogattuk. A kukoricatörés nehéz munka volt: minden csőért le kellett hajolni, aztán kosarakba hordani, góréba rakni, télen pedig morzsolni, darálni.

Az utcában diófák álltak, ősszel felszedtük, télen törtük a diót – kellett a bejglihez. Az almát újságpapírba csomagolva ládákba raktuk, a zöldséget homokba vermeltük. A Matta-hegyről hoztuk hozzá a friss homokot. A szenet és a fát Manci néni és Pista bácsi hozta lovas kocsival – télire való volt.

Apám a battai téglagyárban dolgozott, Budafokon végzett polgári iskolát, és végül az iroda vezetője lett. Egy baleset miatt elveszítette az egyik lábát, ezért nem vitték el katonának, és a földmunkát sem tudta végezni, de ügyes kezével sok mindent megalkotott otthon. Ő építette a kukoricagórét, sőt, egy kézi morzsolót is, hogy megkönnyítse a munkát. A kultúrház felépítésében is aktívan részt vett, később emléktáblát is kapott a Közösségi Ház ­falán.

A téglagyári fizetés kevés volt, ezért minden család gazdálkodott is. Apám a két háború között részletre vett egy cséplőgépet traktorral, amivel bércséplést vállalt. 1951. február 12-én, azon a napon, amikor megszülettem, államosították a gépet. Csak ennyit mondott keserű mosollyal:
„Nem volt jó csere.” Nem elég, hogy kifosztotta az állam, de legalább lány helyett fiút adott volna a sors.

Államosítás és félelem

Gyerekként még nem értettem, de láttam, ahogy az állam mindent elvett: földet, állatot, boltot, műhelyt. Egy nap öltönyös férfiak jöttek a Kossuth Lajos utcába. Ismertem közülük Virányi Mártont, az orosztanárt, de a többiek idegenek voltak. Bementek nagybátyám házába, órákig győzködték, hogy lépjen be a TSZ-be. Akkor még „csak” szavakkal, de később már fenyegetéssel is. Egy szerb gazdát meleg bundában állítottak forró kályha mellé, míg alá nem írta a belépést.

Aki aláírta, az mindent elveszített. Aki nem, attól erővel elvették. Volt, akit arra kényszerítettek, hogy végignézze, ahogy a padlásáról lesöprik az utolsó szem búzát is. Apámhoz egy falubeli ember jött végrehajtani a parancsot. Sírt, és csak ennyit mondott: „Rám ne haragudjon, Feri bácsi, agyonlőttek volna, ha nem teszem meg.” Apám nem haragudott. És én sem – máig jó kapcsolatban vagyok az utódaival.

Forradalom és félelem – 1956 őszén

1956 októberében valami megváltozott. Gyerekként nem értettük pontosan, de a levegő feszült volt. A felnőttek titokban hallgatták a rádiót, suttogtak, bezárták az ajtókat. Egy délután a Jóska bátyámék házának gangján hallgattuk a rádiót, amikor bemondták: „Kitört a forradalom!” Valaki lobogót hozott, és ahogy a kezembe került, futni kezdtem a földeken át, kiabálva: „Nusi néni, kitört a forradalom!”

Az öröm azonban rövid volt. Hamar jöttek a hírek: megérkeztek az oroszok. Anyám és Mari néném összepakolták a ház értékesebb holmiját, és mindent a Gyorma utcai pincébe vittek, ahová a háború idején is menekültek. Pesten fosztogatták az üzleteket, nem volt élelem. Anyám hátizsákot pakolt, és elindult a Baross utcába a nővéremhez, Ilonkához, akinek kisbabája, Marika alig volt egyéves.

Azt mesélte később, hogy az utcákon orosz tankok sorakoztak, a fiatal fiúk pedig benzines üvegekkel támadtak – Molotov-koktélokat dobtak a lánctalpak alá. Anyám csak rövid ideig maradt, aztán egy battai ismerős hozta vissza a vasútig. Onnan gyalog jött haza, kificamított lábbal, de még halottak napja előtt megérkezett.

A nyári konyha előtt akkor nyíltak a krizantémok – azóta sem bírom az illatukat. A felnőttek hallgattak, 1956-ot évtizedekig nem volt szabad emlegetni. De anyám minden október 23-án, a zárt veranda kövén, csendben gyertyát gyújtott. És én tudtam, mit jelent az a fény.

Tél – Halottak napja és a család emlékezete

Számomra a november mindig a tél előszobája marad. A Halottak Napjához kötöm, ahhoz az időszakhoz, amikor a virágok gyakran megfagytak a sírokon. Egy héttel előtte anyámmal rendszeresen kimentünk a temetőbe rendbe tenni a családi sírokat. Huszonegy sír – ma már belegondolni is sok – és mi ketten álltunk neki kapával, gereblyével, seprűvel, lapáttal felszerelkezve.

Én kislányként inkább csak útban lehettem, de anyám ragaszkodott ahhoz, hogy vele menjek. Talán szerette volna, ha egyszer majd én viszem tovább ezt a családi hagyományt.

A régi sírok mind ismerős arcokat, tragédiákat és szerelmeket őriztek. Ott feküdt Bletterbauer Erzsébet dédnagymamám, Jankovits István nagyapám és felesége, Csákvári Julianna, valamint anyai nagyanyám, Gschwindt Antalné Kovács Eleonóra – róla írtam a Forgószél című könyvemet. Mellette Gschwindt Gizella, majd a spanyol influenzában elhunyt gyönyörű Gschwindt Mária, és testvére, a fiatalon meghalt Gschwindt Imre.

Anyám mindig vitt egy zacskó cukorkát, amit a sír egy sarkába rejtett – talán, hogy nekem is legyen kedvem ott lenni a felnőttek súlyos történetei és a temető csendje között.

A spanyol influenza apám családját sem kímélte. Három fiú testvér betegedett meg: Jankovits Ferenc, Jankovits (Jászberényi) János és Jankovits Pisti. Az orvos Érdről jött, megvizsgálta mindhármukat, és komor arccal annyit mondott: „Mind a három Jankovits fiú meg fog halni.” De apám megérte a 77 évet, Jani bátyám pedig túl a kilencvenen hunyt el.

A családtörténetünk mélyen őrzi a menekülés emlékét is: a Jankovits név horvát eredetű, a török elől Dalmáciából érkeztek az őseink Magyarországra. Erről írtam a Vándorévek című könyvemben – apám meséi alapján, ahogy nemzedékek hosszú során át fennmaradt.

Egyszer egy orvos a fülemet vizsgálva rám nézett: „Tudja, hogy maga dalmát származású?” Mosolyogva feleltem: „Igen.” A fül formája elárulta az ősök történetét.

A hó birodalma – szánkó, fagy és kaland

Gyerekként a december számított a legszebb hónapnak. Akkora hó esett, hogy minden este szánkózni mentünk, gyakran százan is összegyűltünk a gyerekek közül. Mi, alvégiek a Kossuth és Petőfi utca tetejéről indultunk, és néha egészen a Dunáig csúsztunk le. A bátrabbak – köztük néha én is – a Matta-hegyről ereszkedtek, ahol ugratókat is építettek.

Teljesen átfagyva mentem haza. Anyám minden este rám pirított emiatt, de azt hiszem, nem volt olyan gyerek, aki ne kapott volna szidást télen.
Volt egy egyszemélyes szánkóm, amit apám készített. A legnagyobb élmény mégis az volt, amikor az unokatestvérem, Miákits Feri hatszemélyes óriás szánkójára ülhettünk fel. Ő hátul ült, és a lábával kormányozta a monstrumot – isteni érzés volt.

A Duna december közepére befagyott. Még nem bírta el a teljes súlyt, de a kislányos vakmerőség nem hagyott nyugodni. Persze hogy ráléptem. Beszakadt alattam a jég – szerencsére közel voltam a parthoz, így ki tudtam mászni. Az osztálytársam mamája, Cseresznye Ilonka néni vett kezelésbe: a meleg sütőbe tette a csizmám és a nadrágom, a lábam kapta a legnagyobb törődést. Anyám végül nem tudta meg, milyen kalandból érkeztem haza. Ritka alkalom volt, hogy valamit ne tudott volna meg.

Amikor a jég megvastagodott, a gazdák szalmával jelezték, hol mehetnek át lovaskocsival Tökölre. Emlékszem olyan telekre is, amikor a Duna partján tornyosuló jégtömbök magasabbak voltak nálam.

Mikulás és gyermekcsínyek – csokoládéillat a télben

Decemberben volt még egy ünnep, amit legalább annyira vártam, mint a karácsonyt: a Mikulás. Úgy rohantam haza iskola után, hogy szinte repült velem a táska. Már az utcáról leskelődtem, vajon látom-e a piros ruhás csokimikulásokat az ablakban. A konyha ablaka tele volt velük – anyám bizonyára megfenyegetett, hogy ha rossz leszek, csak virgácsot kapok. Az esély megvolt rá, na, de decemberben még én is igyekeztem rendesen viselkedni. A csoki mindent felülírt.

Egy későbbi emlékem is hozzákapcsolódik a Mikuláshoz – már anyaként. A kisfiam, Gyuri külön szobában aludt egy sezlonon, ekkor akartam az ablakba tenni a csokimikulásokat. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy amikor kinyitom az ajtót, a ruhásszekrény ajtaja kicsapódik. Ő spárgával „csapdát” szerelt a szekrény és az ajtó közé.

„Mit csináltál, kisfiam?” – kérdeztem. „Mikulás csapdát.” – mondta teljesen ártatlan arccal.
A Mikulásnak akkor sem volt könnyű ­dolga.

A karácsony ragyogása – ahogyan csak anyám tudta

December elején kezdődött a Roráté. Az adventi hajnali mise különleges hangulatát sosem felejtem: a hó világított, a házakból egymás után léptek ki a nagykendős asszonyok és lányok. A templom jéghideg falai között sem fáztunk a puha berlini kendő alatt.

A karácsonyi készülődés otthon is ünnep volt. Luca napján anyám megvette a fát, sütötte az aprósüteményeket, majd a beiglit. Az egyik disznót még karácsony előtt levágtuk, a másikat januárban vagy februárban.

December 23-án este a szaloncukrot cérnával felkötöttük egy farúdra, így másnap gyorsan ment a díszítés. Szentestére többféle étel létezett a faluban, nálunk kocsonya volt a hagyomány. Anyám hajnalban feltette főni, és mire a körmök is megpuhultak, készen volt a lakásra lengő, semmivel össze nem téveszthető ünnepi illat.

Míg gyerekek voltunk, délután elküldtek a templomba Perjés Béla atyához, aki történeteket mesélt, amíg anyám odahaza feldíszítette a fát. A szobát bezárta, apám tiszta ruhát vett, kifényesítette a cipőjét ebből tudtam, hogy eljött a Szenteste.

Hat órakor anyám lekapcsolta a villanyt, majd csengetett. A szobaajtó kitárult, és ott állt a ragyogó karácsonyfa, gyertyafénnyel, csillagszóróval, szaloncukorral. Azzal a meghitt ragyogással, amit senki soha nem tudott úgy megteremteni, mint ő.

Elénekeltük a „Mennyből az angyalt”, majd megnéztük az ajándékokat. Egy gyerek akkoriban nem várhatott sokat: néhány könyvet kaptam, csokoládét, fügét, narancsot, egyszer egy esernyőt – de végtelen boldogság volt minden.

Vacsora után kártyáztunk vagy pörgettük a pörgettyűt. Éjfélkor misére mentünk, utána Jóska bátyáméknál ettük a friss kolbászt és reszelt tormát. Másnap ebédre húsleves és többféle hús került az asztalra. Az egész ház az ünnep illatában úszott.

Disznóölés – a tél elkerülhetetlen rítusa

Évente két disznót vágtunk. A munkát a kocsmáros Würth Pali bácsi végezte. Anyám napokkal előtte készülődött: fokhagymát pucolt, fűszert vett, rizst, zsemlét, páclét készített.

A disznó visított, mi pedig néztük a tehetetlenségét. Akkoriban nem létezett állatvédelem: a baromfi, a malac „arra volt”, hogy megegyük. A felesleges kismacskákat zsákban a Dunába dobták, a kutyát messzire vitték, hogy ne találjon haza. Akkor így volt szokás – ma már szörnyű belegondolni.
A szalonnát leperzselték, a hurka, kolbász, disznósajt sorra készült. Nekünk, gyerekeknek a csúcspont az volt, amikor a meleg körmöt az ujjunkra húzhattuk, és amikor a szomszédokhoz vitt kóstolóért megkaptuk a 20 forintot.

A két disznó egy évre elég volt: zsír, tepertő, kolbász, sonka, szalonna – mind hónapokig kitartott.