110 éve született Márton Béla, Százhalombatta festője

Takács Péter

Majdnem hatvan éves 1972-ben, amikor testvéröccse, a Szekszárdon élő Lux Sándor kezdeményezésére családegyesítés címen végleg Magyarországra települ. 1973-tól Szekszárdon él családjával. Egy Ungvárról Százhalombattára került család, közvetlenül Polgár György meghívására, néhány órára érkezik Százhalombattára.

A festői Óváros magával ragadja: a Duna, a löszfal, a „hegy”, az egy utcás falu, a kétnyelvű, két kultúrájú magyar-szerb családok, az udvarházak, a barlanglakások, a templomok, a téglagyár, a százhalmok, mind-mind megfesteni való, vonzó téma számára. Itt vásárol házat 1973-ban a „hegyoldalban”, ide, a Keve-közbe települ családjával és itt él 2007-ig.

1976 óta volt tagja a Magyar Köztársaság Művészeti Alapjának és a Képző- és Iparművészek Szövetségének. Képeit forgalmazta a Zichy Mihály Galéria, a Képző és Iparművészeti Alkotóközösség.

Százhalombattán először a szomszédok, a közel lakók ismerik meg munkásságát, mert az utcán, a templom előtti téren felállított állványán, a szabad térben készülnek képei. Otthon a csupa üveg ablakú műteremben, még hosszú ideig a felhalmozott emlékeket, az elhagyott tájat, a Kárpátok lankáit, a kicsi faházakat festi. Képeit az akkor dinamikusan épülő, fejlődő lakótelepen élők és az Óvárosba kirándulók vásárolják. Hatvanöt lépcsőfok vezet fel a „hegyre” a löszfal magas partjára, ahonnan belátható a Duna 15 kilométeres vonala, az egyre bővülő város és a két nagyvállalat panorámája.
Százhalombattán ekkor még nincs a városban olyan épület, ahol a festőművész képeit méltó módon be lehetne mutatni.

Bekapcsolódik a Pest megyei képzőművészeti életbe. 1974-ben a Budai-Járási Képzőművészeti tárlaton, Érden lehet látni első képeit. A délbudai képzőművészek befogadják, sok tartós barátság indul innen Vén Emillel, Dora Istvánnal, Szepes Gyulával, Zichermann Sándorral.
A százhalombattai városvezetéssel Ferenczi Illés tanácselnök-helyettes műtermi látogatását követően, 1977-ben kerül kapcsolatba. Ekkor merül fel annak lehetősége, hogy a város szívesen vásárolna a Százhalombatta témájú képek közül.

Az 1974-ben kiadott Minisztertanácsi rendelet és a 60.484/ 1976 XVII. KM. Sz. körlevél szerint csak zsűrizett képeket vásárolhat városi tanács vagy állami intézmény. Az archívumban megvan a Képzőművészeti zsűrizés megyei határozata és a jegyzék a kiállított képekről.

Műveinek szakszerű kiállítására Szekszárdon, 1978. május 21. és június 4. között kerül sor a Babits Mihály Megyei Művelődési Központban. Itt nem csupán kiállításra zsűrizik a képeket, de a zsűri meghatározza a képek árait is. A kiállítás megnyitóján Fertőszögi Béláné művészettörténész arról beszél, hogy a festő mesterségbeli tudása határtalan, mindig a téma határozza meg a technikát, a kivitelezést, de mégis, a képek sora láttán biztos abban, hogy egy szándékból születtek a művek. A szeretet sugárzik a képekből.

A címek alapján úgy tűnik, hogy a Százhalombatta-Szekszárd közötti Duna parti részletek mellett, sok kép készült emlékezetből, ilyen például a Brünni Dóm és a Kárpátok télen. Technikában az olaj, olaj-tempera dominál, kevesebb a későbbiekben jellemző pasztell technika.

Az 1978-as meghívóban Ábel Péter (1929–1992) író, filmtörténész így összegzi Márton Béla munkásságát:

„A hóarcú hegyek világából jött, ahol a Kárpátok vigyáznak a tájra, mint ősi szobrok. A hó fehérje, a magasba kapaszkodó erdők zöldje, a lapuló falusi házak, a fatemplomok barnája dalol fel képein, magával hozva egy saj átos lendületű vidék üzenetét. Művészetének ez egyik gyökere. Itt élt, itt bontakozott ki egyéni látásmódja. A magasság fogta meg. Az a varázs, amely a fehér télből árad, a friss szelekből, a kopár fákból, amelyek magukban hordják a tavaszok ígéretét.
A természet örök… S Márton Béla Magyarországon hű maradt ahhoz a témához, amit a Szovjetunióban választott. A szekszárdi, a százhalombattai tájakban (s a budapesti városképben is) a látvány ragadta meg. Nem csak a szem által befogható, az ecset, a pasztell megörökítette, de a belőle áradó hangulat is. Az évszakok múlása, jellegzetességei, egy-egy tavasz, vagy ősz megkapó hangulata, amely csak ott, ahol festette lehet olyan és csakis olyan.
A szép vándora Márton Béla. Jókedvű garabonciás, aki mint valami varázsló ’ellop‘ valamit a hold ezüstjéből, a nap aranyából, az erőmű esti fényeiből, a Duna lomha tükrének képéből.
’Ellop‘ valamit és felmutatja. Nem hivalkodva, csak úgy, ahogy érzi és színekbe öntve látja. Így lássuk mi is! – ezt sugallják képei, ez művészete! Az ősz fáradt aranybarnáját, a tél szikrázó egészségét, valami egyfajta poétikus harmóniát, az élni az életet kicsattanó, természetes ars-poeticáját.”

A szekszárdi tárlatot követően 1978 őszén, Simontornyán új kiállítási anyaggal szerepel, mert a szekszárdi képek mindegyike gazdára talál.

Százhalombattán a Damjanich úti Általános Iskolában kialakított Iskola Galériában, 1981. január 19-én rendezi meg a Barátság Művelődési Ház az első százhalombattai nyilvános tárlatát. A megnyitón László Bandy grafikusművész, a Barátság Művelődési Ház népművelője arról beszél, hogy a kiállítás akár mérföldkő is lehet Márton Béla festészetében, mert az elmúlt 7-8 év munkáiból rendezett kiállítás inkább a múltról szólt, mint a jelenről. A többségében emlékezetből festett Kárpátaljai tájképek motívumvilága, a Latorca és Ung folyó, a Vereckei és Uzsoki hágó, a ruszin modellek arcképei, ismeretlen világot, egzotikus élményt adtak a látogatók számára. A gazdag színvilágnak, az egymás mellett sorakozó téli hangulatú képeknek éles ellentéte volt a Duna part kéken, zölden habzó vize, a színes bokrok, fák, a kicsi házak, a nagy templomok és az általuk jól ismert százhalombattai színvilág. A kiállítást rendező László Bandy arra kéri a mestert, hogy a múlt emlékei mellett többet foglalkozzon a jelen állapotokkal, mert festészetének megújítását ezen a téren látja.

Márton Béla megfogadja a tanácsot és 1993-ban, a nyolcvanadik születésnapján a „Matrica” Múzeumban rendezett kiállításon már egy sokkal színesebb, nagy, dinamikus ecsetvonásokkal készített képegyüttes várja a látogatókat.

A mértanias síkok, a kompozíciók egyszerűsítése, a látványos elemek kiemelése, a tömörítés és a képméret megnövelése, új kompozíciók sorát eredményezi. Kevesebb az idill, a pontosan azonosítható ház, kerítés, de több a látvány, gazdagabb a hangulat. Egyéni stílusa letisztult, társai vagyunk a tájat feltáró, leíró festőnek, nem elkápráztat, hanem beavat a természet titkaiba, a kép szerkezetébe, segít megismerni azt a világot, ahol élünk.

Idézzünk László Bandy Ecsettánc című írásából:

„… ő nem rohangál, nem ágál, csak a dolgát teszi: fest rendületlenül. Mi mozgalmakba szerveződünk, s megvívjuk újra és újra a színek és vonalak forradalmait, barátokat s főleg ellenségeket gyűjtünk harcos művészeti és politikai vitákban; ő meg felmegy az Óváros fölé, vagy el egészen Tárnokig, és fest rendületlenül. S mikor beszorulunk a négy fal közé, s a napi gondok szörnyekké válnak, úgy rontanak ránk, hogy képpé rögzítve újra megszenvedjük őket, Márton Béla ifjúsága színes tájait álmodja újra, s festi rendületlenül.
Nem hajlandó elkeseredni, nem hajlandó panaszkodni. Nála a “Téli táj” vagy a “Borús hangulat” is arra való, hogy megmutassa, hogy ha ez van, ebben kell gyönyörködni, pedig sok téli tája van és borús hangulatú képei is vannak.
Márton Béla nyolcvan éves. Húsz éve él itt Százhalombattán. Amerikában született, de kisgyerekként visszatelepültek Magyarországra, a Felvidékre. Szüleit korán elvesztette, Rozsnyón nevelkedett, majd Brnoban (Brünn) és Gabloncon (Jablonec) tanult. Első kiállítása “a mesés” Jicínben volt. Amikor a Felvidék 1941-ben újra magyar lett, Ungvárra utazott, s mert a Kárpátaljai tájat annyira megszerette, gondolta, hosszabb időre ott marad.
A történelem úgy intézte, hogy ez a kirándulás 30 évig tartson. Különös, kemény világba csöppent. Szigorú művészeti és politikai szabályok között kellett megteremtenie az alkotáshoz szükséges belső szabadságát: a gyönyörű tájat festette, úgy vélte, hogy a fák, patakok, hegyek, ideológiamentesek. Azokat a völgyeket a művészeti mozgalmak is elkerülték. Húsz éve tért vissza Magyarországra, több mint 10 éve már, volt egy kiállítása itt Százhalombattán a szépemlékű iskola galériában. Pontos, szinte dokumentatív képeket festett az Óvárosról. Nekem akkor ezek a képek száraznak tűntek, s nagyon konzervatívnak.
Most mégis engem ért a megtiszteltetés, hogy Márton Béla jubileumi kiállítását megrendezhettem a „Matrica” Múzeumban. S valóban megtiszteltetés volt kiállítani ezeket a boldog képeket, különösen a legutóbbi évek lenyűgözően megújult és igazán felszabadult képeit. Korábbi apró, gondos ecsetvonásai helyett, szabadon lendülő, széles festék-szalagokat látunk, valami szertelenségre kezdünk gyanakodni, mikor észrevesszük, hogy ezek a firkához hasonló ecset-csapongások nem hosszabbak, nem szélesebbek, és pontosan olyan színűek, mint amilyenek éppen oda kellenek. Végtelenül fegyelmezett ecset-tánc koreográfiai jelei ezek. Egy örökifjú művész örömtáncának jelei. Egy boldog ember örül, örömét megosztja velünk. Örül, hogy kalandjait emelt fővel vészelhette át, hogy nem esett sohasem az önsajnálat csapdájába, sőt van annyi tartaléka, hogy másokat is megvigasztaljon.”

A sikerek láttán egyre több helyre hívják kiállítani, 1984-től 1992-ig tagja a Zichy Mihály Képző- és Iparművészeti Alkotóközösségnek, ahol minden munkáját értékelik, zsűrizik, szervezik kiállításait és árusítják képeit. Százhalombattán majdnem minden évben rendeznek kiállítást és 2000-től Óvárosban, a Közösségi Házban műterme és állandó tárlata van. Az önkormányzat képviselő-testületétől 1995-ben megkapja a Pro Urbe díjat, 2000-ben Kultúráért Százhalombatta Díjban részesül. A Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét Mádl Ferenc köztársasági elnök adományozza részére 2003-ban.

2002-ben így hangzik hitvallása a festészetről:

„Vallom, hogy isten az embert arra teremtette, hogy óvja, megszépítse és megörökítse a természetet. Mindig szerettem sétálni, csavarogni, becserkészni jövendő témáimat. Az eredmény az, hogy a festés megkezdésének pillanatában lelki szemeim előtt már megjelenik a kész mű. Az élő és épített táj számomra mindig új felfedezéseket jelent. Csodálatos például a téli táj sokszínűsége.
Fontosnak tartom a formai elemeket is, de a színeket imádom, nem tudnék nélkülük élni. Megjegyzem, hogy a mai táj szépségeit elsősorban az utókornak szánom…
Realista festő vagyok, de megérintett a posztimpresszionizmus is. Hagyománytisztelő művésznek tartom magam. Járom a múzeumokat, kiállításokat és azt tapasztalom, hogy a realista műveknek még mindig több szemlélője, csodálója van.”

2003-ban születésnapján, három helyszínen több mint 150 munkája kerül kiállításra. Dr. Losonczy Miklós művészettörténész arról beszélt, hogy „az életmű, amit méltatni kell, kitűnő. A képi fogalmazás, amit Márton Béla létrehozott, tökéletes, festményei úgy regélnek, mint a Kalevala vagy a Toldi. Amikor megörökítette a százhalombattai Ófalut, más világhírű művészeinkhez hasonlóan, festészettel bizonyította be, hogy hazánk gyönyörű. Bátorság, nagyvonalúság jellemzi, merészen hirdeti, hogy jó élni. Bármit fest, felemeli tárgyát és ezzel azt üzeni: az élet, bárhol kopogtatjuk, gyönyörű. Megbékélte önmagát, a mi szívünket, és támpontot ad a további alkotásra.”

2003. augusztus 19-én, amikor Hiller István kulturális minisztertől átveszi a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje kitüntetést, arról nyilatkozik, hogy semmi nem olyan fontos számára, mint hogy festhessen. E nélkül egy napot sem tud eltölteni.

2005-ben arról beszél, hogy amikor Százhalombattára költözött, ismerősei értetlenkedtek: mit keres egy festőművész egy iparvárosban? Nem tart attól, hogy kevés lesz a környezeti inger, és egyszer csak nem akar majd festeni? Béla bácsi csak mosolygott rajtuk: számára ez a város valóságos Eldorádó volt, a festő szeme meglátta a füstölgő gyárkémények, a csővezetékek és a lepárlótornyok között a szépséget. Nemcsak meglátta, de meg is festette: képei hívták fel a figyelmünket a körülöttünk lévő gyönyörűségre.

Kilencvenkét évesen sem teszi le az ecsetet: az Óvárosi Közösségi Házban levő műtermében dolgozik, ha teheti, naponta felkerekedik, hogy finomítsa a megkezdett, de még nem kész képeket. Meggyőződése, hogy a munka tartja frissen a testet és a szellemet, a tevékeny ember élete hosszabb és boldogabb. Szereti a várost és a város is szereti őt. Az Óvárosi Közösségi Házban állandó kiállítása van, de minden évben megjelennek képei a Barátság Művelődési Központban is – hol önálló, hol közös tárlaton. Mint mondja, nagyon szereti a telet. Ebben az évszakban más a fény, mások a színek, élesebbek a vonalak, jobban kivehetők a formák, mint más évszakokban, amikor a lombok és virágok elrejtik mindezt a szem elől.

Nincsenek tanítványai. Szerinte a művészet mindenkinél más módon jelentkezik, minden alkotó másképp lát, mint a többi. Technikát lehet tanítani, művészetet nem, mert vagy benne van az emberben, vagy nincs.

Politikával, közügyekkel soha nem foglalkozott, egy festőnek nem az a küldetése. Persze – teszi hozzá – sokszor érdemes lenne megkérdezni a városban élő képzőművészek véleményét is, például most, amikor a városközpont átépítésére készülnek. Ha nem is arról, hogy mit helyezzenek a főtérre, de arról feltétlenül, hogy hová, mert egy rossz helyre állított szobor tönkreteheti az egész tér összhatását, míg ha jó helyre kerül, jó érzéseket kelt az arra járókban. – Itt vagyunk – mondja –, ha megkérdeznek, szívesen válaszolunk. Mostanában sokat betegeskedik, az utóbbi időben gyakran vitték kórházba. Nem szereti ezt az állapotot, várja a tavaszt, hogy megerősödjön, és ismét festhessen. Úgy érzi, még nagyon sok dolga van, sok tervét szeretné megvalósítani.

Életművéről rövid értékelést ad a Kortárs Magyar Művészeti Lexikon 2. kötete.

2007. április 5-én tudósít arról a Százhalombattai Hírtükör, hogy március 22-én elhunyt a város festője. Elment Márton Béla. Megrendítő volt a hír, mert úgy gondoltuk, hogy rajta nem talál fogást a halál.

2010-ben a városi Konferencia Központban nagyszabású emlékkiállításon a városban élő műgyűjtők képeiből nyílt tárlat Márton Béla emlékére.

Márton Béla a WIkipédián