Más szemmel: A muhi csata
Részlet Mitták Ferenc nemrég megjelent könyvéből
1241. április 11.
1241. április 11-én a Magyarországra támadó tatár seregek a muhi csatában döntő vereséget mértek IV. Béla (uralkodott: 1235–1270) magyar király hadaira. Milyen előzmények után került sor az ütközetre?
1240–41 fordulóján, amikor megérkezett Kijev elestének híre, IV. Béla király megpróbált – igaz, késve – védintézkedéseket tenni: országos hadkészültséget rendelt el, a Vereckei-hágó védelmére Tomaj Dénes nádort küldte. A Batu kán vezette tatár fősereg 1241. március 12-én szétverte a Vereckei-szorosban Tomaj Dénes nádor őrseregét. A tatárok óriási túlerőben voltak. A nádor csak kevesedmagával, sebesülten tudott elmenekülni, s Pesten beszámolt a sereget gyűjtő IV. Bélának a vereségről és a tatár benyomulásról.
IV. Béla a királyi haddal Batu kán ellen indult a keleti határok felé. A közel 60 ezer fős haderő 1241. április 8-9-én tábort ütött a Sajó jobb partján, Ónod és Muhi környékén. A tatár sereg több részből állt, a fősereg a magyarokéval megegyező létszámú, olyan 50-60 ezres volt, de a szárnyakon külön-külön még 20-30 ezres egységek tevékenykedtek. Tehát összességében a 100 ezer főt is meghaladta a tatár sereg, így kétszeres túlerőben voltak.
A magyar sereg a tábort szekerekkel védte (szekérvár), amely később végzetesnek bizonyult, mivel a magyar had a szekérvárban összezsúfolódott. Batu a Sajó bal partját övező dombokat is uralta, ahonnan beláthatta a jobb partot és a magyar szekérvárat, az egységek elhelyezkedését, így készülhetett a támadásra.
1241. április 10-én éjjel a tatárok megkíséreltek a Sajó hídján a bal partról átkelni a folyón. Dénes nádor, Kálmán herceg (IV. Béla öccse) és Ugrin érsek azonban csapataikkal visszaverték a támadást. Ezt követően a magyarok elbizakodottan nyugovóra tértek, csak az említett vezérek virrasztottak kisebb létszámú katonasággal.
1242. április 11-én hajnalban Batu kán főserege (mintegy 50 ezer fő) koncentrált támadással elözönlötte a Sajó-hidat, de attól északra és délre is átkeltek a szárnyak a folyón. A magyar táborban pánik tört ki a támadásra. A fent virrasztó magyar egységek nem tudták megakadályozni a hídon és a folyón való átkelést. Visszaszorultak a táborba. Reggel 8 órára a tatárok már teljesen körülzárták a magyar tábort és hullámokban megkezdték a tábor nyilazását, a sátrak közelébe kerülve, tüzet dobtak azokra.
A zsúfolt táborban a magyarok nem tudtak csatához felfejlődni, egyes csapatrészek ugyan kirontottak a tatárokra, de felmorzsolódtak a túlerővel szemben. A táborban a folyamatos nyílzápor ellen sem volt védelem. A fokozódó káoszban a magyarok egyetlen kiutat láttak csak, kitörni a tatár gyűrűből. A tatárok folyosót nyitottak a menekülőknek (aranyhíd), de üldözték őket, és nagy részüket megsemmisítették.
A muhi csata tehát nem volt szabályos ütközet, hanem – elsősorban a rossz hadvezetés miatt – komoly csata nélkül vérzett el a magyar hadsereg. Ekkor vesztette életét Ugrin érsek. A súlyosan sebesült Kálmán herceget sikerült kimenteni a harcból, rövidesen azonban a Dunántúlon belehalt a kapott sebeibe. Elesett Mátyás esztergomi érsek; Gergely győri; Jakab nyitrai; Rajnáld erdélyi püspökök; Serafild fia András országbíró; Rátót Domokos tárnokmester, Gutkeled Miklós horvát-szlovén bán és Tomaj Dénes nádor, valamint a sereg színe-virága.
IV. Béla királyt a hívei kimenekítették a gyűrűből, és Észak-Magyarországon át menekültek vele. A király kíséretében lévő lovagok az életük árán is megvédték uralkodójukat, mégpedig úgy, hogy lemaradozva ideig-óráig feltartóztatták az üldöző tatárokat. Név szerint ismert az elesett hősök közül Türje Dénes fia Dénes lovászmester, Mohol fia Detre, Pók Móric fia Móric, Ákos Ernye, Huntpázmán Ivánka fia András és fivére, Tamás. IV. Béla megmenekült a muhi csatából, de Nyugat-Magyarországon át egészen a dalmát tengerparti Trau váráig kellett menekülnie az üldöző tatárok elől. A csatavesztés után a tatárok elözönlötték az országot, és 1241–1242-ben teljesen feldúlták. viszont 1242-ben visszamentek a pusztákra, állítólag egy nagykán-választás miatt.
A muhi csatavesztéssel megroppant az ország, a lakosság 40-60 százaléka odaveszett, romokban hevert minden. A tatárok 1242-es kivonulása után IV. Béla király hazatérhetett Dalmáciából, és nekikezdhetett az ország újjáépítésének, ami sikerrel is járt. Ezért is nevezzük IV. Bélát „második honalapító”-nak.
Megjegyzések, felvetések, gondolatok:
Ismét egy történelmi esemény, amelyről az ország nem megfelelően emlékezik meg, csak a vereség, a tatárdúlás ténye maradt fenn, a politikusok, írók költők is a vereséget emelték és emelik ki. Pedig Muhinál a magyar hadsereg hősiesen küzdött, a haza védelmében áldozta életét, még ha a túlerő – no meg a hadvezetési hibák – miatt vereséget is szenvedett. Az itteni hősi halottak több tiszteletet érdemelnének, központi emlékmű Budapesten, és akár évenkénti megemlékezés, koszorúzás.
Súlyos magyar hadvezetési hibák vezettek a muhi csata elvesztéséhez. Hiba volt a szekérvárba történő teljes elzárkózás, a sátrak zsúfoltsága miatt nem lehetett csatarendbe fejlődni. Kellett volna a tábor környékén nagyobb seregrészeket állomásoztatni, akik az adott esetben meg tudták volna akadályozni a bekerítést. A tábor a Sajó jobb partján, sík terepen állt, a tatárok a bal part dombjairól belátták a magyarok elhelyezkedését, a tábor zsúfoltságát. A magyar hadvezetés csak a Sajó hídját őriztette, nem gondoltak rá, hogy a tatárok északra és délre is átkelhetnek a folyón. Megfelelő katonai egységekkel meg lehetett volna gátolni a tatárok átkelését, megakadályozni, hogy körbezárhassák a magyar tábort. Innentől kezdve esély sem volt a sikerre.
Elégtelen (vagy semmilyen) volt a katonai felderítés. IV. Béla és a vezetők nem ismerték a tatárok létszámát, felvonulását, elhelyezkedését. A tatárok becsült túlerejének ismeretében akár vissza is lehetett vonulni, egészen Pestig, és aztán a Duna vonalánál megállítani a tatárokat. Erre előre kellett volna felkészülni, például földsáncok, akadályok, vermek stb. készítése. Több esély nyílott volna egy győzelemre. A Tiszántúl és az Alföld feladása során (felperzselt föld taktikája), a lakosság elmenekítését is meg lehetett volna szerezni.
A magyar hadvezetésnek láthatóan nem volt semmilyen terve a tatárokkal szemben. Nem tudni, hogy hol és miképpen akarta megállítani a támadókat. A Sajó folyó kevésnek bizonyult, mint tapasztalható volt a későbbi események során. Vagy ha a folyót akarták akadályul felhasználni, akkor mindent el kellett volna követni a tatár átkelés meggátolására: nem aludni éjjel a táborban, harckészültséget elrendelni, a Sajó partját őrizni kilométereken át (éjszaka is). Úgy tűnik, hogy a magyar sereg a tatárok elé vonult konkrét terv nélkül, volt egy olyan gondolat, lebecsülés, hogy „majd megütközünk valahol és majd győzünk”. (Kísértetiesen hasonló történt majd’ 300 évvel később, Mohácsnál).
Lényegesnek bizonyult, hogy a magyarok már nem ismerték a keleti pusztai harcmodort (az ellenfél körbelovaglása, nyílzáporok, színlelt megfutamodások, üldözés, erőfölény kialakítása és lehetne még sorolni), ami régen a honfoglaló magyarok harcmodora is volt. Ez döntőnek bizonyult.
Sajnálatos, hogy Muhinál is csődöt mondott a felkészülés: rossz időpontban, rosszul kiválasztott helyen, sokszoros túlerővel szemben került sor csatára, illetve Muhinál nem is volt szabályos csata. Pedig a „hazai terepen” jobban elő lehetett volna készülni a támadás megállítására.
Összegzés:
1243. április 11-e, a muhi csata napja, gyásznap a magyar történelemben. Akként is kellene megemlékezni róla. Megadni a kellő tiszteletet a Muhinál elesett magyar hősöknek. Remélhetőleg eljön az az idő, amikor mindenki megérti ezt, és nemcsak a súlyos vereséget látja benne, hanem a hősi ellenállás példáját is.
