Könnyebb, ha belevisszük az igazi kereszténységet
Beszélgetés Tamási József atyával
Szegedinácz Anna
József atya a megbeszélt időpontban az Óvárosi Plébánia kapujában várt rám mosolyogva. A barátságos kézfogás után kérdezte, jártam-e már a parókiában? Még Tóth Andor atya idejében tettem ott látogatást, aki szívesen látogatott el hozzánk akkor a „Matrica” Múzeumba.
A kicsi, barátságos szobában nevetve mutatta be a „dolgozószobát” egy laptoppal felszeret íróasztalt, a „könyvtárszobáját”, vagyis egy könyvespolcot, a „hálószobát, vagyis az ágyat, ahol pihenni, aludni szokott, és a mosdót, ahol a kézmosást, reggeli mosdást is el tudja végezni. Ez a kicsi világ az ő mostani otthona és még egy aprócska szoba, ahol személyes ereklyéit, egy értékes munkával eltöltött élet kitüntetéseit, okleveleit őrzi a falakon.
József atya nyugdíjasként került Százhalombattára. Egy igazi portrét szerettem volna készíteni róla, így a gyermekkoráról kérdeztem először, hol élt, milyen társadalmi környezetben, hol végezte iskoláit, mi volt, ami a papi pálya felé elindította, külső-belső tényezők és volt-e papi pályáján ars poétikája, ami az övé volt, csakis rá jellemző?
Gyökerek
– A gyökereimről azt mondhatom – az életem vége felé járva –, csodálatos szép életem volt. Érzelmekben, lelkiekben, hangulatban nagyon gazdag világba nőttem bele. Nem annyira társadalmilag, hiszen aki 1948-ban született, az nem élt felhőtlenül, de ezt alig kellett, hogy érzékeljük, olyan volt a családi háttér.
Egy remek házaspár volt a szüleim köteléke. Igazi anyuka és igazi apuka, akik negyedik gyermekként vállaltak engem, pedig egyiknek sem volt három vagy négy testvére. Mindent megadtak nekünk, amire egy gyermeknek szüksége van. Elsősorban szeretetet, ami abban is megnyilvánult, hogy mi egymást is megtanultuk szeretni. A mai napig – holott a nővérem, aki közvetlenül előttem született közel 80 éves, két bátyám már 80 fölött van – napirenden van közöttünk minimum egy telefonbeszélgetés.
Egy ilyen csodálatos világban nőttem fel Kunszentmiklóson, egy „sercintésre” innen. Éppen csak át kell úszni Tökölre, ott lemenni Ráckevére, átmenni a másik Duna-ágon, és az már Tass. Tasshoz 5 km-re van Kunszentmiklós, ahol egészen érettségiig éltem. A nővérem ma is a szülői házban lakik. Korábban máshol élt, csak nyugdíjasként ment haza. A szüleim ott öregedtek meg, de sajnos már nem élnek.
Mindenki boldog
Ha tényleg mosolyt akarok fakasztani az arcokon és szabad, mesélnék arról, hogyan lettem pap. El kell mondanom azt a viccesnek tűnő, de szerintem elég komoly dolgot, hogy nagyon szerettem cirkuszba járni. Régi családi legenda, a testvéreim mesélik. Azt vártam mindig az előadáson, hogy jöjjön a bohóc. Olyankor oldalba böktem a szüleimet vagy valamelyik testvéremet és azt mondtam: – Odanézzetek! Mindenki boldog.
Érdekes módon alsós koromban, biztos voltam benne, hogy én bohóc leszek. Szerettem bohóckodni, kicsit nyersebben hülyéskedni, viccelni, derűt, mosolyt, jó kedvet, jó hangulatot teremteni magam körül. Kis kölyökként az utcán vagy az iskolában, kicsit nagyobb koromban – mert a humorom megmaradt – és később is, csak közben pályát változtattam. Az inspirált nagyon, de jó lenne mindenkit boldogabbá tenni, mint amilyen „lelki állapotban” voltak akkor az emberek. Nem fogalmaztam meg ezt akkor még, de a bohóc mindig elérte a célját és én valami ilyesmi akartam lenni.
Otthon voltak „fellépéseim” – itt, ott magánszervezésben. Sokan mások ma is emlékeznek rá, régi pajtásaim, iskolatársaim.
*
Ötödikes koromban kaptunk egy jó matektanárt és akkor kiderült, valószínű mégse bohóc leszek, hanem matek-fizika szakos tanár. Az nagyon ment nekem és a tanár bácsi nagyon jó fej volt. Isten nyugosztalja őt és a feleségét, aki az osztályfőnököm is volt, irodalom és nyelvtan szakos tanárként. Sajnos már mindkettőjüket el kellett temetnem. Ezek a papi élet érdekességei, hogy akikért tanáraimként bolondultam és példaképet láttam bennük, egyszer csak – mivel még matektanár sem lettem, hanem pap – rám hárult a feladat, hogy elbúcsúztassam őket.
Tehát általános és középiskolában ilyen nagyszabású terveim voltak. Azért ötödikes koromtól már ott volt a levegőben egy kicsit – elárulom a battaiaknak –, lehet, hogy pap leszek?
Mi történik?
Jártunk templomba. Annak a hangulata az embert mindig megérinti. Mi is történik ott? Nagy misztérium, nagy bűvészmutatvány, amit ott látunk, amit csinál a pap. Rodolfó hozzá képest smafu. Minden különleges dolgokra nyitott gyermek agyában megfordul, egy csoda érdekes hivatás a papi. Ötödikes koromban még egy verset is írtam arról, mi lenne, ha pap lennék? Attól kezdve „másodállásban” papnak készültem, „főállásban” matek-fizika szakos tanárnak. A tanári pálya után jött, hogy én építész leszek.
Mindenkinek mondtam is, építészmérnök leszek, mert szerettem rajzolni.
Mire középiskolás lettem a két bátyám már mérnök lett, tehát volt előttem két jó példa. Ők is jó matekosok voltak, amit apánktól örököltünk, aki még 80 éves korában is emlékezett a matematika érettségi tételére.
Még a lányoknak is azt mondtam – akiknek csaptam a szelet –, majdnem biztos, hogy elveszem őket feleségül, de lehet, hogy mégis pap leszek. Tehát egészen fixen ne számítsanak rám, mert még nem biztos.
Egy kislánnyal való kapcsolatom is megérne egy misét. Beszélni arról, hogyan éltem meg, miközben mikroszkóp alatt voltam és figyeltem magam, hogy ami ahhoz kell, hogy pap lehessek, mennyire van meg bennem? A lemondás? Apropó lányok! A legaranyosabb lánynak – nem mondom, hogy a legszebbnek – oda tettem az orra elé egy cédulát, rajta a szöveg: Tamási Józsefné, született Garzó Katalin. Mondtam neki: „Katikám ezzel a névvel barátkozz meg, mert ez leszel.” Szerettem volna elvenni feleségül. Nagyon aranyos kislány volt, én 14 éves voltam akkor, de utána is, 16 évesen. Igen, szerelmes az voltam.
A csoda bekövetkezett
Mindenki fixre vette, hogy egyetemre megyek, műszakira és építészmérnök leszek. Fizikából – ami nem volt kötelező – külön érettségit tettem mert nagyon szerettem. Vidáman elmentem a felvételire és nem sikerült. Nem politikai ok, okok miatt, valamilyen rövidzárlat jött. A mai napig emlékszem, hogy a fizika tanárom nem akarta elhinni, hogy nem sikerült, azt gondolta viccelek amikor elmondtam neki, megjött a papír és nem sikerült a felvételim. Bár előtte már éreztem, nem sikerült a feladatot megoldanom.
Senki más nem volt hibás, lehet, hogy én sem, mert ezzel a jó Isten belépett az életembe. Még a családom sem akarta akkor könnyen elfogadni, hogy pap legyek. És én sem voltam biztos ebben.
Nem bántam, hogy behívtak katonának, ami elég gyorsan lement. Elvitt egy kis időt és 21 éves lettem. Akkor azt mondtam: – Oké, nincs mese, pap leszek.
A Váci Egyházmegyénél kellett jelentkeznem. Természetesen felvettek, mert nagy volt a paphiány. Nem Szegedre, Egerbe akartam kerülni. Azt mondta a kunszentmiklósi atya: – Józsikám, az idén minden első évest Egerbe küldenek. Nem is kell mondanod, hogy oda szeretnél menni.
Az eredményes felvételi végén a püspök atya megkérdezte: – Gondolkoztál-e azon, hol szeretnél végezni? Szegeden vagy Egerben? Azt válaszoltam: – Püspök atya, nekem mindegy? A következő héten megkaptam a papírt, felvettek Szegedre. Utólag nagyon örülök, mert megismerhettem Szegedet. A pappá szentelésem Vácon volt, 1974-ben. Most pedig már az „Aranymise” felé közeledek.
Nem ismerjük eléggé
Az ars poétikámról? Talán egy életre szóló nem volt. Nagyon sok ember nem tudja, mit nem hisz? Ha azt mondja, úgy él, mintha nem hinne Istenben, vagy a szavaival azt mondja ki, nem hisz. Abban az Istenben, amiben ő nem hisz, én sem hiszek.
Az első probléma, nem ismerjük eléggé a vallást, a kereszténységet. Megismerni és utána megszeretni Jézust, nem misztifikálva, a nyakába borulva, mintha jó barátom lenne, az távol áll tőlem. Mégis, annyi jót megtudni róla, hogy automatikus szeretet fakadjon iránta, akkor sokkal könnyebb komolyan venni mit kér? Mit kell teljesítenem? Nem a magam életében mondom, hanem az emberek rám bízottak életében.
Megismertetni velük, megszerettetni velük Jézust, ehhez például nagyon jól jön a humorom. Mert sokkal inkább vevők az emberek a tanításra, ha van benne „egy kis könnyű műfaj”. Habár gitározni, balalajkázni nem tudok, de jókedvű vagyok.
Nagyon bánt, hogy évszázadok terhét hordozzuk, amikor a mai napig a szentmisén 90%-ban úgy veszünk részt, mintha mindig gyászmise lenne. Egyszer mindenkinek ki kéne jutnia Afrikába. Lássa ott, hogy táncolva jön be a pap és úrfelmutatáskor mindenki táncol. Nem leborul és a halálos csendben még a szent ostyára se meri felemelni a tekintetét. A búskomorság mellveregetés jellemző ránk. Ezért nem elég vonzó a kereszténységünk, mert annyira visszafogott hangulatot sugároz az egyház liturgiája, megszokott rendje, hogy nem csodálom, ez sokaknak nem szimpatikus.
Szeretünk boldogok lenni. Úgy legyek boldog, hogy közben csöndben vagyok? Egy szót sem szólok, vagy irgalomért, kegyelemért könyörgök? Ebből elég. Csoda, hogy a 168 órából egyet is képesek az emberek ebben a hangulatban eltölteni.
Könnyebben megy, ha belevisszük az igazi kereszténységet, ami igazi boldogság. Például, itt van a mostani nagyböjt. A nagyböjt azt jelenti, egy kicsit visszafogottabb a hangulat. Bűnbánat, lelkiismeret vizsgálat van, mert Jézus szenvedett, sőt meghalt, de azt is tudjuk, hogy föltámadt. Hiába mondom valakinek, hogy gyászoljon, ha úgy is tudja, hogy Jézus föltámadt.
Nem vagyok könnyen gyászba vihető, táncba, örömbe könnyebben.
Egy ilyen ars poétika elképzelésem talán mindig volt és van is, hogy az emberek jól érezzék magukat. Egy csodálatos család vagyunk, akik összejövünk a templomban. Vagy a Világegyház! Egy fantasztikus – egyetlen – dolog a Világon, ami színes, változatos, gyönyörű, mint a mi Világegyházunk. Ennek különböző oldalát lehetne vizsgálni, bemutatni.
Valahol Magyarországon
Úgy hozta a gondviselés, hogy még a szüleink kezdtek velünk csavarogni Magyarországon. Vittek bennünket, lássunk világot. Bár még szombaton is volt iskola, de vasárnap nagyon korán vonatra szálltunk és mentünk Győrbe, Budapestre, Szegedre vagy Debrecenbe kirándulni. Amikor külföldre lehetett utazni, akkor buzdítottak bennünket, hogy menjünk! Volt akkor egy Express nevű ifjúsági, olcsó diákutazási iroda és persze még csak szocialista országokba lehetett menni, nekik köszönhetően.
Testvéreimnek és nekem a papságon keresztül még inkább lehetőségem nyílt, hogy külföldet lássunk, mert a katolikus egyház egy világcég. Bárhová megyek, ha egy toronynak a tetején keresztet találok és a szomszéd házba becsengetek, ha fél órán belül nincs egy pohár bor az asztalon, valószínű eltévedtem. Ez Los Angelestől Jerevánig így van, tehát óriási lehetőség, hogy világot lássunk. Mondhatom egy emberöltőn keresztül sikerült több helyre eljutnom. Ha igaz, kereken 60 országban jártam. Rengeteg élmény, rengeteg csodálatos emlék. Tehát ez is ars poétika, utazni, világot látni.
Vasárnap itt volt nálam egy házaspár látogatóban az előző szolgálati helyemről. Szóba jött, szinte mindig szóba jön: „De jó is volt, amikor utazni vittél bennünket, jobbra-balra autóbuszos társasággal” – mondták. Ebből – idézőjelbe téve – sportot űztünk, megismertetni az emberekkel ezt az aranyos kis országot. Ne halljam, hogy valami itt messze van. Ezért nem érdemeljük meg a Trianon előtti határokat. Messze van itt valami?
Állandóan határba ütközünk, ha nem vesszük le időben a gázpedálról a lábunkat. Ez a minimum, az országot megismerni. Nem nehéz, csak el kell kezdeni, mert csak akkor ízleli meg az ember, hogy tényleg csodálatos. Ez olyan tyúk-tojás probléma. Melyik volt előbb? Szeretek menni, vagy először mentem és utána megszerettem a menést vagy hegyet mászni. Érdemes megmászni vagy nem érdemes? A gyermeket kell ránevelni, hogy igen, érdemes. Sok ilyen élményem volt, kerékpártúrától kezdve minden, ami belefér egy átlagos ember életébe. Szóval így alakult.
Szolgálati helyeim
Nógrád megyében kezdtem egy háromezres lélekszámú községben káplánként, ami azt jelenti, még plébános mellett vagyok. Nem vagyok felelős lelkipásztor, de néha legalább annyit csinál a káplán, mint a plébános. Hitoktat, szertartásokat végez. Három évig voltam ott, nagyon jó volt, szerettem Bercelen lenni. A település Balassagyarmat és Aszód között van félúton. Ez már Nógrád megye területe. Onnan helyezett a püspökatya – még mindig káplánként – Tiszakécskére. Az egy kicsit más hely volt. Minden hely más. Ott is három évet töltöttem. Mindkét helyen nagyon jó főnököm volt, nagyon jól éreztem magam. Hagytak dolgozni, sőt megköszönték. Szabó Sándor és Gémes Mihály nevű plébánosom volt. Sajnos már nem élnek. A mai napig vannak ismeretségeim, kapcsolataim ezekről a helyekről.
Tiszakécskéről kerültem föl Budapestre. Egy évig Soroksáron, két évig Rákosszentmihályon szolgáltam. Ezek a peremkerületek a Váci Egyházmegyéhez tartoztak, a belső részek Esztergomhoz. Budapest, bár főváros, nem püspöki székhely. Ott előbb alakultak püspökségek, mint főváros lett Budapest. Ott már voltak gondjaim. Komoly probléma volt, ha én káplánként többet nyüzsögtem, mint ami kötelező lett volna. Nem annál többet, mint szabad, mert minden szabad volt papíron. Csak mégis, ha kirándulni mentem négy gyermekkel, az baj volt, mert csak hárommal volt engedélyezve, néggyel már nem. És akkor föl lehetett jelenteni engem, illegális hitoktatás, cserkészet címén. Gond, amikor a főnököm nem ért velem egyet abban, hogy mégiscsak vinni kell a gyerekeket, meg rendezni kell különböző szép rendezvényeket egy templomban, vagy komolyan kell venni a jegyesekkel való beszélgetést.
Kilenc év után befejeződött a káplánkodásom. Ma alig van káplán, mert annyira kevés lett a pap. 1-2 év után már mindenki plébánoskodik. Az elmélet és a gyakorlat egészen más. Lekerültem Tiszaföldvárra, mert Pesten nem maradhattam. Ez az Egyházügyi Hivatal elképzelése volt rólam. Jobb, ha messzebb vagyok a fővárostól.
Ez a hivatal – hála Istennek – a rendszerváltáskor feloszlott. Az 1970-1980-as években hivatalból voltak egyházellenesek. Úgy tűnt, segítik az egyházat. Előírták például a teljes vallásszabadságot, de gyakorlatilag az ellenkezőjéért tettek. Állandó konfliktusom volt velük, ezért nem maradhattam Pest megyében és nem lehettem ott pap.
*
Tiszaföldvár akkor község volt és mellette Martfű. Százhalombatta és Martfű misztikus kapcsolatban van egymással. Ugyanis Martfű is község volt, amikor odakerültem, ezért lehettem ott már plébános. Tiszaföldvár és Martfű egymástól hat km-re van. Tiszaföldvár igazi vegyes terület. Kicsivel több a református, mint aki nem. Aki nem református, azok között is komoly evangélikus közösség van. Bár a katolikusok kisebbségben voltak, azt mondhatom nagyon jól mentek a dolgok. Hozzám tartozott a martfűi katolikus közösség is. Az ország egyetlen települése volt, ahol nem épült templom, semmilyen. Az oda kerülésem után kapott városi rangot. A temetőben nem lehetett korábban lélekharang, dúlt a kommunizmus.
Nagyon keményen próbálták az embereket idomítani.
Martfű Szolnok megyében van, ahonnét 1956-ban indult el az MSZMP. Ott volt a legkeményebb föllépés az egyházzal szemben. Ennek ellenére csináltam, amit lehetett. Sőt 1989 után – a rendszerváltás idején, amikor már lehetett – Martfűn belevágtunk a templomépítésbe. A templomot Marosi Gábor építész tervezte. Érden a karmelita kolostor mellett is van egy általa korábban tervezett templom. A martfűi tervezése, felépülése után sajnos meghalt.
Kevés papnak adatik meg, hogy még életében végig benne legyen egy templom építésében. Még pedig egy csodálatos, szépen folyó építésben. Ugyanakkor rengeteg feladat megoldásával kellett megküzdeni. 2012-re már 30 éve voltam Tiszaföldváron. A temploma mellett volt egy régen önálló településrész is, a Homok, Jézus szíve templommal. Tehát ebben a háromban szolgáltam 30 évig. Csodaszép időszak volt.
Beer Miklós püspök atya a kartali plébános temetése után félrehívott és kérte, vállaljam el Kartalt. Nem kellett gyorsan döntenem. A temetés márciusban volt és 2012. júniusában mondtam ki, hogy megyek az új helyre.
*
Kartal hatezer lakosú város, de a község katolikus. Minden vasárnap két misén zsúfolásig tele volt a templom. A két alkalommal 500-600 fő vett részt a szertartáson. Összehasonlítva Tiszaföldvárral, amely 12 600 lakosú település volt, Martfű pedig 9000, a vasárnapi szentmisén ott 200-300-an vettek részt. Tehát nagyon jó hely volt Kartal.
Az ott eltöltött nyolc év alatt rengeteg mindent csináltunk. Talán egy év után volt egy kis szívinfarktusom, de rendbe jöttem.
Változások
Nyolc év után fiatal püspököt kapott a Váci Egyházmegye. Az új püspöknek az volt a koncepciója, hogy húsz év alatt „rendbe teszi” az egyházmegyét. Azzal kezdte, hogy 57 papot áthelyezett máshová, illetve nyugdíjba helyezett. Hozzám is eljött és közölte, 2000. augusztus 1-gyel menjek nyugdíjba.
Még 1-2 fíliát is nehéz egy papnak ellátni, mert a hívek igénylik, hogy a pap legyen velük. Olyan sok a fiatal pap, hogy el tudja küldeni az öregeket? Nyilván nem. Ő egy kiváló, nagytudású elméleti szakember. Az a koncepciója, hogy ma a gépkocsi korában nem lovasszekéren vagy gyalog megy a pap, hanem gépkocsin utazik és gyorsan odaér nagyobb távolságokra is. Egy helyről több helyre is el lehet jutni gyorsan autóval. Ez tény. Csak lelketlenné válik, ha nem élek abban a közösségben, akinek a papja vagyok. Ahol találkoznak velem a postán, üzletben, sportpályán, művelődési házban. Mert mi a legfontosabb feladatom: a lelki gondozás. Ő úgy gondolja, kevesebb pappal is meg tudja oldani ezt, mert a kartali plébánia azóta üres.
Hetvenkét év valóban vastagon nyugdíjas kor, de híres voltam arról, hogy aktív ember vagyok. A nyugdíjazásom után hét paptársam hívott, befogad a plébániájára besegíteni. A szomszéd szobában vannak azok az emléklapok, elismerések, melyeket azoktól a településektől kaptam, ahol korábban szolgáltam.
*
A Torinónói lepelről Százhalombattán is tartottam előadást, néhány éve. Nálam van a Torinói lepel egyetlen magyarországi, mérethű, művészi másolata. Most a Szent István templomban van kiállítva. 320 helyen tartottam előadást róla, Paraguaytól Ausztrálián keresztül Kiskunlacházáig.
Mátyás atya meghívására Százhalombatta mellett döntöttem.
Most az egyik unokaöcsém a régi lelkigyakorlatokról korábban készült videoanyagot feldolgozza digitálisan. Nyüzsgős ember voltam mindig, a nyugdíjazásom még korainak éreztem. Szükség van persze elméleti tudásra, de az egyháznak nem tudósokra van szüksége elsősorban és nekem nem ez a lényegem. Mióta teológiát tanultam, nem a tudományból élek, szeretek beszélgetni, prédikálni, tanítani. Szeretek jegyesekkel beszélgetni, vagyis gyakorlatias ember vagyok. Még a temetést is nagyon fontosnak tartom, mert ott találkozik a pap olyanokkal, akik nem járnak templomba. Ez nem tragédia. De, amikor találkozik az egyházzal, amit a pap képvisel ott, nem mindegy, milyen képe alakul ki a katolikus egyházról. Nem arról a fickóról, aki a pap, hanem arról ahogyan mondja a búcsút, ahogyan kinéz.
Sajnos sokszor alantas munkának tartják. Annak ellenére, hogy nem szentség, mint egy szentmise, bérmálás vagy esküvő, csak egy szentelmény, közös ima, mégis nagyon fontos, hogyan történik, milyen gondolatokat mondott el a pap. Alapfeltételnek tartom, ne utolsó percben érkezzen meg a temetőbe, mert nem tud igazán segítségére lenni a gyászolóknak, ha egy kicsit nem érez bele a gyászba. Meglehet, nem ismeri, vagy nem ismeri jól a személyt, akit temet, akit utolsó útjára elkísér? Csak legalább öt perccel előbb érkezzen meg a pap, azért, hogy lássa az ott álló özvegyet, a gyerekeket, a mit sem tudó kisunokát, unokákat, és kezdjen el együtt érezni velük. Akkor szólalok meg, kit kell, hogy elengedjünk.
A temetés tehát a közösségben nagyon fontos. Ez egy csoda, hogy megmaradt az egyháznak, mert nagyon sokan már polgári szertartást kérnek. De, amit még megengednek, úgy csináljuk – a technikája másodrendű, hogy koporsós, urnás vagy szórthamvas technikájú –, a gondolatok, amit elmondunk, amit ott kell megfogalmaznunk, az nem mindegy, hogy milyen?
*
Fontosak voltak – amiből ma is élek – a külföldi útjaim, például a Szentföldön. Háromszor járhattam Izraelben és egy alkalommal voltam Jordániában. Ezek minden szertartás alatt feleleveníthető élmények. Nem a látnivaló volt rendkívüli és lényeges. Mert azért láttam rendkívüli helyeket, a Niagarát, az Iguanit, amely gyönyörűbb, mint az előző, ami ismertebb.
Megmásztam és láttam közelről a Vezúv kráterét, az Etnát, mind a három óceánban fürödtem. Tehát igen sok természeti csodára meghívott a jó Isten. Mégis azt mondom, a Genezáreti-tó, ami egy maroknyi kis tó, harmada a Balatonnak, nem rendkívüli dolog. Jó, hullámozni ugyanúgy tud, mint a Balaton, nagyon hirtelen tud felkorbácsolódni, de ott sétálni mezítláb a fövenyen, hozzáérni egy kavicshoz és arra gondolni, lehet, hogy a kavics, ami hozzáért a lábamhoz, Jézus lábához is hozzáért? Szóval kifejezhetetlen érzés. Hiszen társaival ő is sétált ott a parton.
Ezért a szentföldi utak mindent megelőznek, minden utamat, pedig jártam Peruban a Machu Pichunál és a romok között miséztem is.
*
Tehát Százhalombattára Matyi atya felkérésére jöttem. Igazán nem szabad jól érezni magamat, mert nem minden megy úgy, mintha jó lenne, mintha menne. Fáj, hogy nagyon kevesen járnak templomba. Ha jól tudom, több mint 500 gyermek jár hittanra, mégis a szentmisén vasárnap nincs több 15 gyermeknél. Egyszerűen nem értem. Jó, most járvány van, ami még rontott is rajta, lehet mire hivatkozni.
Martfűn hallottam mindig, az ország második leggazdagabb városa Martfű. Az első Százhalombatta. Az iparűzési adó elosztva a lakosok számával itt gazdagságot eredményezett. Nincs minden rendben egészen itt. Ide jöttem, úgy is mondhatnám, nem adom fel. Nem kényelmes, ideális helyet álmodtam meg. Sok mindenben szeretnék korrigálni a megszokottakon. Most például – óriási dolog lesz – az óvárosi templomban is lesz minden húsvéti szertartás. Nagycsütörtökön, nagypénteken, nagyszombaton, húsvét vasárnap.
Szeretnék 1-2 gyerekkel még locsolkodni is elmenni. Megyek velük. Nagyon aranyos, kedves, szép szokás. Aminek már nem tudunk igazán tartalmat adni, miért kell, miért van, az lassan eltűnik. Eredetileg akkor szentelték a szertartás alatt a vizet a templomban és hazavitték. Az otthon maradottakat, a betegeket, kismamákat locsolták meg a hazatérő családtagok. Ebből alakult ki a locsolkodás népszokása. Ha úgy veszem, így már van értelme, tartalma és szép is. A templom világából jöttem, meghintelek téged is – gondolatával. A házszentelő ehhez hasonló.
Ételszentelő korábban csak a főtéri nagytemplomban volt.
Szinkronban lesz a két templom – Szent István és óvárosi Szent László templom – mind a három este miséje, este 6 órakor. Ott Matyi atya misézik, az óvárosban én. Nem biztos, hogy a legjobb megoldás, mert nagyon sokan szeretnének szentgyónást végezni, gyakran többen, mint ahányan korábban gondolták. Ha ott van a mise előtt a pap, akkor még azok is elgondolkodnak rajta, akik nem tervezték. Hogy letegye a lelki terhet és feloldozást kapjon.
Mindig átmegyek Matyi atyával ezért a nagytemplomba, amikor ő misézik és mindig gyóntatok. Azt mondhatom, szinte nincs olyan mise, hogy ne lenne gyónó. Természetesen nem mindegy, hogyan végzi a pap a gyónást? Az emberen és a papon is múlik.
*
Elvárjuk tehát a híveket a húsvéti ünnepekre. És én különösen nagy szeretettel várom azokat, akik szeretnének velem beszélgetni, mert én is nagyon szeretek. Megadom az elérhetőségeim:
Telefon: 06 30 5 295 464
E-mail: tamasiatya@gmail.com
A parókia címe:
Százhalombatta – Óváros, Szent László út 59.
Bárki megkeres, bárki eljön hozzám, örömmel, szeretettel várom. Szívesen el is megyek látogatóba, ha meghívnak.
