Rácz Laci: Igaz történet

A Kakukk-hegy (befejező rész)

Rácz Laci: Igaz történet

Most már a gyerekeim sem gyerekek. Azaz nekem még mindig azok, de mások már nem is olyan fiatal felnőtteknek látják őket. Valószínű, hogy nekik lehet igazuk. Csak én még mindig furcsállom, és sokszor tűnődöm azon, hogy hová is tűnt el az idő? És mi értelme volt? Volt-e egyáltalán?

Pont a gyerekekre, és most már az unokáinkra nézve jutok arra a következtetésre, hogy lehet, mégis van értelme az elsiető életnek. Bennük látok mindent, és persze abban az emberben, akivel ezt a csodát, (akkor mégis csak vannak csodák!) csodákat megalkottuk. A feleségemben. Tehát bennük látok mindent, ami ennek az életnek értelmet ad.

Nem is tudom megérteni azokat, akik ettől az élménytől megfosztják magukat, és nem vállalják be azt, amiért végül is a földre teremtődtek: a gyereket. Ők csak saját magukat, és csendesen reménykedő szüleiket fosztják meg attól az élménytől, ami mindennek sava-borsa.

Vannak sokkal ártalmasabbak is mint azok, akik csak nem vállalják, hiszen ők soha nem is fogják megtudni, hogy miről maradnak le. Viszont akik életet adnak a jövőnek, és nem foglalkoznak, elhanyagolják, vagy esetleg el is dobják, azoknál gonoszabb teremtményt nem hord hátán a föld.

A Biblia azt írja, hogy „Engedjétek, és ne akadályozzátok, hogy hozzám jöjjenek a kisgyerekek, mert ilyeneké a mennyek országa!” A mennyek országa! Milyen hely az, ahol megengedik, hogy ártatlan lelkek szenvedjenek a szeretet hiányától? Több gyerek van állami gondozásban, mint a háború után. Jó példa erre az a vietnámi küldöttség, akiket elvittek látogatóba egy ilyen intézménybe. A látogatók, miután végigjárták a létesítményt, és minden tetszett nekik, megkérdezték, hogy mikor volt itt utoljára háború? A vendéglátók döbbenten néztek egymásra.

– Nem volt itt mostanában háború! – Volt a válasz.
– Akkor miért van ennyi árva gyerek? – Jött a következő kérdés.

Erre már nem találtak értelmes választ. Inkább tovább tessékelték a vendégeket.

*

Szóval a szél! Már ami nem fúj. Hogy miért is kellene, hogy fújjon? Igen prózai okból. Azt szeretném megtudni. hogy itt a hegy tetején, ki tud-e fújni a szél, egy lapos tányérnyi hamut. Minek ezt tudni? Mert szeretném látni a jövőt! Nem! Nem vagyok jós! Nem is akarok az lenni, de a kísérlet pontosan megmutatná a jövőmet. Ezek szerint, mint általában mindig, most sem vagyok szerencsés.

Ezzel a szerencsével mostanában különben is hadilábon állok. Történt, hogy karácsonyra, vacsora utáni szórakozásnak vásároltam kaparós sorsjegyet. Nem gyakran csinálok ilyent. Ha szerencsejáték, akkor inkább lottó. Azt is csak akkor, ha már nagy, vagy inkább felfoghatatlanul nagy a nyeremény. Na akkor veszek egy, vagyis csak egy szelvényt. Meggyőződésem, hogy pont annyi esélyem van egy szelvénnyel, mint bármennyivel. Most erről meg eszembe jutott az egyik régi plébánosunk, aki nem csak a főnökére bízta saját meggazdagodását, de tett is érte. Lottózott a szentember. Méghozzá a következő számokkal, 1,2,3,4,5. Mikor aztán kérdezték tőle.
– Tiszteletes úr! Miért pont ezeket a számokat játssza meg?
A válasz a következő volt.
– Ennek az öt számnak pont olyan esélye van, mint bármelyik öt másik számnak.

Ha jól belegondolok. Igaza volt! Semmi! Akkor minek? Csak! Vissza a kaparóshoz! Vettem tíz darab olyan sorsjegyet, amin eddig mindenki kikapart néhány forintot. Jó lesz ez esti szórakozásnak! És még lehet, nyerünk is valamit. Mindenki szorgalmasan kapart, meg kapart. Mennyi lett az eredmény? Nulla. Még az a jó, hogy ezen is jót tudtunk nevetni. Engem meg ugye nem ért meglepetés, hiszen már előzőleg írtam, hogy kb. 50, vagy több éve elpocsékoltam a szerencsefaktoromat, azzal a hármas találattal.

Tudok én olyan történetet, amiben másnak ezen a szent helyen, jobban mondva, a hegy alatt folyó Dunában szerencséje volt. Történt, még az első háború idején, hogy Érd-Ófaluban élt egy még nem teljesen idős parasztasszony. Az asszony dédanyámnak valamilyen rokona is volt. Volt három fia. Szó szerint csak volt. Ugyan is mindegyiket valami szerencsétlenség érte. Egyiket lovak taposták agyon, másikat betegség vitte el, a harmadikat meg a háború vette el az asszonytól. Aki végső elkeseredésében ünneplőbe öltözött, kezébe vette az imakönyvét, és mint aki jól végezte dolgát a Dunába ugrott. Igen ám, de a kikeményített szoknyák alá beszorult a levegő, és mint egy modern úszógumi a nőt a víz felszínén tartotta.

Battai halászok éppen a vízen dolgoztak, mikor egyszer csak csodát láttak. Víz tetején egy kendős asszon, imára kulcsolt kézzel, kezében imakönyvvel várta sorsa beteljesülését. A halászok a csendesen sodródó nőt a csónakjukba emelték. Úgy tudni, még sokáig látogatta a miséket.

Történt itt még más is. Nem is olyan régen, valamikor a rendszerváltás környékén, éppen itt, a Kakukk-hegy lábánál, az érdi végeken. Megjelent Szűz Mária! Hogy kinek, és mit tett, vagy mondott, arról nem szól a fáma, de jött a jelenésre kíváncsi sokaság. Aztán erősen figyelve nézték az üres eget, a semmit. Úgy jártak, mint az az érdi srác, aki a Fradi tábor egyik vezérszurkolója volt. B. Lacit a szurkolótábor csak trombitásnak hívta, mert a meccsnek háttal, a tömeggel szemben egyfolytában fújta, meg fújta a trombitát. Nyállal telefröcskölve a környezetét, igyekezett megadni a mérkőzés alaphangját. Azt sikeresen tette. Csakhogy ennek a hangulatcsinálásnak az volt az ára, hogy attól függetlenül, hogy minden alkalommal ott ette a fene a Fradi szektor első sorába, a meccsből semmit nem látott. Csak a tomboló közönség hangulatváltásából értesült arról, hogy a pályán történt valami. Ilyenkor aztán megfordult, és várta a visszajátszást. Ami ugye nem volt. Így csak lesett ki a fejéből, mint azok, akik Szűz Máriától várták a ráadást, de hiába.

De már megint máshol vagyok! És még mindig nem mondtam el, hogy mi is van a széllel, meg a hamuval itt a Kakukk-hegy tetején. Nehezen jutok el a lényeghez, de mit tegyek, ha folyton eszembe jut valami? Azt mondják sokbeszédű vagyok. Ez nálunk családi vonás. Ha anyám elkezdett beszélni, őt is csak nehezen lehetett lelőni. Na meg a nagybátyám, a sokadik akit ma megemlegetek, őt meg egyenesen dupla beszédűnek hívták a háta mögött.

Baj az, ha az ember tud beszélni? Talán. Van akit zavar, de az meg ne hallgasson. A csendes ember meg lehet unalmas, meg még veszélyes is. Mert ki tudja, mi járhat a fejében? Meg különben is! Az ember beszéljen, ha már megadatik neki ez a képesség. A nyelv. És addig beszéljen amíg teheti. Aztán könnyen előfordulhat, hogy benne ragad, amit jó lett volna elmondani, elmesélni, hogy mások okuljanak, vagy csak szórakozzanak az elmondottakon. A probléma inkább abból adódik, ha nincs hallgatóság.

Én még leültem délutánonként meghallgatni nagypapám történeteit. De ki ér rá erre manapság? Úgy teszünk, mintha folyton rohannunk kellene valahová. Mintha mindig lemaradnánk valamiről. Le is maradunk! Az életről, na arról lemaradunk. Lehet észre sem vesszük, aztán egyszer csak a nagy rendező, aki az életet adja, és el is veszi, kiír a darabból. Vagy csak egyszerűen elfújja életünk haloványan pislákoló lámpását. Az is lehet, hogy nem is pislákol, inkább lobog mint egy tábortűz. Ez sem okoz neki semmilyen problémát, mert akkor meg fergeteget támaszt, aztán eloltja a lángot egész környezetével együtt.

Tehát mikor az én lámpámat is eloltják, két dolgot nem szeretnék! Egyik az, hogy a halál készületlenül érjen. A másik meg amit nem szeretnék, egy dobozban, két méterrel a föld alatt elporladni. Miért is? Klausztrofóbiám van! Hogy honnan szereztem? Egyszer csak jött. Most meg már ott tartok, ha a fejemen nehezen jön át egy ruhadarab, erős késztetést érzek egy kis pánikra. Elég lesz arra a néhány fertályórára erőt venni magamon, amíg a kemencében sütögetnek.

Korán van még erről beszélni? Hiszen egész életünkben gondolunk rá! A gyerekből akkor lesz ember, mikor rájön, hogy nem él örökké. Ettől a ponttól ismeri meg a félelmet. Van, ki egész életében így marad. Hogy az már legyen más problémája! Pont ez az amit szeretnék elkerülni! Elkerülném, hogy a síró-rívó szeretteimnek probléma legyek. Így is lesz elég bajuk, félkész dolgok nélkül is.

Meg, hogy mikor van korán erről beszélni, azt aztán senki nem tudhatja. Csak menjünk, és sétáljunk végig a temetőn, majd rádöbbenünk, hogy akik már kifeküdtek, azok átlagéletkora alacsonyabb az én jelenlegi életkoromnál. Meg különben is! Lózung, hogy a halál biztosabb a születésnél is. Viszont a világ legdemokratikusabb intézménye. Nem egészséges dolog a gondolatot elhessegetni, mintha örökké lennénk. Persze örökké vagyunk! Meggyőződésem, hogy a teremtő nem csinál értelmetlen dolgokat. Nem hagy veszendőbe menni ennyi értéket, amennyi érték a legértéktelenebb életben felhalmozódik. Ezért aztán nyugodt is vagyok! Mert mindig voltam, és mindig leszek. Ha esetleg mégsem így van, na azt meg nem fogom megtudni soha. Buddha azt mondta, mikor az egyik tanítvány megkérdezte tőle.

– Mi lesz a halál után mester?
– Azt élő ember soha meg nem tudhatja! – hangzott a válasz. Ezért kell úgy élni, hogy minden előfordulhat.

De ha mégsem lennénk örökké, akkor is örökké vagyunk. Mert a halandónak az a 40-80 év volt az örökké.

Na és itt jön a szél, meg a hamu. Ja és még egy történet, ami most jutott eszembe. Valamikor, nem olyan régen, egy külföldre szakadt hazánkfia ott a távolban eldobta a kanalat. Rokonai környéken nem lévén, itthon maradt távoli rokonainak küldték el a hamvait, de levelet nem mellékeltek az ízlésesen becsomagolt dobozka mellé. Ha mellékeltek volna, akkor sem értette volna senki az idegen nyelven írt ákombákomot. Gondolkodtak is azon, hogy mi lehet a dobozkában? Mit küldhetett az amerikai nagybácsi? A doboz feliratából, azt sütötték ki, hogy valamiféle sütőpor. Hát kisütötték! Na aztán meg megérkezett a kísérő levél is, néhány nap késéssel. Azt is kisilabizálták valahogy. Na azóta is bokákolnak.

Én nem szeretnék így járni, ezért aztán alaposan körülnézek, hogy hol lehet a legmegfelelőbb hely arra, hogy szélnek eresszenek.
Erre kell a szél! Ami most ugye elmaradt. Persze az sem mindegy merre fúj. Ha lehet a város, már mint Batta felé vigyen a huzat. Aztán nyelje aki tudja! Dehogy is! A fene sem kívánja nyálkahártya irritálóként végezni! Hordjon a szél fű közé, madarak fészkébe, virágok és fák tövébe. Süssön a nap, verjen eső, terelgessenek enyhe fuvallatok, ragyogjanak rám a csillagok. Emlékezzenek rám akik akarnak úgy, mint arra aki holtában is szabad maradt.

De ne ilyen szomorúan! Hiszen még itt vagyok, élek és mesélek, meg gondolok mindenféléket. Remélem még néhány évtizedig így marad!

Viszont a jóból is meg árt a sok! Szóval csak addig szeretnék élni, még magam tudom kitörölni a hátsó felemet. Különben is veszélyes dolog sokáig élni. Mert ha az ember nem végzi be időben, még olyanok távozását is megérheti, kiknek, vagy kinek az elmúlását véletlenül sem szeretné megszenvedni. Nehéz igazságot tenni!

*

De most már ideje lenne elindulni haza! Már nem tudják elképzelni, hogy hol lehetek, hol töltöttem el ezt a szép kora tavaszi délutánt?
Hazafelé meg eszembe jut a minapi hír, amit a rádióban hallottam. Azt hallottam, hogy az egyik neves magyar egyetemen egy kutatócsoport már közel jár ahhoz, hogy megtudják fordítani az öregedés folyamatát. Amit véleményük szerint valamiféle ugráló gének okoznak. Ezen gének kiiktatásával megfordítható a folyamat. Na, amilyen szerencsém nekem van, életemben először nem elkésni fogok, hanem elsietni valamit.

De mennyi bonyodalmat okozna az öröké fiatal élet! Vegyük csak az öröklést! Szegény örökösök az idők végezetéig várhatnának az örökségre. A rutinos idősebbek folyton elhappolnák a friss „húsokat” a nyeretlen kétévesek elől, meg még egyéb bonyodalmak. Mi lenne a betegségekkel? Talán ezen kellene előbb törni fejüket! Nem holmi örökélet szérumot kotyvasztani. Most min törtem volna a fejemet egész délután? Ha Csomi, vagy Kusti, vagy az imakönyves öreglány nem dobja be a törölközőt?

És különben is! Akkor mi értelme lenne az egész életnek? Mit segített volna az a örökélet szérum azon a vízi hullán, akit a 40-es vagy 50-es években itt Battán fogtak ki? Persze fogtak ki sokat, de ennek a története azért különleges, mert utolsó útja elég sajátosan sikerült. Ugyanis pont nem találtak megfelelő szállítóeszközt, így szóltak az egyik sírásónak, hogy szállítsa el. Az fogott egy tragacsot, olyan egykerekű alkalmatosságot, ami hasonlít a talicskához, csak puttony nélkül, és feltette rá az igencsak sajátos szagú elhaltat. És elkezdte végig tolni a falun. Az emberek mély részvéttel, de még annál is nagyobb undorral fordultak el a nem mindennapi szállítmánytól.

A sírásó útja, a saját háza előtt vezetett a temető felé, és mivel éppen ebédidő volt. gondolt egyet, és úgy döntött, hogy összeköti a kellemest a hasznossal, és bement ebédelni. Úgy okoskodott, hogy addig is kifolyik a szerencsétlenből néhány liter folyadék. Így könnyebb lesz feltolni a hegyre (Kakukk-hegyre). Na megyek, mert még elfogy az időm!

És még valami eszembe jutott! Eszembe jutott Toldi estéjéből, az öreg Toldi végakarata. Hogy hogy jön ez ide? Ez is csak úgy, mint a többi. Így érdemes élni, és így érdemes halni. A részlet:

„Végső rendelkezést tennék: de hát minek?
Nem igen van miről. S ha volna sincs kinek.
Nem hagyok örököst… Csak egy hű cselédet.
Azt kötöm szívemre, meg a magyar népet”
„Szeresd a magyart, de ne faragd le.” – szóla
Erejét, formáját, durva kérgét róla.
Mert mi haszna simább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát”

Ugye szép?

Milyen hangja van ennek a hajónak? Messziről is hallani, hogy folyással szemben nehezen bír menni!

Hát vége! Ki tudja honnét fújt az a szél, ami ezt az írást összehordta? Úgy mint az a szél, ami a jégmezők porából a Kakukk-hegyet is összefújta.