Pius pápa aranypénze

János vitéz igaz története

Jankovits Márta

2018. október vége, Érd

Tarnai Patriknak 2018. őszén gyökerestül felfordult az élete. Addig sem hasonlított a korabeli fiatal srácokhoz, akik a nehéz kétkezi munka után beültek egy sörre a haverokkal, vagy ha családjuk volt haza mentek, hogy együtt legyenek.

Egészen máshogy képzelte a munka utáni idejét. Mindig szerette a régészetet, izgatta mit rejt a föld mélye. Nézte a tévében az ilyen témájú műsorokat a tematikus csatornákon, utánaolvasott és álmodozott. Ezek közé tartozott egy fémkereső műszer, ami jelzi esetleg talált valamit, de ebben igazán maga sem hitt, legfeljebb reménykedett a szíve mélyén. Megismerkedett régészekkel, elvégzett iskolákat, amitől ugyan nem lett régész, de engedélyt kapott kutatáshoz.

Egy telefonhívással kezdődött a történet. Idős atyai barátja hívta, hogy látogassa meg, szeretne mutatni valami érdekeset. Patrik nem várt sokáig, mert izgatta a dolog. Márton Endrét mindenki ismerte az Óvárosban, „amit ő nem tudott, az nem is volt”. Rengeteg tudás volt a fejében, szívesen mesélt róla. Gyakran felkérték idegenvezetésre, amit idős kora miatt egyre nehezebben viselt. Szerette volna már átadni fiatalabb embereknek, akiket érdekelt Óváros története. Így ismerkedett meg Tarnai Patrikkal.

– Itt vagyok, Endre bátyám! – szállt le a bicikliről, mert autóra eddig nem futotta – hadd halljam vagy inkább lássam, mi az az érdekes!

Márton Endre egy régi családi házban lakott, a szobái inkább múzeumra hasonlítottak, mintsem egy szolid polgári otthonra. Egyedül élt, közel a hetvenhez. A kutyája és kiterjedt baráti társasága, no meg időnként a kertje rendbetétele kötötte le az idejét, és a kutatás. A saját tudásához folyamatosan keresett írásokat, történelmi eseményeket, amivel gyarapíthatta az eddigieket. Gyakran fordultak hozzá segítségért még a szomszéd településekről is.

Patrik a szoba közepén álló asztalon látott egy első látásra ismeretlennek látszó tárgyat, amelyen tisztán látszott, hogy Szent Györgyöt ábrázolja a sárkánnyal. Az is nyilvánvaló volt, hogy nagyon régi.

– Ejha! – szólalt meg hosszabb hallgatás után Patrik – ezt meg hol találta Endre bátyám?

– Nem gondolod, hogy én már személyesen tudnék ilyesmit találni. Valaki elhozta, hogy megkérdezze, mi a véleményem?

– Azt is megmondta, hogy hol találta?

– Azt nem, de van egy sejtésem.

Patrikot a másnap kora reggel a Duna parton találta a saját fémkeresőjével, amit sikerült beszereznie pár éve. Szerencsére a Duna vize annyira alacsonyan volt, hogy a szerkezet néhány lépés után jelezni kezdett, de nagyon.

Már megint egy csomó szemetet dobáltak a vízbe – dühöngött félhangosan, de aztán meglátta, hogy a csekély vízben csillog valami…

1847. február, Ráckeve

A Duna-parti kis mezővárosnak nem volt sok lakosa, híres szülötte még kevesebb. 1847 fagyos februárjában feketébe öltözött emberek kísérték utolsó útjára a városka mindenki által kedvelt szülöttjét, Horváth Nepomuki Jánost. Katolikusok, rácok, reformátusok egyforma tisztelettel búcsúztak a huszárkapitánytól, a testőrgárda őrnagyától, aki annyi dicsőséget szerzett szülővárosának. Az itteniek tudták, hogy egy jobbágyból lett világlátott huszárkapitány, és büszkék voltak híres szülöttükre.

A temetés után a Horváth kúriában összegyűltek a rokonok, ismerősök a szokásos halotti torra. Énekeltek, imádkoztak, ittak a halott emlékére, aztán belemerültek a család történetébe, János életének eseményeibe.

1774. május 10. – 1775. június Ráckeve

Piringer Pál fiatal ember létére nem volt teljesen egészséges. A szüleitől örökölt nádfedeles házban lakott feleségével, Gáspár Magdolnával. A szülei már nem éltek, Pál művelte azt a kevés kis földet, ami úgy-ahogy eltartotta a fiatal házasokat. Szép szál legény volt a Piringer Pali, ezért tetszett meg a tehetős Gáspár Boldizsár egyetlen lányának, Magdolnának. Az apa nagyra tartotta magát, másnak, leginkább nemes embernek adta volna a lányát. Ki is nézte nemes Horváth János megyei perceptort. A megyeházán, mint pénztáros biztos volt a jövedelme. A hivatali ranglétrán minden reménye megolt, hogy „generális perceptor” főadószedő legyen. A család régi dicsősége még nem halt ki, amit a Horváth-kúria is jelzett. A nemesi cím kissé foszlatozott, de még ahhoz elég volt, hogy Gáspár Boldizsár kívánatos vőnek tekintse. Nem úgy Magdolna. Az ő tekintete gyakrabban állt meg a Piringer Palin. Nem érdekelte a nádfedeles ház, de az apja fenyegetése sem.
Titokban találkoztak, de mint minden, hamarosan kiderült.

– Gyere csak leányom, beszédem van veled – hívta Magdolnát az apja. Ismerte apját annyira, hogy tudta, ez a beszélgetés nem lesz kellemes a számára.

– Aztán mi van azzal a Palival? Beszélik a népek, hogy sűrűn találkoztok. Megálltok, beszélgettek, aztán ki tudja még mit műveltek?

– Ne hallgasson apám a sok vénasszonyra. Irigyek, aztán pletykálkodnak. Nincs egyéb dolguk, mint más után leselkedni.

– Nem úgy van az leányom. Igencsak komoly, szavahihető ember figyelmeztetett, hogy vigyázzak a lányomra, mert már beszélnek rólad és a Paliról.

– Jól van apám, ha már így esett, jobb is. Egyik vasárnap – mivel a szülei nem élnek – a testvérével, Györggyel eljönnek, hogy megkérje a kezem.

– Aztán mióta módi, hogy a lány dönti el, kihez megy feleségül? – kérdezte egészen halkan. Magdolna tudta, hogy ilyenkor a legveszélyesebb az apja.

– Jól van apám, de tudnia kell én mindenképpen hozzámegyek a Palihoz, hacsak nem akar szégyent a családra, méghozzá a leghamarabb.

Megértette a Gáspár Boldizsár, hogy késő, kútba estek a tervei. Szó nélkül hátat fordított a lányának.

Háromszor hirdették ki a templomban, hogy Piringer Pál 1773. szeptember első szombatján feleségül veszi Gáspár Magdolnát. Boldizsár úr, hogy ne adjon tápot a pletykának, ott volt az esküvőn a feleségével együtt. Mindenki látta és tudta is komoly indok nélkül soha nem adta volna a lányát egy jobbágyhoz. Nem beszéltek róla a népek, de tudta mindenki mi volt az az ok.

Napról-napra komorabb lett, aztán egy szép napon reggelre halva találták. Nem érte meg az unokája születését, aki 1774. május 10-én egészségesen látta meg a napvilágot. János névre keresztelték az apai nagyapja után.

Egy hónapos volt, amikor Pilinger Pál későn indult el a határból hazafelé és elkapta egy szörnyű vihar. Diónyi jegek estek az égből, szinte jeges szél söpört végig a határon. A délceg, jóképű férj és apa egy hónap múlva halott volt, elvitte a tüdőgyulladás.

Magdolna egyedül maradt a kicsi Jánossal. Az édesanyja őt hibáztatta az apa korai haláláért. Más örökös nem lévén, anyagi gondjai nem lettek a fiatal özvegynek, de úgy gondolta, nem jó ha egy fiúgyerek apa nélkül nő fel. A gyászév letelte után férjhez ment nemes Horváth János megyei perceptorhoz. Az egyetlen kikötése az volt, hogy a házasságkötéskor Horváth János vegye a nevére a kisfiút. Így lett Piringer Jánosból Horváth Nepomuki János.

Gáspár Boldizsár örülhetett volna, mert ha később is, de teljesült a vágya. Az lett a veje, akit szeretett volna. Azt már nem tudta meg, hogy a perceptorból soha nem lett generális perceptor, mert az alkohol erősebb volt nála. Esténként a hivatalból nem haza ment, hanem a megyei urakkal beültek a kaszinóba, ahol hamar előkerült az ital és a kártya.

Azon a szörnyű estén is későn ért haza. A kúria szokatlan módon ki volt világítva, mindenütt égtek a gyertyák. A helyi orvos lovas kocsija is ott állt a ház előtt.

Ijedtében kissé kijózanodva rohant felfelé a lépcsőn a felesége szobája felé. A cselédlány ijedten fejvesztve szaladgált törölközőkkel és forró vizes edénnyel a kezében.

– Mi van Juliska? Mi történt?

– Szül a nagyságos asszony. Viszem amit a doktor úr kért.

– Szülés, orvos? Hiszen még nincs itt az ideje.

– Engedjen az úr, mert várják a forró vizet.

Most már egyre tisztult a feje az alkoholtól. Felfogta, hogy a felesége éppen az első gyermeküket szüli. Az ajtó csukva maradt, sem jajgatás, sem gyermeksírás nem hallatszott. Csak ült a tenyerébe hajtott fejjel és várt, amikor nagy sokára nyílt az ajtó.

– Doktor úr? Mi történt. Semmit nem hallottam. Mi van a feleségemmel?

– Nem is hallhatott semmit Horváth uram, mert Magdolna asszony olyan gyenge volt, hogy még jajgatni sem volt ereje. Megállt a szíve, mielőtt megszülte volna a gyereket. Nem volt más mód valahogy ki kellett venni a kisfiút, de mire sikerült már nem élt. Mindketten meghaltak.

Nemes Horváth János eltemette a halottait, de ezután józanon nem látták többé a városkában. Már nem is dolgozott, a csekélyke vagyonát is elverte, aztán egy szép napot eltűnt Ráckevéről. Soha többet nem látta senki.
Jánoska az apai nagybátyjához Piringer György vízimolnárhoz került és együtt nevelte lányával, Juliskával.

1842., Kecskemét

Korán sötétedett, amikor egy vézna 17 éves fiatalember a nagybátyja kíséretében egy októberi estén Kecskemét felé kocsizott. 1830-ban alakult itt egy jó hírű református főiskola, ahova egy pápai diák, név szerint Jókai Mór tartott. A család amellett, hogy jó iskolában szerette volna tudni a fiút, úgy gondolta, az egészséges alföldi levegő jót tesz a mellbetegségének. A főiskola egyik professzora, Karika János a rokonuk lévén felvették joghallgatónak.

Abban az időben Kecskemét város volt, de inkább egy hatalmas falu. Egészen más volt, mint ahol eddig élt, Komárom, Pozsony, Pápa.
Hatalmas sártenger az utcákon, A Tisza, homokbuckák, puszták, a betyárokról szóló történetek megragadták a fantáziáját. Diáktársai hamar megkedvelték, a csendes, beteges szőke, szelíd fiút. Ő maga hamar beletanult a főiskolai diákélet kellemes életébe.

Ebbe csöppent bele jó barátja Petőfi Sándor, aki verseivel ekkora már jelentős hírnévre tett szert. Még Pápáról ismerték egymást.

1843-ban, egy szomorú, ködös téli napon érkezett Petőfi Kecskemétre. Először a kollégiumban kereste barátját, de másnap már a szállásán ebédelt. Gyakran látogatták a színházat, mert Petőfit vonzotta a színészet. Írta a verseit, de egyre jobban a színészet felé hajlott. Furcsa módon Jókai ebben az időben kezdte írni első regényét. Versekkel már próbálkozott, de itt írta le azokat az élményeket, amik Kecskeméten érte. Találkoztak egy régi pápai diáktársukkal, Ács Károllyal, aki eredetileg Ráckevén született, ott is élt a szüleivel, mígnem Pápára került diáknak.

Ács Károly az esti beszélgetések során mesélte el Petőfinek Horvát Nepomuki János huszárkapitány fordulatos életét, ami hamar megragadta az amúgy is élénk képzeletű költő fantáziáját. Így született meg János vitéz alakja és története.

Az együtt töltött kecskeméti napokban indult el két fiatal ember, Jókai Mór és Petőfi Sándor életútja az irodalomban. Az egyiknek, Jókainak hosszú élet adatott meg, míg Petőfinek pár rövid esztendő 1849-ig.

Jókai sikeresen kigyógyult mellbetegségéből és megérte a huszadik századot.

1793., Ráckeve

Jánosnak nagyon jó helye volt nagybátyja, a vízi molnár házában. Gyermekként együtt játszottak a molnár lányával, Juliskával. Ahogy múlta az évek, János daliás férfivá érett, a szép szőke Juliska a legszebb lánnyá Ráckevén.

Piringer György a fiút Szőnyi Pál szabómesterhez adta inasnak, később segédnek. Ez a hétköznapi munka nem vonzotta a fiatalembert, inkább hajlott a katonai egyenruha, a díszes csákó felé.

l. Ferenc császár 1792-ben örökölte meg apjától a német-római császári címet. Még alig melegedett meg a fején a császári korona, mikor harcba keveredtek a franciákkal. A koronázás alatt érkezett meg a franciák hadüzenete. Ferenc nagynénjét, Marie Antoniettet és férjét, a francia királyt vérpadra küldték, a háború a trónok harca lett. Itt lépett a történelem színpadára Napóleon, és a kialakult helyzet megváltoztatta Horváth Nepomuki János életét is.

l. Ferenc császárnak szüksége volt a háborúhoz katonákra ezért elrendelték az újoncozást. Ráckevének három lovas huszárt kellett kiállítania teljes felszereléssel, a város költségén. Jánost vonzotta a katonaélet, ezért a szabó céh javaslata alapján került a hadseregbe 19 évesen. Juliskát sajnálta csak itt hagyni, félt is, hogyan fogadja a lány, hogy ő bizony 12 évre bevonul katonának.

– Ne sírj Juliskám – vigasztalta a lányt János. Nagyon fiatal vagy még, szinte gyermek. Ígérem visszajövök, hamar letelik az a 12 esztendő. Még akkor is fiatal leszel, de ennyi idő alatt lehet, hogy elfelejtesz. Nem fogok haragudni, ha mire visszajövök férjhez mennél.

Hullt Juliska könnye, mint a záporeső, szólni sem tudott, csak nézett a távozó három huszár után.

Gyere lányom, ne sirasd az egereket! János nem való se szabónak, se földművesnek. Az idő majd eldönti mi lesz a sorsotok, neked és Jánosnak is.

1800. június 14.
Csata Marengónál

Az ütközet már reggel elkezdődött. Az osztrákok fölénye igen nagy volt, nemcsak emberben, de tűzerőben is felülmúlta a franciákat. Az osztrákok kezdték a támadást, ezt látva Napóleon üzent a tízezer emberével közelben állomásozó Desaix tábornoknak, aki csak öt órára ért oda.
Napóleon látva, hogy a segítség még nem érkezett meg elkezdte a visszavonulást. Az osztrákok hadrendje az üldözés miatt felbomlott, ezért a megérkező francia tábornok szétverte az osztrák sereget. Így győzött Napóleon Marengónál.

Horváth Nepomuki János, a katona

A marengói csata után, amelyben hősünk is részt vett, a csatában tanúsított hősiessége miatt egyre magasabbra került a ranglétrán. Rábízták egy huszárszázad vezetését, ami nagyban növelte önbecsülését.

Napóleon világhódító útja során Itáliában is teret akart nyerni. Nem volt vallásos, de a pápaságban politikai eszközt látott, ezért 1798-ban azzal a céllal érkeztek Rómába, hogy megdöntsék a pápa hatalmát. Az elhunyt VI. Pius pápa helyébe VII. Pius lépett, akit Velencében koronáztak meg, majd bevonult Rómába, magyar huszárok kíséretében, Horváth Nepomuki János vezetésével. Nem sokáig időzhettek Rómában, mert parancsot kaptak, hogy erőltetett menetben induljanak Marengó felé.

Napóleon az egyház és a pápaság viszonyát sok pontból álló rendelkezéssel akarta szabályozni, de ezt az új pápa nem fogadta el. VII. Piusnak nem tetszett, hogy egy francia akarja irányítani az egyházat, ezért Napóleon meghívására 1804-ben Párizsba utazott, hogy a Notre Dame-ban ő helyezze a fejére a császári koronát. Ez csak csel volt, mert Napóleon a koronázás közben kivette a pápa kezéből a császári koronát, és maga helyezte a saját fejére.

1808-ban Napóleon elfoglalta és Franciaországhoz csatolta a pápai államot, amiért a pápa kiközösítette az egyházból. Válaszul a császár elfogatta a pápát és Franciaországba hurcolta, ahol évekig raboskodott. I. Ferenc király nem nézte jó szemmel a pápa fogságát, ezért sürgette Napóleont, hogy engedje szabadon és biztosítsa teljes függetlenségét.

Ezen a ponton kerül újra a történetbe Horváth Nepomuki János.

1813. márciusa szokatlan hideggel köszöntött be. 25-én Napóleon hazaengedte több év raboskodás után a pápát, méghozzá a Radetzky-huszárok magyar lovasszázadának kíséretével, köztük főhősünkkel. Ahhoz, hogy Itáliába jussanak, át kellett kelni az Alpokon. A huszárok megszokták a hideget, a földön alvást, ahol legfeljebb a lovuk melegítette őket. Nepomuki János látva, hogy a 72 éves pápa reszket a hidegtől és a fáradságtól, a hintó mellé lovagolt.

– Szentatyám, látom, hogy reszket a hidegtől. Még nagyon messze vagyunk Rómától. Estére talán olyan helyre érünk, ahol megmelegedhet, de addigra takarja be magát ezzel a meleg köpennyel.

– Köszönöm fiam, de akkor te fogsz fázni, azt meg nem szeretném.

– Dehogy fázok én Szentatyám. A katona bírja a hideget, a forróságot, az éhezést. Vegye csak el és jól burkolózzon bele.

– Nagyon hálás vagyok neked, elfogadom, mert érzem nem sokáig bírom már.

– Még pár nap és leérünk a sík vidékre, ott sokkal melegebb lesz. Legyen addig türelemmel.

– Mond csak fiam, mi a neved és honnan származol?

– Horváth Nepomuki János a becsületes nevem. Egy kis magyar faluban születtem Ráckevén. Mindig is katona akartam lenni, hát most itt vagyok. Igen nagy megtiszteltetés nékem, hogy én kísérhetem haza Rómába a pápát.
Szerencsésen érkeztek meg az örök városba, ahol Róma népe ujjongva fogadta a menetet.

VII. Pius pápa nem felejtkezett meg a huszártisztről, aki nélkül talán megfagyott volna az Alpokban. A legmagasabb pápai kitüntetésben részesült, a Krisztus-rend gyémánt csillagában, ami halála után a ráckevei templomba került. Még egy zászlót is adományozott a pápa a Radetzky-ezrednek. Egyik oldalán Mária képe, a másik oldalon a magyar címer és a pápai korona látható. A felirat ugyan latinul van, de magyarul: „Boldog vagy Róma, hogy érzed a Magyarok nagyasszonyának oltalmát, ki Piust a városba kísérte”.

A pápa külön fogadta Nepomuki Jánost, akinek több olyan aranypénzt adományozott, amelyből csak az a pár létezett. VII. Piusz aranypénzének még szerepe lesz ebben a történetben.

Hazatérve hősünk, Juliskáját férjes asszonyként látta viszont, gyerekekkel körülvéve. Nem is maradt sokáig, kilépett a hadseregből és marhákkal kezdett kereskedni. Járta az országot, vásárolta a marhákat, amiket aztán Bécsbe hajtottak fel.

Azon a napon Budáról indultak, hogy átkelve a Dunán Csepel szigetére hajtsák a csordát. Tudta, hogy a legkönnyebben Érdnél talál olyan gázlót, hogy lábon átkelhetnek az állatok és az emberek is a lovaik hátán.
Este megpihentek a parton, tüzet raktak, főzték a vacsorát, miután megetették a marhákat. Kora hajnalban akartak indulni, ezért korán nyugovóra tértek.

Mindig két őr vigyázta puskával az ideiglenes tábort, a tűz fényénél. Reggel az őrök jelentették, hogy mi történt az éjszaka.

– János úr! Semmi különleges dolgot nem tapasztaltunk, de néha az volt a gyanúnk, hogy valaki ólálkodik s közelben. Körülnéztünk, de senki nem találtunk.

– Akkor miből gondoltátok, hogy valaki esetleg figyeli a tábort?

– Néha recsegett az ág, de állat is lehetett, de a tűz miatt nem jött közelebb.

– Lehet, de azért nagyon figyeljetek. Az átkelés mindig veszélyes, mert ügyelni kell az állatokra, hogy ne térjenek le a gázlóról, nehogy elsodorja a víz. Sokba van egy ilyen marha, nem szeretném elveszíteni.

Éppen behajtották az állatokat a vízbe, mikor 5–6 álarcos alak támadt rájuk. A puskák sem voltak készenlétben a marhák hajtása miatt.

Nepomuki János derekán volt egy textilből varrt kis zsák, amiben a pénzt tartotta. Ebből fizetett a vásárolt állatokért és ide rakta a pénzt, amit értük kapott.

Nemhiába volt katona, mentette ami tudott. A zacskót kinyitotta és a Dunába szórta az összes pénzt. Egy kisebb zacskóban külön tartott jó pár különleges pénzt, amit nagy becsben tartott. Inkább a Dunába szórta, remélve, hogy egyszer megtalálja, minthogy a rablók kezére jusson. Az emberek már a saját életüket védték és sikerült a vízben jó pár gazembert az árral elsodortatni. János út megmenekült, de pár emberét ő is elveszítette. A marhák közül a legtöbbje átért a gázlón, amiket később összetereltek.

*

Horváth Nepomuki János még sok évig élt, majd a saját házában egy napon békében távozott a földi világból. Párszor még visszatért a rablás színhelyére, de a vízbe szórt pénzt soha nem találta meg, ahhoz alacsony vízállás kellett volna. Végül letett a keresésről, de legjobban VII. Pius pápa aranypénzeit sajnálta.

2018. október vége, Érd

Tarnai Patrik nem látta tisztán, mi van a vízben. Azt gondolta, megint sörös­do­bo­zokat, meg mindenféle szemetet dobáltak a vízbe. Mérgelődött magában, de aztán úgy gondolta, mégis megnézi a fémkeresőjével. Talán valami hatodik érzék vezette, hogy nem hagyta annyiban.

Hirtelen nagyon sok jelet fogott a műszer. Lehajolt, hogy megnézze, mitől bolondult meg a jelfogó, és akkor látta meg, hogy mi csillog a sekély vízben. Időtlen idők óta nem volt ilyen kicsi a Duna, ezért kerültek elő a „kincsek”.

Aztán kezdte kiszedni az érméket, mert azok csillogtak a vízben. Tízet, húszat, százat. Az első gondolata az volt, hogy felhívja azt a múzeumot, akikkel már többször dolgozott. És akkor kezdődött az őrület. A rendőrség lezárta a területet Ott volt mindenki, akinek volt kapcsolata a régészettel és azok is, akiknek nem. Újságírók, tévések, politikusok. Percek alatt ismerté vált Tarnai Patrik neve. Sokszor elmeséltették vele az egész történetet. Több ezer ezüstpénz került elő, és sok más is. Köztük volt jó pár aranypénz is, amiről a régészek megállapították milyen korú és hol verhették.

Itt ér véget a történet, ami lehet egy szép anekdota, de lehet maga a valóság, ami 1774-ben kezdődött Ráckevén és talán 2018. októberében ért véget. A kör bezárult.