Lépcső, min felhalad valaki más

Czifrik Katalin

Szülőföldtől a hazáig címmel adott ki önéletrajzi kötetet Balla Károly volt önkormányzati képviselő, pártelnök, nyugdíjas banktisztviselő, egykori templomépítő kurátor. Élettörténete mottójául Reményik Sándor Akarom című versének részletét választotta, és ahhoz – mint annyi minden máshoz az életben – tökéletesen, szinte kínosan hű maradt. A sokszor megrendítő történetek valóban nem róla, az egyszeri és megismételhetetlen emberről szólnak, hanem mindig arról és azokról, ami és akik körülvették: otthonról, hazáról, szülőföldről. Hű maradt a könyv bevezetőjében igen egyszerűen megfogalmazott, mégis érezhetően hosszasan érlelt célhoz: megmutatni valamit, ami másoknak példaként, mementóként, megértésként, megnyugvásként – szolgál.

– Megható a szerénysége, de az embernek mégis hiányérzete marad. Bármennyire is szép ívű, talán nem elég részletező ez az életrajz.

– Nem törekedtem arra, hogy mindent elmondjak, mert nem akartam, hogy a könyv tartalma bárkinek érdektelen legyen. Ezért vettem elő olyan eseményeket, mint a vágtató lovak mellől kiszedett gyermek, vagy édesapám esete a téeszelnökkel. Annál is inkább, mert mindig előttem volt az arca, ahogy azt a maga egyszerűségében előadhatta, hogy „Elnök elvtárs, aztán vigyázzon, mert a ló megugrik!”. Sok visszajelzést kaptam, számomra meglepően dicsérő szavakat. Többen említették, hogy elsírták magukat. Valószínűleg azért, mert a saját életükre gondoltak, és éreztek párhuzamosságot.

A saját érzéseivel igen szemérmesen bánik a könyvben. Környezete kiemelkedő személyiségeire, lakóhelyei történetének bemutatására jóval nagyobb terjedelmet szánt, mint életének egy-egy meghatározó fordulópontjára. Csak néhány sorban említi például, hogy amikor a szülei eltiltották a színészi pályától, akkora lelki fájdalmat élt át, hogy kórházba került.

Gyerekként nyilván érzékenyebb voltam. A középiskolában gyakran adtunk elő színielőadásokat, kisebb daljátékokat, amiben nagyon jól éreztem magamat. Rendszeresen jártam a nagyváradi színházba is, amely igen színvonalas volt. Nem került sokba a jegy a karzatra, de szinte minden zsebpénzemet arra költöttem. Amikor anyám eljött meglátogatni a kollégiumba és kérdezte, van-e pénzem, igennel feleltem, pedig egy lej, tizenöt banim volt.

– Mire lett volna elég?

– Semmire, de az iskolában teljes ellátást kaptam, és arra gondoltam, anyám legközelebbi látogatásakor majd elfogadom a pénzt, és megint lesz színházra. A harmadik tanév végén felvételit tartottak a színházban, és amikor hazalátogattam a nyári szünetre, örömmel dicsekedtem, hogy felvennének. Anyám azt mondta: „Bohóc akarsz lenni?” De nemcsak emiatt omlottam össze, hanem, mert a szüleim azt is közölték, hogy az anyagi helyzetük miatt nem folytathatom a tanulmányaimat, és nem tudtam, mi lesz a sorsom ezután.

– Bánja, hogy nem léphetett művészi pályára?

– Nem, mert lehet, hogy a színművészeti pálya a megélt ’civil’ pályánál nehezebb lett volna. Erről viszont tudom, milyen volt. A munkámat mindig mindenhol megbecsülték, mindig kaptam lehetőségeket az élettől. Tizennyolc éves voltam, amikor – igaz, csak a kétezer lelket számláló Piskolton, de – főkönyvelő lettem. Minden helyzetből nyílt valami jobb kiút.

– Sokat elárul magáról egy másik történet, amikor jó tanáccsal mentette meg a hiányt produkáló boltost a börtöntől, de azután aláíratta vele a felmondását is. Ez a boltos köszönetet mondott, de a későbbiekben nem mindenhol és nem mindenki értékelte önben az elvekhez való feltétel nélküli ragaszkodást.

– Fiatal volt, és azok voltak a kollégái is. Talán csak tévedtek, de ez megtörhette volna az egész életét.

– Számomra a könyvének az egyik leginkább magával ragadó része, amikor három kiemelkedő kortársát mutatja be hihetetlen szeretettel, egyszerűen, mégis megrendítő erővel. Sass Kálmán, „Érmellék messiása”, dr. Andrássy Ernő, „Érmellék utolsó polihisztora” és Számadó Ernő, „Érkeserű mesebácsija” – három gyönyörű és tragikus életút, amely minden magyarázatnál jobban szemlélteti, mit jelentett magyarnak lenni az ötvenes-hetvenes években, különösen Ceausescu Romániájában. Megindító az a portré is, amit a korán elhunyt költőről, Máté Imréről fest. Jelzi, hogy nemcsak a fiatalság „érzékenysége” vonzotta a művészet felé. Ön 1974-ben települt át Magyarországra a feleségével és a két fiával. Minek volt a legnagyobb szerepe ebben a döntésben?

– A fő ok az volt, hogy 1956 után felerősödött a magyarellenesség, amit különösen azok éreztek meg, akik beosztásuknál fogva jobban ráláttak a napi társadalmi valóságra. Volt időszak, amikor a munkahelyemről csak kísérettel mehettem haza, az elnököt pedig az irodájában pofozták fel, amiért magyarul mert beszélni. Úgy döntöttünk, hogy így nem lehet élni az életet.

A Százhalombattán élő sógoroméktól kaptunk végül meghívót, de a szomszédban lakó Kőváriék írták alá a befogadó nyilatkozatot. A kőolajfinomítóban találtam állást. Lakást is kínáltak, de azt mondtam, nem fogadhatom el, hiszen csak most érkeztünk. Kezdetben a Duna-parton béreltünk egy kis házat, később telket vettünk, építkeztünk.

– Már a rendszerváltás előtt aktívan bekapcsolódott a közéletbe. Jelentős szerepe volt abban, hogy a városban felépült a református templom. Önkor­mányzati képviselőként és a KDNP száz­halombattai szervezetének alapítójaként, elnökeként is komp­­­ro­misszumok nélkül működött: igyekezett hű maradni a szakmájához és az elveihez. Ebben azonban, ahogy mondani szokták, nem mindig volt köszönet. Sok csalódás, gáncs, durva bántás érte. Utólag nem sajnálja, hogy annyi szót, időt, energiát fordított a közös dolgainkra?

– Nem sajnálom. Annak ellenére sem, hogy számos okom lenne. A legsúlyosabb sérelem az volt számomra, amikor a politikai ellenfeleim elterjesztették rólam a városban, hogy a szekuritáténak, a román államrendőrségnek dolgoztam. Azzal a filozófiával indokolták ezt, hogy különben nem lehettem volna főkönyvelő és banki ellenőr. Pedig itthon sem kellett ávósnak lenni ahhoz, hogy valaki főkönyvelő vagy igazgató legyen. A párttagság Romániában is előnyt jelentett volna, de – szülői tiltásra – nem léptem be az úttörő-mozgalomba és – saját elhatározásból – a KISZ-be, majd a pártba sem. Jellemtelen embereknek tartom azokat, akik engem a szekus jelzővel illettek.

Mindezek ellenére nem bántam meg a közéleti szerepvállalásomat, mert a meghatározó számomra a családi béke, a nyugalom, a családom biztonsága és jóléte volt, amit sikerült megteremtenem.

Nem bántam meg, mert sosem adtam fel. Ha feladja az ember, akkor nincs sikerélmény, akkor minek hozzákezdeni bármihez? Olyan típus vagyok, hogy amiről elgondolásom van, annak a végig viteléhez is elegendő erőt kapok.