László Ani papírszínháza
„Egyedül nem lehet, csakis együtt veletek!”
Animilne néven lépett közönség elé László Anikó június 28-án az Óvárosi Napokon, ahol papírszínház-mesével gazdagította a családi programok sorát.
– Mi ez az új név?
– Ez ugyan régi nevem, de most elővettem a privát zónából, és ezen a néven kezdek valami újat építeni. A X. Battai Könyvünnep volt az utolsó munkanapom a Hamvas Béla Városi Könyvtárban, ezentúl szabadúszóként szeretném – körülbelül – ugyanazt csinálni, mint amit gyerekkönyvtárosként: kultúrát közvetíteni. Ennek legfőbb eszköze számomra továbbra is a papírszínház.
Nagyon sokat köszönhetek a könyvtárnak, többek között azt is, hogy megismertem ezt a mesélési formát, kidolgozhattam és kipróbálhattam, hogyan építhetek fel egy komplex foglalkozást köré. Nagyon hálás vagyok a Barátság Kulturális Központnak is, hogy itthon próbálhattam ki magam először, mint „Kultúrnagyi”, azaz intézménytől független kultúraközvetítő.
– Milyen mesét hoztál, és hogyan állt össze a program?
– Amikor megkaptam a felkérést, számomra sem megmagyarázható okból, egyből a Hogyan nőtt nagyra az égbolt című indián népmese jutott eszembe. Aztán tudatosan is rátaláltam az összefüggésekre: az Óvárosi Napok egy közösségi esemény, a mese a közösség erejéről szól. Ilyenkor – amikor készülök egy-egy papírszínház-foglalkozásra – mindig végig kell gondolnom, milyen korosztályra számíthatok, milyenek a körülmények, mit szeretnék átadni az előadással. Ehhez találom ki, milyen játékokkal vonjam be a közönséget, milyen kellékeket, zenéket fogok használni.
Utóbbi most adta magát: bennszülött indián dallamokat tettem be a háttérbe. A történet lényege, ha úgy tetszik, üzenete, hogy összefogással, kitartó hittel bármit elérhetünk. Akár azt is, hogy az alacsony égbolt, ami alatt meggörbült fák, meggörnyedt emberek hajladoznak az idők kezdete óta, végül felemelkedjen. A bevezető játékban tenyérrel az ég felé egymás kezébe tettük a kezünket, és egy versikét mantrázva varázsolni kezdtünk. Tenyérről tenyérre körbeadogattuk az összetartozás erejét, és a mondóka is arról szólt, hogy csakis együtt tudjuk megemelni az eget.
Ahogy mondtam, miközben készültem erre a programra, több „jelet” is kaptam, amit felhasználhattam. Néhány nappal az előadás előtt repült fel Kapu Tibor az űrbe! Ráadásul egy olyan Széchenyi István idézettel üzent, ami ugyancsak rímelt mindarra, amiről szólni szerettem volna a papírszínház-mese kapcsán. „Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen.”
Megkérdeztem a közönséget, kinek mi a vágya, és volt aki azt mondta, hogy űrhajós szeretne lenni. Aztán összefogással (és egy csatakiáltással) mindenkinek adtunk egy lendületet, hogy sikerüljön elérnie a célját. Én azt mondtam, szeretnék a legjobb papírszínház-mesélő lenni, és a csatakiáltásunk úgy hangzott: kamishiba! Mégpedig azért, mert ez a mesélési forma Japánból érkezett hozzánk, és ott így hívják a papírszínházat.
– Hogy fogadta a közönség a játékot, a mesét?
– Érdekes tapasztalat, hogy mennyire visszafogott lett a közönség az utóbbi időben. Ez nem csak az én foglalkozásaimon van így, (mert akkor azt gondolhatnám, hogy bennem van a hiba, ami persze így sem kizárt), de sokszor más, interaktivitást kívánó helyzetekben is, főleg, ha kevesen vannak. Mintha az emberek zavarban lennének, nehezen kapcsolódnak be, nehezen oldódnak.
Ezen szeretnék dolgozni, hogy úgy tudjak felépíteni egy-egy foglalkozást, hogy ne legyen más opció a közönség számára, mint bevonódni, együtt nevetni, énekelni, és ha a mese úgy kívánja, akár kiabálni. Hiszen ez lenne a lényeg: együtt vagyunk csak képesek megemelni az égboltot.
Fotók: Tóth Erzsi
