Rác-kemence, burek és kadarka

Tabáni barangolás Saly Noémi Budapest-történésszel

Balpataki Katalin

A szerbek első, nagyarányú magyarországi betelepülésére a 14. század végén került sor a törökök balkáni hódítása elől menekülvén. A szerb fejedelmek jó kapcsolatot ápoltak a mindenkori magyar királlyal, így az évszázadok folyamán több szerb család is Magyarországot választotta hazájául. Újabb, tömeges betelepülésre az 1690-es években került sor, amikor a császári csapatok a török elleni harcokat segítve kudarcot vallottak a Balkánon. Ezt követően mintegy negyvenezer szerb kapott menedéket és kiváltságot Magyarországon, ahol saját vallásuk szerint, a saját elöljárójuk vezetése alatt élhettek. A letelepedő szerb családok egy része a már szerb közösségek lakta településeken, településrészeken, más része a török megszállás miatt megritkult lakosságú vagy elhagyott településeken telepedett le, elsősorban a Duna vonalán, illetve annak 10-15 km-es sávjában. Ekkor nőtt meg jelentősen a Tabánban a szerb lakosok száma, és ekkor telepedtek meg az elnéptelenedett Százhalombattán is. A tabáni szerbekről a Tabán helytörténészével, kutatójával, Saly ­Noémivel beszélgettünk.

– Ön irodalom- és gasztrotörténész, műfordító, honnan jött a Tabán történeti kutatásának ötlete?

– Egyszerűen érdekelt, mert én itt élek, ide is születtem. Eleinte fogalmam sem volt róla, hogy mennyire van feldolgozva a Tabán története. Menet közben derült ki számomra, hogy nagyon sok, nagyon fontos, érdekes dolog van, amiről nem sokat tudunk. A Tabán mindig is egy elképesztő multikulturális hely volt. Rácvárosnak is nevezték, de tudnunk kell, hogy a „rác” gyűjtőnév volt a Tabánban. Nemzetiségtől, vallástól függetlenül rácnak neveztek minden Balkánról érkezett betelepülőt. Rácokként általában az ortodox vallásúakat szokták emlegetni, de ez sem ilyen egyszerű, mert a szerbeken kívül voltak itt dalmátok, illírek, horvátok, bunyevácok örmények, görögök is, akiket szintén „lerácoztak”. Rajtuk kívül rengeteg német is élt itt, meg persze magyarok is.

– Mit lehet tudni a tabáni szerbekről?

– Én a Tabán történetét kutattam, kutatom. Nem tértem ki külön egyik itt élő nemzetiség történetére sem. De kétségtelen, hogy egy időben meghatározó volt a szerb közösség itt. Történetük a 14. századig nyúlik vissza, amikor a törökök elől menekülvén számosan telepedtek le Magyarországon, így a Tabánban is. A következő nagyobb betelepülés 1690 után történt, amikor szintén a törökök elől menekülve jöttek. A Tabánban élő szerbek ekkor annyira megsokasodtak, hogy az 1700-as évek elején már templomuk van a mai Döbrentei téren. Az ide betelepülő szerbek döntő többsége a Gellérthegy oldalában szőlőműveléssel foglalkozott.

Nem tudni miért, de ezeket az embereket az 1720-as években gyakorlatilag kilakoltatták a Tabán alsó részéből, így a hegyoldalban épített kis viskókba kényszerültek. A 19. század végére már csak elvétve találunk szerbet a Tabánban.

A 19. század első harmadában még van egy nagyon hatékony és jelentős szerb értelmiségi kör, akik a magyar nyelvújítással párhuzamosan a szerb nyelvújítást csinálták. Itt zajlik a szerb modern írásbeliség kialakítása is. Ezt az óhazában nem tudták megtenni, mert azt még a törökök megszállva tartották. A helyi szerb közösség egyik vezetője hagyományosan a Szent Demeter templom mindenkori pópája volt, aki szintén hagyományosan a Szarvas-házban élt. Az egyik híres, nagy tudású pópa Vitković Petar volt, aki Egerből került ide és 1803-tól haláláig (1808) szolgálta a közösséget és a vallást. Egyik fia, Vitković Jovan (Vitkovics János) szerb és magyar nyelven prózát írt, és „a szerbek Jókaija”-ként emlegetik. Másik fia Vitkovics Mihály magyar költőként szerepel a magyar irodalomtörténetben. Nagyon érdekes, hogy egy családon belül megjelenik a kétnyelvűség, a kettős identitás. hogy egyszerre szerbek és egyszerre magyarok.

– Az erős kulturális élet ellenére a 19. század végére szinte teljesen megszűnik a szerb közösség a Tabánban. Mi ennek az oka?

– Ennek több oka is van. Miután a Balkánon konszolidálódik a helyzet, és véget ér a török hódoltság, nagyon sokan visszaköltöznek apjuk, nagyapjuk szülőföldjére. Nagyon erős volt az asszimiláció is. A kiegyezés és a főváros egyesülése után Budapest elkezd nagyon magyarosodni, akkoriban itt mindenki magyar akart lenni. Megmaradt ugyan a kettős identitás, de a szerb vonulat visszaszorult.

A még szőlőművelő szerbeket az 1870-es években kitört filoxérajárvány sújtotta, aminek következtében megélhetésüket vesztették el. Így bizonyára közülük is sokan visszaköltöztek az óhazába, vagy más munkalehetőség után néztek, ami miatt elhagyták a Tabánt.

– Százhalombattán az 1920-as, óhazába való visszaköltözés miatt fogyatkozott meg jelentősen a szerb közösség. A tabáni, még meglévő szerbséget ez az esemény mennyire rázta meg?

– Biztos, hogy hatással volt a Tabánra is ez. Az első világháború hazai szerbellenességét nagyon nehezen viselték, hiszen ők már az 1690-es évek óta itt éltek, nem értették, hogy mi történik. Ez nekik nagy sérelem, csapás volt. Sokan ezért költöztek vissza az óhazába. Biztos, hogy a tabániak között is voltak olyanok, akik akkor és ezért mentek el. És ez egy következő szög volt a tabáni szerbek koporsójába.

– A Szent Demeter ortodox templom, a Döbrentei téren több mint kétszáz évig szolgálta a szerb közösséget. Ma már csak egy harangláb jelzi egykori helyét. Mi volt a sorsa ennek, az egykor pezsgő közösséget szolgáló templomnak?

– Az 1690-ben érkező szerbek még abban az évben fából építenek egy templomot Szent Demeter tiszteletére, amelyet kőből újraépítettek. 1741-ben kezdték meg a nagyobb, kőből készült templom építését a Döbrentei téren, amelyet 1751-ben szenteltek fel. A templom a szerb közösségi élet egyik központja is volt.

1810-ben tűzvész pusztított a Tabánban, a templomban is számos egyházi ereklye, könyv, kézirat, ikon megsemmisült. Az újjáépítés során kapott új ikonosztázt (1820-ban). Ekkor azonban a tabáni szerbek száma már folyamatosan csökkent.

Ahogy csökkent a szerb jelenlét, úgy csökkent a templom látogatottsága is. Olyannyira, hogy a 20. század elejére a budapesti szerb közösség hivatalos székhelyét áthelyezték a Szerb utcai templomba, és onnantól kezdve a Szent Demeter templom csak időnként nyílt meg a hívek számára. Az 1940-es években még volt olyan ünnep, amikor megnyitották a templomot, vízkeresztkor körmenetet tartottak, de már nem volt saját pópája. A Szerb utcai templom pópája látta el az itteni szolgálatot. Budapest ostromakor a templomot súlyos találatok érték, majd 1949-ben Sztálin születésnapjára lebontották.

Az utolsó pópa Vujisics Dusán, akinek két gyermeke közül Tihamér népzenekutató volt, másik fia Sztojan fordító, színházi ember, remek nemzetközi kapcsolatokkal bíró kultúraszervező volt. Neki köszönhetjük, hogy a lebontásra ítélt Szent Demeter templom műkincsei megmenekültek. Nagyrészt ezekre alapozva hozta létre a szentendrei Szerb Egyházművészeti Gyűjteményt. Pár éve volt egy csodálatos kiállítás a Budapesti Történeti Múzeumban, ami a Szent Demeter templom történetét dolgozta fel – Szerb székesegyház a Tabánban címmel. Erre a kiállításra készülve, újvidéki segítséggel sikerült az összes ikont restaurálni, amelyek a kiállításon láthatóak voltak. Azóta Szentendrén lehet megnézni őket.

– Mi maradt meg a tabáni szerbekből?

– A filoxérajárvány után a szőlő- és bortermelés teljesen megszűnt, ezért sokan elköltöztek, de a Tabánban maradtak közül voltak, akik a megélhetésért kisvendéglőket nyitottak. Ekkor alapozódik meg a Tabán kocsmanegyed-mitológiája. Ezek nem klasszikus kocsmák, hiszen nem a bor játszotta a főszerepet, inkább a vendéglátáson volt a hangsúly. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a ház egyik szobájába beraktak néhány nem egyforma asztalt székekkel, és a jól főző nagymama reggel a Döbrentei téri piacon vett egy libát, levágta, megpucolta, megsütötte, majd kora este felszolgálta.
Kevés olyan családot ismerünk, akik nemzedékeken át profi vendéglátósok voltak itt.

Bizonyos szerb ételek, szerb kulturális jelenségek még megvoltak a XX. század elején is. Például volt a tabáni kocsmáknak egy specialitása, amit csájának neveztek. Ez nem tea, hanem a leírások alapján tulajdonképpen burek volt. Egy rétesszerű, hússal, vagy túróval töltött zsíros, finom borkorcsolya. Lehetett kapni úgynevezett rác ürmöst is. A forrása akkor már a Duna alsó szakaszán, valódi szerb területen volt. Az itteni vendéglősök Karlovácról hozták az ottani igazi ürmös bort. Csak bizonyos titkos helyeken lehetett kapni.

A Kereszt téren sokáig működött egy szerb pék, aki bérbe vállalt sütést. Az asszonyok vitték az elkészített tésztát, és beadták hozzá, ő pedig egy nyitott kéményes, nagy kemencében sütötte meg. Amikor ezt az utolsó „rác kemencét” elbontották, a sajtó is elsiratta.

– Kutatásai során önnek sikerült még tabáni szerbbel találkozni?

– Igen, volt egy bácsi – sajnos már meghalt –, Urosevics Danilo. Nagyon büszke volt a szerbségére, több könyvet is publikált a témáról. Egy időben a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének főtitkárhelyettese is volt. A tabáni szerbekről írt munkája: Tabán – Szerbek a budai Tabánban – képekben.

– A Tabánt 1933-ban kezdik felszámolni, mert a Fővárosnak nagy tervei voltak. Tervek nem valósultak meg, ma egy összefüggő zöld terület. Lehet tudni, hogy mi történt az ott élőkkel?

– Azt már régóta lehetett tudni, hogy a Főváros tervezi a kisajátítást. Részben kivásárolták a lakókat, tehát kaptak valamennyi kártalanítást, részben pedig próbáltak valamilyen lakásmegoldást kínálni. Voltak nagyon sokadrangú kis építési vállalkozók, akik bontási irodákat állítottak fel a Tabán szinte minden utcájában. Aggályos precizitással szortíroztak mindent – a nyílászáróktól kezdve a gerendán, üvegen át a tégláig – ami még hasznosítható lehetett. Mintegy építőanyag-bányának használták a Tabánt. Aztán ezekből az anyagokból építettek nagyon olcsó, egyszerű, vacak kis házakat Budapest szélén, például Tétényben, Sasad felé stb. Annak ellenére, hogy az építéshez értő szakemberek nagyon aggályosnak tartották, hogy a rengeteg gombás, beteg, korhadt építőanyagot is újra felhasználják, mindent beépítettek. Szinte az egész Tabánt elbontották, s ami még megmaradt, az az 1945-ös ostromban veszett oda.

A kiköltöztetés biztos, hogy nagyon fájdalmas és megrendítő volt. De a háború után voltak, akik visszajöttek! A környékünk nagy bérházaiban rangos, módos emberek éltek, akik, amikor megsejtették, hogy el fogják veszteni gyáraikat, vagyonukat, már a koalíciós években kivándoroltak. Sok vagyonos zsidót még 1944-45-ben megöltek. Az 1950-es években sokakat kitelepítettek. A régi tabániak pedig visszaszivárogtak az elhagyott lakásokba. Tehát biztos, hogy maradt valamilyen tabáni kapcsolatuk, mert megtudták, hogy itt elhagyott, üres, romos lakások vannak. Úgyhogy mintegy önkényes lakásfoglalóként idejöttek, és a tanácsi bérlakásrendszer bevezetésekor be is jelentkeztek állandó lakosként. Én is ismertem ilyen öreg tabániakat.

(Fotók: Fortepan)
Nyitókép:
Kilátás a Gellérthegyről a Királyi Palota (később Budavári Palota) felé,
balra a Fehérsas téri iskola. Jobbra a Parlament. (1906)