Más szemmel: Luxemburgi Zsigmond magyar királlyá választása és koronázása
Részlet Mitták Ferenc nemrég megjelent könyvéből
1387. március 31.
1387. március 31-én – virágvasárnapon – előbb megválasztották, majd Magyarország királyává koronázták Luxemburgi Zsigmond herceget, Anjou Mária magyar királynő férjét. Mária és Zsigmond 1387–1395 között társuralkodók voltak, majd Mária lovasbalesetben történt halála után Zsigmond lett az egyedüli király.
Zsigmond az európai hírű Luxemburg-házban született 1368. február 5-én, apja IV. Károly cseh király és német-római császár volt, anyja Pomerániai Erzsébet lengyel hercegnő. Zsigmond már kisgyermekként kiváló nevelést kapott az apja prágai udvarában, itt alapozta meg műveltségét, széles látókörét. Hét nyelven beszélt, jártas volt korának tudományaiban, a teológiai kérdésekben.
1379-ben jegyezte el I. (Nagy) Lajos magyar király lányát, Máriát, majd annak 1382-ben királynővé történt koronázása után a magyar királyi udvarban élt. Máriát 1385 őszén vette feleségül, s ezt követően mindent megtett azért, hogy „férjből” uralkodótárs legyen. Ez 1387-ben sikerült is neki, március 31-én őt is királlyá koronázták. Kezdetben a magyar bárói ligák gyámkodtak felette, megkoronázása fejében szabályszerű szerződést csikartak ki tőle, amely minden hatalmat a királycsináló liga tagjainak juttatott. Zsigmond megpróbált önálló politikát kialakítani a bárókkal szemben, de ez sok küzdelembe került; a bárók 1401-ben még be is börtönözték, azonban 1402–1403-ban sikerült leszámolnia a fellázadt bárókkal.
1403 után új korszak kezdődött Zsigmond uralkodásában. Addig a bárók eszköze volt, ezután szilárdan birtokolta a hatalmat. Megszűnt a királyi birtokok eladományozása, a királyi jövedelmek magánkézbe adása. Hű embereiből 1408-ban létrehozta a Sárkányrendet, mindenben rájuk támaszkodott. A rendnek a királyon kívül 22 tagja volt, és a leghívebb emberei is helyet kaptak: Garai Miklós, Maróti János, Perényiek, Cillei Hermann, Stiborici Stibor, Ozorai Pipo.
A királyi várakra alapozva kapitányságokat hozott létre, amelyek élére főkapitányként híveit állította (pl. Stibort Erdélybe, Ozorai Pipót a Temes vidékre stb.), akik csak a királynak engedelmeskedtek. A köznemeseket és 1405-től a városokat rendszeresen meghívta az országgyűlésre. A városok fejlődését kiváltságok adásával is elősegítette. Az egyházat is kézben tartotta: 1404-ben kimondta, hogy a pápai rendeleteket csak a király jóváhagyásával hirdethetik ki a magyar templomokban, s a pápai intézkedések (a püspökök kinevezése is) királyi beleegyezéssel foganatosíthatóak. Ez volt a „placetum regium” elnevezésű jog.
Zsigmond szilárd helyzetét bizonyítja, hogy hosszú uralkodása során több ízben évekig külföldön tartózkodott, s Magyarország mindvégig szilárd és biztos hátországa maradt.
A külpolitikában kezdetben megpróbálkozott európai összefogással a törökök ellen fellépni, de 1396-ban a lovagsereg Nikápolynál megsemmisítő vereséget szenvedett. Zsigmond ezután védelemre rendezkedett be a törökkel szemben, erős végvári rendszer kiépítésére törekedett. Az 1400-as évek elejétől Zsigmond figyelme Nyugat felé fordult, apjához hasonlóan német-római császár akart lenni. Olyan uralkodó, aki rangjánál fogva a legelső Európában, és aki egyedül képes, sőt hivatott megoldani a kor olyan egyetemes gondjait, mint az egyházszakadás, az egyházi és társadalmi reform, és nem utolsó sorban a török fenyegetés. Mindebben Magyarországnak elsősorban a biztos hátország szerepe jutott, mely a nagy tervekhez a politikai és anyagi fedezetet nyújtja.
Zsigmondnak minden képessége megvolt ahhoz, hogy nagyformátumú politikus legyen. Egyike volt a késő középkor legszínesebb egyéniségeinek. Úri gőgtől mentes közvetlen modorát különösen a polgárok értékelték Európa-szerte, de a tudósokkal is könnyen megtalálta a hangot. Ugyanakkor megvoltak benne azok a tulajdonságok, amellyel nemesi környezetének imponálhatott. A sors nemcsak éles elmével, hanem előnyös külsővel is megáldotta (szép férfi volt), aminek tudatában cselekedett. A politikán kívül a fényűzést, a lakomákat is kedvelte, szerette a vadászatot, a kártyát, és bőven voltak szerelmi kalandjai. Elsősorban mégis uralkodni szeretett, és feladatát komolyan vette. Egész életműve bizonyítja, hogy az igazi célokat sohasem tévesztette szem elől, és szívósan, türelemmel küzdött értük. Ebbeli törekvésében képességeinek és lehetőségeinek kétségtelenül jobban megfelelt a tárgyalóasztal, mint a csatatér. A diplomáciához csakugyan értett. Elemében érezte magát, ha a vitás kérdésekből a kiutat alkudozásokkal kellett megkeresnie, és tekintélye e téren oly elismert volt, hogy számos esetben kérték fel idegen hatalmak közvetítőül konfliktusaik megoldására. Egy ízben még a százéves angol-francia háborúban is megkísérelt békét teremteni.
Aztán jöttek a külpolitikai (nyugati) sikerek: 1410-ben német-római királlyá választották, 1414–1418 között személyes elnökletével ülésezett Konstanzban az egyetemes egyházi zsinat, amelynek sikere Zsigmond kitartásán és diplomáciai ügyességén múlott. Igaz, hogy 1415-ben menlevele ellenére a tanai mellett kitartó Husz Jánost máglyán elégették, de az egyházszakadást sikerült megszüntetni.
1419-ben cseh király lett, de a huszitákkal egészen 1434-ig véres háborúkat vívott, mire királyként Prágába bevonulhatott. 1433-ban Rómában német-római császárrá koronázták.
Zsigmondnak a Nyugati politika mellett jutott ideje Magyarországra is: a déli török elleni végvárvonalat kiépítette, támogatta a kultúrát, 1395-ben Óbudán egyetemet alapított, a budai várat nagy építkezésekkel gazdagította, új palotájának egész Európából a csodájára jártak, s udvara a lovagi kultúra egyik központja lett.
Zsigmond első házasságából nem született gyermeke, Anjou Mária királynő a lovasbalesete során terhesen a babájával együtt meghalt. Második feleségétől, Cillei Borbálától egy lánya, Erzsébet született. Őt eljegyezte Habsburg Albert osztrák főherceggel, akit koronája örökösének szánt.
Életének utolsó éveiben idejét a cseh és a magyar királyság közt osztotta meg, s a halál is útközben érte: 1437. december 9-én a morvaországi Znojmóban halt meg. Példaképe – I. (Szent) László – mellé temették el Nagyváradon.
Megjegyzések, felvetések, gondolatok:
Luxemburgi Zsigmond magyar király uralkodásával és életével – mint oly sok személyével – mostohán bánt a történelmi emlékezet. A széles közvélekedés szinte semmit sem tud róla, pedig az egyik legszínesebb, legnagyobb magyar király volt, akit Európa más részein is elfogadtak, és ismertek. A magyar mellett cseh király, német-római király, végül német-római császár is lett. Ilyen magasra egyetlen magyar király sem jutott.
Ötven év a magyar trónon és az európai politikában azokban a vészterhes középkori évtizedekben, óriási teljesítmény. Megérdemelné, hogy uralkodását jobban megismerjék az emberek.
Számos legenda maradt fenn a tetteiről, a jókról és a rosszakról is. Egyszerre volt kegyetlen (tömeges kivégzések, kínzások, megtorlások), és építő-fejlesztő uralkodó (budai vár bővítése, városok támogatása, egyetemalapítás stb.).
Legendásak szerelmi ügyei is, többek között az, hogy ő lett volna a törökverő Hunyadi János igazi apja, azért karolta volna fel a nagy hadvezért annak fiatal korában.
Összegzés:
Luxemburgi Zsigmond a német történetírás szerint a késő középkor egyik legjelentősebb uralkodói egyénisége, uralkodása a magyarokban mégsem hagyott kedvező képet. A nemesség harcias, zömmel műveletlen többségének kevéssé tetszett a császár és magyar király egyénisége, viszont irritálta a nemesi kiváltságok csorbítása és az udvar idegen légköre. Valószínűleg ez magyarázta, hogy halála után a köznemesi szemléletű történetírók elbeszéléseikben nem festettek róla nagyságához méltó képet. Zsigmond 50 évig (1387–1437) volt magyar király. Uralkodása alatt megtalálta azokat a formákat, amelyekkel az adott lehetőségek között királyi akaratát a legteljesebben érvényesíthette, hozzájárult egy sor európai probléma megoldásához, s Magyarországot nyitottabbá tette Európa felé.
