Négy generáció: a Pfeiffer-család története

Összeállította: dr. Pfeiffer Ádám
(1937. jan. 1. – 2024. ápr. 5.)

A XVII. század végére hazánk területéről sikerült kiűzni a törököket. A 150 éves megszállás, és a felszabadító harcok óriási pusztítást hagytak hátra. Tönkrement gazdaságok, elnéptelenedett falvak jellemezték ekkor az országot. Óriási volt az emberáldozat, a lakosság száma drasztikusan lecsökkent. A felszabadított országban újra kellett szervezni a gazdaságot, gondoskodni kellett a városok, falvak újraélesztéséről. A régiek mellett új birtokok jöttek létre, de kevés volt a munkáskéz.

Ekkor a Balkánon még mindig tartott a török sanyargatása, ezért sokan családostól menekültek észak felé, hazánk területére. Mária Terézia és adminisztrációja nem akadályozta a bevándorlást, ennek eredményeként, főleg a Duna mentén benépesülhettek a korábban elhagyott falvak. Ennek köszönhető a Százhalom nevű falu újraéledése is, igaz, szinte teljes mértékben szerb telepesekkel. A XX. század elején is, a már Százhalombattának nevezett faluban még mindig többségben voltak az ortodox keresztény szerb lakosok. Már 1750-ben felszentelték a szerb templomot, amely a mai városnak is nevezetessége, a Szent László római katolikus templom csak 1910-ben készült el.

A szerb menekültek csak csekély mértékben tudták pótolni a hiányzó népességet. Ezért kellett toborozni német tartományokból is családokat, akik már a XVIII. század elejétől is tömegesen érkeztek hazánkba. Az ország számos területén jöttek létre úgynevezett sváb falvak, de Tolna és Baranya vármegyében különösen sokan telepedtek be az elhagyott településekre, sőt létrehoztak újakat is, a földbirtokosok támogatásával.

Ebben az időszakban érkezhettek az én apai nagyszüleim felmenői is a Bonyhád körüli falvakba. Pfeifer János nagyapám és Fischer Katalin nagyanyám már Bonyhádon éltek. (Családunkban csak édesapám nevében kettős a második f betű). Hat gyerekük született, három fiú és három leány, közülük a legidősebb, János édesapját követve kőműves-kőfaragó lett. Gyermekei János, Katalin, Henrik, Ádám és Krisztina. Jani elesett a háborúban, Katica négy fiú édesanyja, két éve, 92 évesen halt meg Ausztriában, Krisztina már korábban. Henrik most 87, Ádám 85 éves. Ők Németországban élnek. Henriknek négy szép lányunokája van.

János bácsi leány testvérei Katalin, Erzsébet, és Krisztina. Krisztina, mint Schultheisz Pálné özvegyen három fiút nevelt. Az ő férjét 1945-ben, mint sok mást, (Battáról például Würth Antal bácsit és fiát Pistát), civilként vitték el az oroszok, és már a szegedi gyűjtőtáborban kitört járványban meghalt. Krisztina, azaz Tini néni özvegyen, nagy áldozatvállalással, sok munkával mindhárom fiát taníttatta. Gyula kohászmérnök lett, a székesfehérvári Köfém főmérnöke volt, Karcsi érettségizett szakmunkás volt a bonyhádi cipőgyárban. Gyula és Karcsi már nem élnek. Béla tanár lett a bonyhádi Gimnáziumban. Korán megözvegyült, egyedül nevelte két fiát, már nyugdíjas.

Édesapánk, Ádám 1905. április 1-jén született, majd 1911-ben a legfiatalabb testvére, Henrik. A testvérek közül édesapám a kötelező osztályok elvégzése után már nyolc évfolyamos gimnáziumban is tanulhatott. A Sárszentlőrincen alapított gimnáziumot, ahol Petőfi is kisdiákoskodott, ekkor már Bonyhádra helyezték, ott kapott méltó otthont, (ma már Petőfi Sándor evangélikus Gimnázium néven működik, itt tanított a már említett Béla unokaöcsém). A gimnáziumban édesapám egyházi támogatással tanult négy évig. Ezután a helyi Hangya szövetkezet üzletében folytatta tanulmányait, és ott szerzett kereskedő segédoklevelet.

Henrik bácsi is itt volt gimnazista, de ő már nyolc évig tanulhatott, itt érettségizett, majd a bajai Tanítóképzőben szerzett kántortanítói oklevelet.
Nagyszüleimet én még kisfiúként ismerhettem. 1940-ben Battáról Bonyhádra utaztam édesapámmal. Dombóváron át kellett szállni egy másik vonatra, amelyre estétől hajnalig várni kellett. A hosszú időt az ottani állomásfőnök lakásában tölthettük. Ezt a kedves embert apám ismerte, hiszen ő volt Szabó Mihály, a Battán közismert Szabó Feri nagybátyja.

Bár kicsi voltam, de jól emlékszem arra a takaros, egyszerű, L alakú bonyhádi házra, melynek udvari részén a nagyszülők, utcai részén a legidősebb gyerek, János bácsi és népes családja laktak. Mi az öregeknél aludtunk. Néhány napra a közeli Alsónánára mentünk, ahol Henrik bácsi, mint kántortanító élt Kati nővérével. Kati néni a szép szolgálati lakást és a kertet gondozta, vezette a tanító úr háztartását. Vasárnap a helyi kocsma udvarán folyt a kugliparti, amelybe Heini bácsi és apu is beszállt. Amikor már unatkoztam, állítólag azt mondtam, hogy „megmondom az anyunak, hogy te mindig „dudlizol”. Ezt „mondásom” még sokszor emlegették szüleim.

Édesapám a bonyhádi Hangya üzletben ismerte meg a szintén ott tanuló Bőhm Sándort és Bakonyi Sándort, akikkel, és később a Budafokon megismert Földi Mihállyal életre szóló barátságot kötött. Böhmék és Bakonyiék később Battán is gyakori vendégek voltak. Diákkorunkban, a téli hónapokban én is, húgom is lakhattunk Bakonyiéknál. Ritka tartós, később családi barátság volt.

Édesapámat 21 éves korában nagykorúsították (ekkor még 24 év volt nagykorúság kezdete), hogy a kitűnő ajánlólevele birtokában boltvezetői állást vállalhasson. Móron, Bélapátfalván, Budafokon volt Hangya üzletvezető. 1931-ben elnyerve a Hangya szövetkezet pályázatát, Százhalombattára került. A Rév utcával szemben lévő, ma üresen álló ház helyén volt a Hangya ház, és mögötte, ugyanazon a telken a Tejcsarnok. A házban működött a mai méretekhez képest kis területen a falu és a puszták lakóit kiszolgáló üzlet, és hozzáépülve a mindenkori vezető szolgálati lakása. Ebbe a szoba-konyhás lakásba költözött Pfeiffer Ádám és nővére Katalin, mint házvezetőnő.

Ebben az időben is szinte csak szerb és bulgár családok laktak a Hangya közelében. Kati néni, mint később hallottam, baráti kapcsolatban volt a szerb asszonyokkal. Többször együtt utaztak Pestre, fürdőbe. 1934-ig, apám nősüléséig élt Battán. (Később Alsónánán Henrik öccsével lakott, a kitelepítésig). Linka néni, Tódó néni, Leposzava néni évek múlva is gyakran kérdezték apámtól: mi van – ahogy ők mondták – a Kádival (Katival), hogy van a Kádi? Sok év múlva ő is név szerint kérdezgette, hogy mi van a battai ismerőseivel.

Három év múlva édesapám bejelentette a községházán, hogy nősülni fog. Kéri Gyula bácsi, a főjegyző megkérdezte tőle, ki a menyasszony? Válaszolta, hogy a Tóth Ica. „No, akkor töltse fel jól a bukszáját, mert sok kalapot kell majd vennie” válaszolta Gyula bácsi.

Igen, Tóth Ica a viszonylag jómódú hentes és mészáros mesternek, Tóth Sándornak és Würth Rozáliának, nagyszüleimnek a lánya. Legjobb barátnője Tóth Juci (később Csiszér Jenőné) volt. A tehetősebb szülők leányainak módjukban állt követni az akkori divatirányzatokat. A Duna mentén felnövekvő hölgyek kitűnően úsztak, nyaranta oda-vissza többször átúszták a folyót. A szülők féltek, hogy bajuk lehet, amire sajnos volt is példa, igyekeztek tiltani a bravúroskodást. A szomszédok gyakran árulkodtak, hogy az Ica meg a Juci megint átúszták a Dunát. A házasságkötés után már elmaradtak ezek az események, mi, gyerekei viszont neki köszönhetjük, hogy hamar megtanultunk úszni.

Az ifjú pár a Hangya házban lévő szolgálati lakásban kezdte meg közös életét. Három év múlva, 1937. január 1-én megszülettem én, majd 1941. augusztus 29-én húgom, Ilike. Kisgyerekként gyakran lábatlankodtam az üzletben, akkori élményeimet, tapasztalataimat később felidézve elmondhatom, ez az üzlet kicsiben olyan volt, mint ma egy kisáruház. Minden volt ott, amire a falusi embereknek szüksége lehetett. Vasáruk, a patkósaroktól a kapától, kaszától a gombostűig, a zománcedényekig, vegyi áruk a petróleumtól, a mosószerekig, a kocsikenőcsig, szeszes italok, liszt, cukor, só, fűszerek, a Sinkáéktól, Andáséktól származó szódavíz, vasúton, erős faládákban érkező palackos italok, kristályvíz, narancs, banán, citrom, ruhaneműk a méteráruktól a kötöttárukig, és még sok egyéb áru volt kapható ebben a kis üzletben. Elképzelni is nehéz, hogy fért el annyi minden. Igaz volt jelentős raktárterület a ház alatti, és hátul, a partban lévő pincében. A téli szezonban tűzifát, szenet tároltak az udvaron. Mák-, dió- és kávédaráló is működött a boltban, persze kézi tekeréssel. Még pálinkázni is lehetett. Reggelente a gazdák, mielőtt a földekre mentek volna, lovaskocsiikkal megálltak bolt előtt, hogy felhajtsanak egy féldeci snapszot vagy az akkor népszerű „hangyakeserűt”. Váltottak néhány szót a napi eseményekről, az időjárásról, aztán mindenki ment a dolgára.

Édesanyám is szinte az egész napját a boltban töltötte. Szükség is volt a segítségére, jól lehet inasok és segédek is dolgoztak a boltban. A Tóth fivérek (sok Tóth nevű van a faluban, de nem mind rokon), Laci (Basa) és Miska (Kecsa), Würth Anti, Jászberényi Pityu, Horvát Miska apámtól tanulták a kereskedői szakmát. Mint segéd került Battára a szabadegyházi Horváth Gyurka, aki később Dunafüreden, a halászcsárda épületében megnyitott fióküzletnek lett, a nyaralók körében népszerű vezetője. Ő még a háború után is gyakran meglátogatta családunkat, atyai barátjának tartotta Ádám bácsit.
Édesanyámnak is voltak segítői a háztartásban, a gyereknevelésben. Akikre én emlékszem: Mikulecz Julis (Sinkó Ferencné), Tímár Bözsi, Németh Margit (Köllő Györgyné), keresztlánya Würth Ilonka.

Édesapám közvetlensége, barátságossága folytán népszerű volt a vevők körében. Magánéletükben jó viszonyban voltak a szomszédokkal. Csupics Sztankó bácsi (Deda) engem gyakran a combján lovagoltatott. Zsiga, Nikola, Alexa bácsiék, Szivonicsék, Ivanovék, Bobonkovék, Osztovicsék, Mikuleczék, Majorék, Szegediék, mind jó szomszédok voltak. Édesanyámnak barátnője lett Csupics Nerica, akinek menyasszonyi fátylát én tartottam a szerb templomban zajló esküvőjén. Már ekkor láthattam a katolikustól eltérő görögkeleti szertartást, és csodáltam a díszes templombelsőt.

Emlékszem a fuvarosokra, Czeiner Zoli bácsira, Jocán bácsira, akik Budapestről a Ceglédi úti Hangya tárházból rendszeresen szállították az apám által megrendelt árukat. Másokra is, akik a vasútról lovas kocsijukkal hordták be a vagonban érkezett fahasábokat, különféle bányákból érkezett szenet, télen dunajéggel (akkor még minden évben zajlott vagy ”beállt” a Duna) töltötték meg az udvarban lévő, nádfedelű jégvermet. Nyáron az itt tárolt jéggel működött a bolti jégszekrény. Barátaim is szomszédok voltak, Sinkó Miklós, Kurán Feri, Radován Jócó.

1943-ban lettem ministráns. Emlékszem, hogy Hrubes Lajos, aki ugyan a „fölszegen”lakott, decemberben, a sötét reggeleken, többször bezörgetett az ablakunkon, hogy igyekezzek, mert elkésünk hajnali, 6 órakor kezdődő rorátéról. A háború közeledtekor, a rádióban gyakran felhangzó ”Figyelem, figyelem, légiriadó, Bácska, Baja” szövegre is, a légitámadásokat jelző szirénázásokra, a felettünk elhúzó amerikai bombázó repülőkre, amelyek a csepeli gyárakat, és a horthyligeti (Szigethalom) repülőbázist bombázták. Ilyenkor, bezárva a boltot szaladtunk a szomszédokkal együtt az udvar végén lévő pincébe. Itt vártuk a veszély elmúlását jelző sziréna hangját.

Az üzletben az inasok feladata volt a liszt pékekhez történő szállítása, tragaccsal. Többször velük mentem. Tunkeléknél kaptam, és élvezettel majszoltam az akkor már sajnos elterjedt, de nekem újdonságnak számító fekete „csokis” kenyeret. Nálunk még akkor is a fehér kenyér került az asztalra, hiszen már volt pár hold földünk, melyet Tóth nagyapám művelt, a fehér kenyérhez szükséges búzát megtermelte.

Egy téli napon Würth Antival, aki már akkor segéd volt, egy nagy csomagot szállítottunk szüleihez, akik akkor a téglagyár egyik lakásában laktak. Nem sokkal előtte kaptam egy nagyon szép, irhabőr, zsinóros bundát. Érkezésünkre a gyárudvaron összefutottak az ott játszó, szegényesen öltözött gyerekek, és megcsodálták, simogatták az új kabátomat. A mai napig meghatározó élmény számomra ez az esemény. Amikor nekem szép, új bundám volt, azt láttam, hogy az egyik fiú egy sátorponyvalapba tekerve didergett mellettem. Talán ekkor alakult ki bennem a mai napig meglevő szociális érzékenység.

1944. december elején a szovjet csapatok már elfoglalták Tökölt, amikor Tóth nagyapám közölte szüleimmel tanácsát és tervét. Javasolta, hogy az oroszok dunai átkelésének várható veszélyei, és édesapám német származása miatt a család utazzon a közeli, de biztonságosabbnak tűnő Sóskútra. Már megbeszélte az ottani hentes barátjával, Schóber Laci bácsival, hogy a családja által lakott házzal azonos udvarban lévő nem lakott, de bútorozott házába mehetnénk, amíg elvonul front.

Hamar megszületett a döntés, elfogadva az ajánlatot, így a legszükségesebb holmikat összepakolva, nagyapám lovas kocsijával áthajtottunk Sóskútra. Velünk jött a két unokatestvér, Würth Ilonka és Anti is.

Karácsony este harc nélkül, Sóskútra is bejöttek az oroszok. Már éjszaka elvették Anti karóráját, másnap reggel apám zsebóráját is. A front elvonult, majd néhány nap múlva az orosz katonák nagy fahordókban hoztak rengeteg, valahol elkobzott lesózott sonkát, és a vágóhídon beindították a „kolbászgyárat”. A férfiak, Laci bácsi, az ugyancsak hentes két fia, szerencsére apám és Anti is tagja lett a kolbászkészítő brigádnak. A kolbász alapanyagát, a sonkát, valamint a szükséges adalékanyagokat folyamatosan szállították. A férfiak igazolványt kaptak, mentességet az esetleges zaklatásoktól. Laci bácsiék egyik szobájába beköltözött az üzemet működtető parancsnok, a „sztarsilityinánt”, az istállóba, a rá, és a házra vigyázó két szoldát.

Az asszonyoknak minden estére kolbászos vacsorát kellett készíteniük, melyeken a dolgozók is jelen lehettek. Biatorbágy környékén az előnyomulás hosszasan stagnált, a katonák élelmezését meg kellett oldaniuk, szükség volt a kolbászra, ezért ez a nyugodt „hátországi”állapot jó néhány napig tartott. Egészen addig, míg a német ellentámadás rakétája be nem csapódott az udvarba. A repeszek az egyik Shóber fiút és Antit megsebesítették. Anti koponyájába fúródott egy repesz. Őt az Érden működő hadikórházba szállították, ott látszólag felépült, de később sajnos meghalt.

Február elején Battáról gyalog megérkezett Rozi mama és hívott, hogy menjünk haza, mert már viszonylag nyugalom van otthon. Igaz, hogy a Hangya üzletet feltörték, a mi lakásunkat is feldúlták (főleg a helyiek), oda nem mehetünk vissza, de majd náluk lakhatunk a hátsó szobában, hiszen Sanyi fiuk katonaként fogságba került. Szobabútorunkat a lakásból Würth Pali bácsi segítségével át tudták menteni hozzájuk. A korábban vásárolt, szomszédjukban lévő házunkba akkor még nem költözhettünk, mert abban bérlőként már évek óta a Miákits család lakott. Összepakoltunk, és indultunk haza. Nagyapám stabil kocsiját, amivel Sóskútra jöttünk, az oroszok elvették, egy rozogára cserélték, csakúgy, mint a lovainkat. Körülményesen, de szerencsésen hazaértünk. Felszabadultunk, de éltünk.

Néhány hónap múlva amikor Mákitsék máshová költöztek, igénybe vehettük házunkat. Az egykori Urbach féle szatócsbolt berendezését némileg átalakítva, édesapám megnyitotta saját boltját. Újranyitották a Hangyát is, de már Földműves Szövetkezet néven. Működtetői apám korábbi segédei, Jászberényi István és Horváth Mihály lettek.

A kezdeti nehézségek után lassan beindult a kereskedelem, de aztán jött a hatalmas infláció, az élelmiszerekre bevezetett jegyrendszer, ami nagyon megnehezítette a lakosság és a kereskedők életét. 1946 augusztusától megszűnt a pengő, helyette jött az új pénzt, a forint. Ettől kezdve a mi boltunk is szépen gyarapodott. Szaporodtak a budapesti nagykereskedések, ügynökök vették fel a rendelést. Apámnak és segítőinek már nem hátizsákban, bőröndökben kellett cipelni Pestről az árut, mint kezdetben, hanem teherautókkal házhoz szállították a legkülönfélébb portékákat.

1947-ben már olyan lett a kis üzletünk, amilyen a háború előtt a Hangya volt. Itt is volt minden, amire szüksége volt a lakosságnak. Szüleim sokat dolgoztak, de meg is volt is eredménye.

Sajnálatos események is történtek ebben az időben családunk életében. 1946-ban, a kollektív bűnösség jegyében Pfeifer nagyszüleimet, János bácsit családostól, Kati nénit, mint svábokat, mindenüket hátrahagyva, egy-egy batyuval tehervagonba zsúfolva Bonyhádról Németországba telepítették, szerencsére a nyugati részre. A Schultheisz fiukat és özvegy édesanyjukat – talán apjuk korábbi elhurcolása és halála miatt – mentesítették. Erzsi néni a családi házuk nyári konyhájában maradhatott, Henrik bácsi katonaként, orosz fogságban volt. A mi családunk Battán nem volt veszélyben.

A kitelepített rokonok a Frankfurthoz közeli városban, Darmstadtban kaptak telket, amelyre támogatással felépítették szép családi házukat. A nagyszülők időközben meghaltak, de a 60-as évek közepétől János bácsi, Kati néni, és a felnőtté váló gyerekek családostól többször hazalátogattak. Jelenleg már csak két unokabátyám, Henrik és Ádám él. A fiatalabb, feleségével az utóbbi években gyakran hazalátogatott. Szüleimmel gyerekként többször voltunk nálunk. Feleségemmel, Grétivel, tavaly látogattuk meg őket, talán utoljára. A temetőben mindig felkeressük az elhunytak sírjait. Meghatódva olvastuk Kati néni sírkövén: KATHARINA PFEIFER BONYHÁD – UNGARN. Fontosnak tartotta „üzenni”, hogy ő ugyan német származású, de bonyhádi magyar volt.

*

A háború után több új „közszereplő” érkezett a faluba. Az elhunyt Bakody Ernő plébános úr helyére Perjés Béla, segédjegyzőként Müller Ferenc, tanítóként Pável Nándor, a Hajnár család, a Kanyicska házaspár, később tanácstitkárként az Eskulits házaspár. Szüleim ezekkel a kedves emberekkel szinte baráti viszonyba kerültek. Az egymás után születő négy Kanyicska gyereknek édesanyám volt a keresztanyja. Velük is, az idősebb Kéri, Stich, Lindner házaspárokkal, Perjés Bélával, később Tóth Andorral, és persze a rokonokkal gyakoriak voltak az összejövetelek egy-egy névnap, születésnap, disznótor alkalmával. Olykor még a Jóska cigány is bekopogott, hogy hegedűszóval segítse a nótázást. Némelyek napközben is, csak úgy beköszöntek a boltba beszélgetni.

A néhány nyugalmas, fejlődést mutató év után következett a rossz emlékű Rákosi korszak. A megszorítások, a „kuláklistára” kerülés kivédése miatt édesapám 1950-ben „lemondott” a még a háború előtt vásárolt hat hold földjéről, majd 1951. február 26. dátummal határozatot kapott, hogy az illetékes hatóság tudomásul vette bejelentését, mely szerint „beszüntette” vegyes- és terménykereskedését.

Ezután néhány hétig próbálkozott állást keresni. Már majdnem elfogadta az épülő Sztálinvárosban nyíló Népbolt vezetését, amikor az akkori párttitkárnő, Vinics Juli néni közölte vele, hogy Pfeiffer elvtársnak (az úr helyett ekkor már ez volt hivatalos megszólítás), mint hozzáértő szakembernek át kell vennie a Földműves szövetkezeti bolt vezetését. A sors fintora, hogy ez a bolt annak a Hangya boltnak az utóda, amelynek 1931-től 1945-ig vezetője volt. Később a szövetkezeteket összevonták, Érd és Vidéke Földműves Szövetkezet üzleteként működött tovább.

1954-ben bővítették, korszerűsítették, majd, a battai iparlétesítés idején a bolt a Nyugat Pest Megyei Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat kezelésébe került (Népbolt). Édesapám itt dolgozott 1970-ig, nyugdíjba vonulásáig. Tehát, leszámítva a „maszek”időszak 5 évét, 1931-től 1970-ig, igaz más-más néven, ugyanabban az üzletben volt vezető.

Ezekben az években is vele dolgozott édesanyám, aki a munka mellett példásan gondoskodott a családról is. Legendásan kitűnő háziasszony volt. A nálunk gyakorta megforduló rokonok, barátok sokszor dicsérték, emlegették Ica néni ízletes ételeit, nagyszerű süteményeit. Tőle szerzett sok tapasztalatot Ilike húgom és feleségem, Gréti.

Diákkoromban Bobonkov Kristóf barátommal, (és más „bejárókkal”) biciklivel tekertünk a vasútra, a 6.10-es vonathoz (csak 1964-től lett autóbusz, a „fakarusz”). Hajnali 5-kor kellett kelni, hogy elkészüljek. Édesanyám, Ica mama minden reggel még hamarabb kelt, hogy a „petroforon” meleg vizet, majd reggelit és uzsonnát készítsen fiának (később a lányának is). Búcsúzáskor a kapuban egy keresztet „rajzolt” ujjával homlokomra, így bocsátott utamra.
1953-ban a veseműtétem után február elején skarlátot kaptam, a Sportkórházból átszállítottak a László járványkórház sebészetére. A kórteremben egy ugyancsak skarlátos 6 éves kisfiúval egy hónapot töltöttem bezárva, ahova látogatók nem léphettek. Édesanyám ez idő alatt hetente kétszer, a hideg időben, kigyalogolt a vasútra (1953-ban még buszunk nem volt), hogy vonattal, majd villamossal bumlizva, benézhessen néhány percre a, szerencsére földszinten lévő szoba ablakán, az ott karanténban lévő fiához. Persze minden alkalommal becsempészett két ropogós zsemlét, és néhány szelet, akkor luxusnak számító gépsonkát. Hát ilyen volt az én édesanyám.

Ezekben az években édesapámnál tanulta a kereskedői szakmát Versits Jancsi, Vlukovszki Matyi, Sinkó Ági. Nála dolgozott az évek során Reiszné, Wejmoláné, Menyháziné, Tóth­né, Csiszérné, Hóborné, Horváthné. Valamennyien ismert battaiak.

Már nyugdíjas volt, amikor korábbi dolgozója, Horváthné Simon Marika, az egyik újvárosi áruház vezetőjeként invitálta őt, az üzlet adminisztrációjának végzésére. Ezt a feladatot örömmel vállalta, hiszen itt találkozhatott, beszélgethetett egykori vevőivel, a városba költözött falubeliekkel. Nyolcvan éves koráig heti két napon végezte ezt a munkát. Jól esett neki, hogy a cég vezetői méltóképpen köszönték meg sok évtizedes munkáját, melyet kereskedőként Százhalombatta lakosságáért végzett. A városi önkormányzattól is kapott elismerő kitüntetést.

*

Az 56-os forradalom reményteljes napjainak kudarca számunkra is lehangoló volt. Eltérően több osztálytársamtól, akiket szintén nem vettek fel az egyetemre, nem disszidáltam, pedig lett volna hova mennem, a kitelepített rokonaimhoz, Németországba. A következő évben lettem egyetemista.
1958-ban családi elhatározással lebontottuk a korszerűtlen, nedvesedő, vályogfalú házunkat. Banki kölcsönnel, a régi ház viszonylag jó tetőszerkezetének felhasználásával még az évben sikerült felépíteni, beköltözhető állapotba hozni az új házat. Persze, még sok tennivaló volt, amíg komfortossá vált. Az építkezés alatt megint nagyszüleink házában laktunk.

A tervet id. Klimsa Artúr készítette, a szakipari munkákat a kitűnő helyi szakemberek végezték (Bognár József, id. Miákits József, ifj. Vlukovszki Károly, Cseresznyés József, Würth István, Szíjártó Dezső). A segédmunkából a család tagjai, és a rokonok is kivették részüket.
1970-ben újra építkeztünk. Húgomékkal közösen balatoni nyaralóépítésbe fogtunk. Főleg battai mesterek dolgoztak itt is velünk együtt, általában hétvégeken. A munka szervezésében, anyagok beszerzésében igen sokat segített édesapánk, a munkások élelmezéséről édesanyánk gondoskodott. A megépült nyaralónkat szerencsére még ők is sokáig élvezhették.

*

Az idő nem állt meg. Édesapánk 1990-ben 85 évesen, édesanyánk öt év múlva 82 éves korában itthagyott bennünket. Édesanyját követve, három év múlva fiatalon, 56 éves korában meghalt Ilike húgom is. Velük, és sok rokonnal, baráttal már csak a battai temetőben „találkozhatunk”.

Ilike az általános iskola elvégzése után a budafoki Budai Nagy Antal Gimnáziumban érettségizett, majd a diétásnővér-képzőben tanult tovább. Gyakorlati évét a pécsi Honvéd kórházban töltötte. Ezután Budapesten, a Tétényi úti, a ma Szent Imre kórházban dolgozott, mint diétás nővér, élelmezésvezető. Munkája mellett hallatlan szorgalommal, levelező tagozaton, az Élelmezésügyi Főiskolán diplomát szerzett. Az új képesítésével nyugdíjas koráig, az Országos Élelmiszeripari Tudományos Intézetnek volt megbecsült kutatója. Férjével, Szalma Istvánnal Budapesten lakott. Ők is, feleségemmel én is, szinte minden hétvégen hazajártunk Battára.

Nyugdíjba készülése előtt megtámadta a daganat, operálni kellett. Örültünk, hogy a sikeres műtét után jól érezte magát, szinte kivirult. Aztán 1997 októberében bekövetkezett a tragédia. Rosszul lett, a kórházban közölték, hogy az áttétek miatt nincs visszaút, rövidesen meghalt. Fájdalmunkban csak az jelentett megnyugvást, hogy édesanyánk nem érte meg hőn szeretett lányának halálát. Pistával, özvegyen maradt sógorunkkal a mai napig megmaradt korábbi jó kapcsolatunk. Ilike és feleségem, Gréti, mint sógornők között végig felhőtlen, baráti volt a kapcsolat, aminek a szülők is nagyon örültek.

Édesapánk legfiatalabb testvére Henrik. Érettségi után evangélikus kántor-tanító lett a Tolna megyei Alsónána nevű faluban. Takaros szolgálati lakást és hozzá kis szőlőskertet kapott. Fiatal legényember lévén Kati nővére került hozzá segítőnek. Nagyon szép hangja volt, ezért jelentkezett a 30-as évek végén egy tehetségkutató pályázatra. Úgy érezte, sikeresen szerepelt, de csalódott, mert nem ő, hanem Sárdi János, a később híressé vált énekes színész, vetélytársa nyerte meg a pályázatot. A háború alatt nem kapott felmentést, behívták katonának, hosszú ideig, mint hadtápos, karpaszományos (érettségizettek jelzése) főtörzsőrmesterként szolgált.

Már a visszavonuláskor, Sopron környékén megismerte Kozma Vilmát, a fiatal tanítónőt. Aztán amerikai fogságba került, de pechére fogolycsere kapcsán a szovjetekhez jutott. Négy kemény évet töltött a Szovjetunióban, hadifogságban. Sokan már 47-ben szabadultak, de őt neve alapján német tisztnek minősítették, ezért csak 48-ban jöhetett haza. Itthon értesült arról, hogy az alsónánai lakásából a vele élt Kati nővérét még 46-ban kitelepítették, személyes holmiját széthordták (néhány apróságot Gyula unokaöccse átmentett Bonyhádra), lakásában már más lakott. Másik nővére, az özvegy Tini néni fogadta be saját házukba. Tanítói állást egy ideig nem kapott, a bonyhádi cipőgyárban segédmunkásként dolgozott, majd dalárdát szervezett a gyárban.

1951-ben végre kinevezték Diósberénybe tanítónak. Mivel a hosszú fogságban elsajátította az orosz nyelvet, beiratkozott levelező tagozaton orosz nyelvszakra. Ekkor, meglepetésére, sok év után a Főiskolán újra találkozott azzal a kedves hölggyel, akit még katonakorában ismert meg. Ő is orosz szakra jelentkezett, egy Páli nevű községben tanított.

Hamarosan összeházasodtak, 1952-ben már ő is Diósberénybe került, szolgálati lakást kaptak. 1954-ben megszületett Éva leányuk, majd 56-ban Henrik fiuk. Henrik bácsi hamarosan igazgató lett. A falu kulturális életében meghatározó szerepet vállaltak mindketten. Az iskolaépület bővítésének gondja, a megfeszített szellemi munka következtében 1961-ben sajnos agyvérzést kapott. Vilma nénire a gyerekek nevelése mellett még több munka hárult. Édesapám javaslatára és támogatásával Battán, a Vörösmarty utcában házat építettek. Id. Buzay József készítette a tervet, a munkát zömmel a helyi mesterek végezték. 1963-ban már beköltözött a család az új házba.

Henrik bácsi már nem dolgozhatott, betegségéből nem épült fel, sokáig ágyban fekvő volt, majd 75-ben meghalt. Vilma néni egy évig Érden tanított, majd Battára került a lakótelepi új iskolába, ahol 64-től igazgatóhelyettes volt. Már ő is a temetőben nyugszik.

Éva lányuk Érden, a Vörösmarty Gimnázium kémia-biológia tagozatán érettségizett (osztályfőnöke, kémia tanára voltam), tanítónőként Battán tanított. Férje Homonnay Zsombor, geodéta. Mindketten nyugdíjasok, a családi házukban laknak. Gyermekeik Zsombor, Tibor, egyaránt apjuk szakmájához hasonlót választottak, és Klára, nyelvtanár lett. Zsombi aktív kézilabda kapus, Tibor jelenleg Németországban dolgozik. Klári meghatározó tagja a ma már világhírű Forrás Néptáncegyüttesnek.

Henrik fiuk kohómérnök lett. Korán nősült, felesége Emília, bakonycsernyei lány. Kezdetben Székesfehérváron laktak és dolgoztak, majd Várpalotán építettek egy szép családi házat. Nyugdíjasként, de már korábban is, sokat tevékenykednek Bakonycsernyén a családi szőlős- kertben, és élvezik munkájuk eredményét. Két leányuk van. Krisztinek négy, az Olaszországban élő Eminek két gyermeke született.

*

Édesanyám családját a battaiak jól ismerik, hiszen ők szinte őslakosnak számítottak a 20. század elejétől. Igaz, Tóth Sándor nagyapám a Veszprém megyei Szentgálról, mint hentes-mészáros mester került Battára, és feleségül vette az évek óta tényleg Battán élő Würth József kovácsmester és Gajárszki Anna (dédszüleim) legidősebb lányát, Rozáliát, nagyanyámat. Tóth nagyszüleimnek két gyereke nőtt fel. Édesanyám és öccse, Sándor.

Nagyapám kitűnő szakember, népszerű közösségi, bohém ember volt. Szakmája mellett értett a paraszti munkához is. A hentes és mészáros szakmát több fiatal tőle tanulta (fia Sanyi bácsi, Würth Pali, sógora Antal bácsi, Kurán Pista bácsi, Stróbel Karcsi bácsi). Szeretett kuglizni, kártyázni, jól tudott biliárdozni. Persze társaságban az italt sem vetette meg. Jó barátságban volt sógoraival, Bíró (Tóth) Gyuri bácsival, Tatáty (Csupics) Gyuri bácsival, a hentesboltban vevőivel, és mindenkivel, akivel egy pohár bor mellett el tudott beszélgetni.

Nagyon szeretett minket, unokáit. Fájt a szíve, amikor az előrehaladott tüdőbaja miatt már nem mehettünk közelébe. Nem érhette meg, hogy Sanyi fia megérkezzen a hadifogságból, 1947 nyarán, 59 éves korában meghalt.

Nagyanyánk, Rozi mama kitűnő társa volt. Jól vezette a háztartást, a gazdaságot, az üzletben is helyt állt. Összefogta a szűkebb és tágabb családot. Hozzájuk szinte naponta „benéztek” a szomszédok, rokonok, a barátok. A fogságban lévő testvérével is „tartotta a kapcsolatot”. Németh István unokaöcsém archívumából előkerült egy levél, amelyet nagyanyám írt 1946. decemberében az orosz fogságban lévő legfiatalabb testvérének, Antal bácsinak. Ez a levél a Vöröskereszt útján meg is érkezett, amit Antal bácsi megőrzött, így került az unokájához, Pistához. Íme a levél szövege:
„Kedves testvérem nagy örömet szereztél a lapoddal, amit októberben írtál. Az még nagyobb öröm lenne, ha te jönnél már. Viszontlátnánk egymást kedves testvérem. Mi hála Isten egészségesek vagyunk mindnyájan. Mama is még bírja, egészséges. Most már egy kicsit mozog az üzlet is, nem gondoltuk, hogy ilyen hamar rendbe jön minden, mondjuk. Nem tudom hogyan, de az embereknek pénze van, mindegy csak forintot kapjanak. Sanyi már régen nem írt, Kubánban van, onnét jött egy ember, azt mondta, hogy ismerte. Maradunk szerető testvéred és sógorod és Icáék is.”

Özvegy édesanyja, Würth Józsefné idős korában velük élt 90 éves koráig, az 50-es évek közepén halt meg. Neki tizenhárom gyermeke született, heten élték meg a felnőttkort. Dédszüleinkre büszkék lehetünk, hiszen a felnevelt gyerekeik dolgos, becsületes életet éltek, többen népes rangos utódokat hagytak maguk után.

A Würth család eredetéről, tagjainak életéről Németh István unokaöcsém (az ő féltestvére Jutka) írt részletesen a Százhalom nevű újságban, „A hatodik nemzedék” címen. Ezért csak Rozi nagyanyám nála fiatalabb hat testvéréről írok röviden.

Jóska bácsi és felesége voltak az én keresztszüleim. Budapesten éltek, gyakran jártak Battára, én még emlékszem rájuk. Fiuk, Jóska iskolázott, jóvágású, igazi úrfi volt, kitűnően táncolt. Sajnos tüdőbajt kapott, fiatalon meghalt. Édesanyámmal többször látogattam keresztszüleim és az ő sírját a Kerepesi úti temetőben.

Pali bácsinak hét gyermeke született. Felesége hosszan tartó betegség után meghalt, majd 1947-ben ő is követte. Árván maradt testvéreiről (Feri, Józsi, Juci, Nusi) Margit (Györeiné) példásan gondoskodott. Rózsi nővére vidéken élt, Pali öccse hadifogságban volt. Juli néni ügyes háziasszony, férje Bori bácsi cipész volt. Gyermekük nem volt. Gyula bácsi Vámosra magyarosította nevét. Dorogon élt családjával. Őt nem, de három felnőtt gyermekét (Gyuszi, Laci, Évi), akik jártak Battán nagyszüleimnél, ismertem. Mária néni, Kirilla Mihályné fiatalon halt meg. Fia Kalocsai Béla haláláig kötődött családunkhoz, Dunafüreden volt nyaralója. Antal bácsi a legfiatalabb testvér. A téglagyárban dolgozott, mint gépész-kazánfűtő. Népszerű, nótázó, társasági ember volt. Névnapokat, születésnapokat, disznótoros vacsorákat, gyakran tartott együtt a rokonokkal. Gyermekei Pista, Anti, Ilonka, ­Sanyi.

Kedves emlékem a Dédiről, hogy még a 80-as éveinek vége felé is, ha jó idő volt, a hátára vette puttonyát, és kapájára támaszkodva felment a hegyre, a szőlőbe. Anna-nap táján boldogan hozta haza az első érett szőlőfürtöket. Hogy melyik tőkén találta, soha sem tudtuk meg. Már nagyon öreg volt, amikor még ringathatta kocsiban a legkisebb dédunokáját, Sanyikát.

Rozi mamáról is vannak kedves emlékeim. Egyetemista voltam, amikor időnként a zsebembe dugott egy kis zsebpénzt csekély jövedelméből. Később gyakran kérdezte, hogy fiam, mikor nősülsz már? Megérte, hogy megtörtént, nagy megelégedésére.

Édesapám nagynénje, Évi néni utolsó éveit nálunk töltötte. Aranyos néni volt, tőle még gyermekkorunkban sok kedves mondókát hallottunk. Csak egy közülük: „Kell kenyér? Nem? Na jó, teszem el. Mersz visszabeszélni? Mars az eperfára, früstökölni.”

Édesanyám, mielőtt dolgozni mentek apámmal a boltba, minden nap előkészítette az ebédet. Mire ebédszünetkor hazajöttek, nagymama és Évi néni befejezték a főzést. Egy szép nyári napon, amikor szüleim megérkeztek, a két néni a teraszon ülve, beszélgetett. A következőket hallották: „Jó volna már meghalni”, mondta nagyanyám. Évi néni felháborodva reagált. „Te meg akarsz halni, amikor ilyen szépen süt a nap?” mondta. Pedig ő volt az idősebb.
Néhány év múlva mindkét néni itt hagyott bennünket. Rozi mama temetéséről is van egy kedves emlékem. Fent a hegyen, a temetőben, a szertartás alatt Sanyi öcsém észrevette, hogy a lábak között, leeresztett farokkal liheg a fekete kutyájuk. Megható volt látni, hogy a hűséges állat ott akart lenni a valóban szeretetre méltó gazdája, a mi drága nagyanyánk búcsúztatásán.

*

Édesanyám öccse, Sanyi bácsi négy polgárit végzett Érden, majd édesapjától megtanulta a hentes és mészáros szakmát. Több éves katonaság után három évig hadifogoly volt. Később sokat mesélt a Szocsi környéki építkezések keserves éveiről. Hazaérkezése után átvette elhuny papája iparát és hentesüzletét. Később néhány évig a Földműves szövetkezet alkalmazottja volt. Feleségül vette Vlukovszki Annát, Nunci nénit, és két gyermekük született, Sanyi és Anikó. Mindkettőjüket szeretettel nevelték, későbbi unokáik sok örömöt jelentettek számukra.

Sanyi bácsit nagyon megviselte felesége halála, sokat kesergett, majd 80 éves korában követte szeretett párját. Sanyi fiuk villanyszerelő szakmát tanult, majd sokáig hivatásos gépkocsivezető volt. Fiatalon nősült, felesége Budai Ilona, egészségügyi dolgozó. Több évig a szülőknél laktak, majd, Dunaújvárosba költöztek. Bár nyugdíjasok, Sanyi még mindig aktívan dolgozik a Papírgyárban. Igazi ezermester, számára nincs lehetetlen, minden műszaki problémát megold. Gyermekeik Anita és Laci. Anitának már két felnőtt gyereke, Lacinak aranyos kislánya van.

Anikó az érdi Vörösmarty Gimnáziumban érettségizett. Aktívan kézilabdázott, az Elzett és a Vasas NBI-es csapatának kapusa volt. Virágkötészetet tanult, volt saját virágüzlete, jelenleg is gyönyörű kompozíciókat készít megrendelői számára. Férje, Sinka László, egykori falubeli iskolatársa. Laci is régi battai családból származik, a csepeli ipari technikumban érettségizett, majd katonaévei után a DKV-ban dolgozott. Házasságuk első éveiben a Tóth szülőknél laktak, majd Dunafüreden egy szép házat építettek. 1976-ban született meg fiuk, Tamás, aki később egy kisfiúval örvendeztette meg a családot.

Sinka László, az évek során nemzetközileg ismert sportvezető lett. Korábban a Magyar Röplabda Szövetség főtitkára volt, majd sok éven át, kedvenc sportágának, a Kézilabda Szövetségnek főtitkára, később elnöke lett. Irányításával érte el csúcspontját a magyar kézilabdasport. Különösen a női szakágban születtek világraszóló sikerek. Munkája során olimpiák, világ- és Európa-bajnokságok alkalmával nagyon sok országba eljutott. Ténykedése ezen a sikerterületen megszűnt de továbbra is tiszteletbeli tagja maradt az Európai Kézilabda Szövetség elnökségének, a Magyar Olimpiai Bizottságnak. Szervezőképességét, diplomáciai rátermettségét jelenleg a Magyar Sportlövő Szövetség főtitkáraként hasznosítja. Százhalombatta közéletében képviselőként, és alpolgármesterként tevékenykedik, mint a város díszpolgára.

A fent leírtak alapján megállapítható, hogy a Pfeiffer, a Tóth, és a Würth családok élő tagjai között én vagyok a legidősebb (nálam idősebb a Németországban élő két unokabátyám).

*

Befejezésül, bár sokan ismernek Battán, magamról is írok. 1937. január 1-jén születtem Százhalombattán. Az elemi iskola négy osztályát helyben végeztem el. Szívesen emlékszem ezekre az évekre, hiszen ekkor ismertem meg a helyi embereket, osztálytársaimmal, barátaimmal sok közös élményben volt részem. Perjés atyával a ministrálás, a Szívújság kihordása (a téglagyári családokhoz jártam), gombfoci bajnokság, úszás, focizás, fejelés, Pável tanító úrral a fegyelmezett tanórák (volt tenyeres is a nádpálcával), számháborúzás, kirándulások, megannyi kedves emlék.

Szüleim 1947-ben beírattak a budai, az akkor még nyolcosztályos Érseki Katolikus Gimnázium első osztályába és a hozzá tartozó Rákóczi Kollégiumba. Szeptembertől már 5. osztályos általános iskolások lettünk, de továbbra is egyházi működtetéssel, főleg paptanárokkal folyt a tanítás. Egy év múlva államosították az egyházi iskolákat, és megszüntették a kollégiumot, Rákóczi gimnázium és általános iskola néven működött tovább az intézmény.

Családunk kedves barátai, Fodorék felajánlották, hogy náluk lakhatom Budapesten, hiszen Tamás fiuk is a Rákócziba járt. Nekik köszönhetem, hogy itt fejezhettem be az általános iskolát. Tizennégy évesen, már az ugyancsak budai Toldy Ferenc Gimnáziumban, Battáról bejáróként teltek diákéveim. 1951-ben igazolt futballista lettem, a Százhalombattai Építők ificsapatának kapusa. Egy év múlva már a felnőtt csapat legfiatalabb tagjaként a Budai Járási Bajnokságban játszottam. A gimnáziumban röplabdáztam, atletizáltam.

1953-ban a sportorvosi vizsgálat kiderítette, hogy a bal vesém olyan beteg, hogy ki kell operálni. A műtét megtörtént, és ezzel véget ért aktív sportpályafutásom. Még gimnazista voltam, amikor mindenesként tevékenykedtem a falu sport- és ifjúsági életének szervezésében (edző, intéző, sportbál, szüreti bál, pingpong, röplabda, atlétikai versenyszervező).

1955-ben érettségiztem, két évig dolgoztam, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karán, biológia-kémia szakon tanultam, ahol 1962-ben középiskolai tanári diplomát szereztem. Egyetemi éveim során is szerveztem a falu sportéletet, irányításommal újra egy sikeres labdarúgó csapat jött létre. Mint a Budai Járási Sport Bizottság elnökségének tagja, részt vetten a járás sportprogramjainak irányításában is.

Kezdő tanárként Érdre kerültem az akkor szervezett gimnáziumba, az alapító tanárok egyike vagyok. Rövidesen igazgatóhelyes lettem. Jelentős szerepem van a ma már rangos Vörösmarty Gimnázium fejlesztésében, hagyományok megalapozásában, a kémia-biológia tagozat szervezésében.

Időközben labdarúgó-edzői oklevelet szereztem a Testnevelési Főiskolán. Diákjaimmal több éven át szerepeltünk a budapesti ifjúsági bajnokságban. Az Érden töltött tizenegy év alatt sok battai diákom is volt. Többen egyetemet, főiskolát végeztek, vagy az érettségi után kitűnő szakemberek lettek. (Kővári Laci idén lett a város díszpolgára). Kiemelkedően sikeres Kanyicska Béla, aki kémiából az országos versenyen döntős volt, majd kémia-biológia szakos tanár lett. Jelenleg az USA egyik neves egyetemén professzor.

1967-ben megnősültem. Feleségem Münzendorfer Hedvig, Gréti, külkereskedelmi területen dolgozott Budapesten. Esküvőnk abban a templomban történt, amelyben az 1947/48-as tanév minden reggelén, paptanár osztályfőnököm miséjén ministráltam. Húsz év múltán egyébként ő, Abai Imre adott össze bennünket. Ettől kezdve gyakorlatilag budapesti lakos lettem, de kötődésem Battához mindvégig megmaradt.

1970-ben kineveztek Pest megye középiskolai kémia szakfelügyelőjének, majd két évig a dunaharaszti Baktay Ervin Gimnáziumban voltam igazgató. Rövid budafoki kitérő után (itt diákom volt Százhalombatta kulturális életének irányítója, Szigetvári Jóska is), 1977-ben megpályáztam és elnyertem az Eötvös Loránd Tudományegyetem Apáczai Csere János Gyakorlógimnáziumának kémia vezetőtanári állását (végzős tanárjelöltek gyakorló tanításának irányítása). Bekapcsolódtam az Egyetem szakmódszertani csoportja munkájába, ahol számos módszer és újítás kidolgozásában, kipróbálásában vehettem részt.

1980-ban doktoráltam, 1990-ben megjelent a szerves kémia tankönyvem, amely 12 évig volt országos használatban. Diákjaim közül itt is, sokan eredményesen szerepeltek az országos versenyeken, felvételi vizsgákon. Mint szakszervezeti vezető számos bel- és külföldi kirándulást és egyéb programot szerveztem kollégáimnak.

1989-ben megpályáztam és elnyertem az ország egyik legnevesebb gimnáziumának és kollégiumának, az Apáczainak igazgatói feladatkörét. Ebben a beosztásban nyolc éven át, nyugállományba vonulásomig tevékenykedtem. Kollégáimmal sikerült megtartani a gimnázium korábban kialakult színvonalát, rangját. Színesedett a tanórán túli diákélet is (énekkar, színjátszó kör, Apáczai napok, bálok, sportesemények). Diákcsere rendszerek alakultak ki külföldi gimnáziumokkal. Testvériskola kapcsolat jött létre a kolozsvári Apáczai Líceummal, és névadónk szülő helyének, az erdélyi Apáca községnek iskolájával. Apáczai szellemiségének ápolására megalakult az Öregdiák Egyesület, majd az Alapítvány az Apáczai Gimnáziumért, amelynek segítségével létesült a tiszainokai üdülőtábor. Az alapítvány ösztöndíjakat ad diákoknak, támogatja a rászoruló idős tanárokat, a nyugdíjas tanárok rendszeres összejöveteleit. Egy művészszülő megtervezte új címerünket, amely a szülők által adományozott zászlón, kitűző jelvényen, sportmezeken jelenik meg. A gimnázium alapításának 40. évfordulóját az 1995/96-os tanévben rangos programokkal ünnepeltük (hangverseny, színházi előadás, öregdiák találkozó, testületi kirándulás Erdélybe, emlékfal az elhunyt apáczais tanárok és diákok tiszteletére).

1997. december 31-én véget ért aktív pedagógiai pályafutásom. Nyugdíjba vonulásom alkalmával az egyetemi közgyűlésen az ELTE rektorától a Pro Universitate emlékérmet, Magyar Bálint oktatási minisztertől a Pedagógus Szolgálati Érmet vehettem át. Később a Magyar Kémikusok Egyesülete a Szent-Györgyi Albert aranyéremmel jutalmazott, mint a legtöbb kémiai diákolimpikont adó gimnázium igazgatóját.

1998-ban, már nyugdíjasként meghívtak külső tagnak a kémia tanár szakos hallgatók államvizsga bizottságába. 2001-ben újabb szerves kémia könyv megírására kaptam felkérést.

Egykori iskoláimmal a mai napig kapcsolatot tartok. Az Apáczaiban 20 év óta szervezem a nyugdíjas tanárok összejöveteleit (születésnapi köszöntések, autóbuszos kirándulások, elhunytakra emlékezés). Az 50 éves jubileumi rendezvényeknek aktív résztvevője (Apáczai bál), a 60 évesnek díszvendége voltam. 2011-ben örömömre, pedagógusi munkám elismeréseként megkaptam az igen rangos „Rácz tanár úr” életműdíjat.

Az érdi Vörösmarty Gimnáziumban rendszeresen találkozom egykori kollégáimmal, diákjaimmal az öregdiák napokon, érettségi találkozókon. Mint alapító tanár, 2011-ben részese voltam az 50 éves jubileumi ünnepségeknek. 2015-ben együtt ünnepeltem az első érettségiző osztályunk öregdiákjaival az 50 éves találkozón. A következő évben már a saját osztályom tagjai ünnepelték az 50 évet. Ekkor döntöttünk arról, hogy eztán évente találkozunk. Én akkor közöltem, hogy az 51 évest Százhalombattán tartjuk, szülői házamban, pincéjében, és kertjében. Ez sikeresen lezajlott. Idén már az 52 évesre készülünk. Az évek múlásával sorra következnek újabb osztályok 50 éves találkozói. Ebben az évben az „örökölt” osztályom, és ha megérem, 2022-ben a tagozatos osztályom tart 50 éves találkozót. Persze a többi általam tanított osztály meghívásának is eleget teszek. A találkozókon, az egyéni beszámolók alapján jó érzés tapasztalni, hogy a kezdeti években Érden tanult szinte valamennyi diákom, sikeres, szép életet él, boldogan emlékszik vissza az érdi diákévekre.

1994 szilveszter estjét húgoméknál töltöttük édesanyánk társaságában. Én fényképeket készítettem. Amikor édesanyámat fényképeztem, megjegyezte, hogy ez lesz az utolsó kép róla. Azt is mondta, ha meghal, akkor biztosan hamarosan eladjuk battai családi házunkat. Mi lehurrogtuk, hogy ne mondjon ilyet. Valóban akkor készült az utolsó fotó Róla, hiszen február 18-án meghalt. Sajnos két év múlva Ilike húgom is követte őt. A családi házat én örököltem, Anyunak nem lett igaza.

Büszke vagyok rá, hogy halála és húgom halála után több mint 20 éven át feleségemmel és megözvegyült sógorommal, aki a mai napig kötődik hozzánk, megtartottuk a házat. Karbantartottuk, fejlesztettük, szépítettük. A kertet gondoztuk, ápoltuk, élveztük a szép virágokat, a megtermelt zöldségféléket, a sok fajta gyümölcsöt, a finom borokat, és a Duna közelségét. A kialakított díszkertben, a pincében gyakran szerveztünk összejöveteleket, fogadtunk vendégeket. Unokatestvérek, németországi rokonok, barátok, szomszédok, egykori diáktársak, diákjaim többször találkoztak nálunk.

Néhány évvel ezelőtt elhatároztam, hogy ha megérem a 80. évet, bármennyire is nehéz szívvel, de a realitásokat tudomásul véve, mégis meg fogok válni a szeretett háztól. Ez az idő elérkezett. 81 éves koromban, 2017 őszén eladtam a házat, de továbbra is kötődünk Battához. Mindhárman örülünk annak, hogy megbecsültük drága szüleim örökségét.

BÚCSÚ A BATTAI CSALÁDI HÁZTÓL címmel meghívtam unokatestvéreimet hétvégére, egy Tolna megyei Hotelba. Kértem, fogadják el meghívásomat, így emlékezzünk együtt Szüleimre, Húgomra, szülőfalumra, battai életünkre. Erre az összejövetelre 2018. március 2-4 között került sor, amikor kellemesen töltöttük együtt az időt, élveztük a hely kínálatait.

Battától nem szakadunk el, hiszen a szülők, Ilike és a sok rokon a temetőben nyugszanak. A rokonokat is látogatjuk, örömmel találkozunk a szomszédokkal, barátokkal, ismerősökkel. Figyelemmel kísérjük a város fejlődését, őrizzük az Ófaluhoz kötődő emlékeinket. További sikereket kívánunk az óvárosi közélet szervezőinek.