Rácz Laci: Igaz történet
A Kakukk-hegy (folyt.)
Nem csak vásároltam, de árultam is! Hamar megszületett bennem az üzleti szellem. Amivel aztán később nem mentem semmire. Ebben is akadtak nálam jobbak. Pedig adtam el zöldborsót babakocsiból, főtt kukoricát kosárból, meg almát a nyitott nagykapunkból. Csak úgy dőlt a pénz! legalábbis úgy éreztem, hogy rám szakadt a nemzeti bank. Aztán kiderült, hogy akadnak nálam tehetősebbek, pedig ők nem árultak semmit.
Mikor év végén beváltottam a takarékbélyegeimet, soha nem lett elég az álmaimra. Akkor jöttem rá, hogy a mondás, miszerint a pénz nem boldogít, igaz lehet. Ettől függetlenül nem adtam fel a meggazdagodás reményét. Csak mostanában döbbentem rá, hogy ha eddig nem sikerült, most már nem maradt elég időm rá! Így maradt a csavargás, mint álmaim netovábbja.
Emlékszem, milyen nagy élmény volt, amikor elsős kisgyerek koromban az osztállyal kisétáltunk az almásba. Igazi szép, őszi idő volt. Végigmentünk a József Attila utcán, majd át a sorompón, a mostani ipari parkon keresztül, ki az almásba. Hogy mi fogott meg benne annyira, hogy a mai napig elönt egy bizonyos jó érzés, ha eszembe jut? Még nem fejtettem meg. Biztosan nem az alma! Hiszen otthon legalább ötven darab almafa volt a kertben.
Talán az, hogy akkor még nem volt autónk, és igen korlátozott határokon belül mozogtam. Ez az újonnan megismert hely varázsolhatott el annyira, hogy ma is emlékszem rá. Ez az újra való vágyódás adott akkor is felejthetetlen élményt, mikor később bejárhattam a csónakház melletti sáncokat, meg a kiserdőt.
Tudom, hogy sokszor törtem a fejem azon, hogy milyen lehet az éjszakai utca? Milyen lehet éjjel, villanyfénynél sétálni a lakótelepen? Aztán kiderült, hogy semmi különös, nincsenek világvárosi fények. Csak amolyan pislákoló utcai lámpák, amilyen a mi házunk előtt is volt. Hát csalódtam a csodában! Később aztán minden csodában csalódtam. Azt azért nem állítanám, hogy csoda, mint olyan nincs is. Csak én még nem találkoztam vele.
Vissza a Kakukk-hegyre! Nem mondhatom, hogy gyakran járok ide nézelődni. Talán egész életemben most vagyok itt ötödször vagy hatodszor. Már mint ezen a helyen. Mert a hegyen elég gyakran megfordultam. Már csak azért is, mert itt volt háztáji földje nagyapámnak, és később nekünk is volt itt szántónk. Akkortájt csak sáros szekérutak voltak a ma aszfaltos utak helyén.
Gyakran jártam a papának segíteni. Nem kapálni, mert arra, hogy egy fadarabra szerelt lapos vassal ütögessem a talajt, arra még a nagyapám sem tudott rávenni. Szedtem inkább babot, törtem kukoricát, szedtem szőlőt, és hordtam vizet permetezni.
Egyszer a permetnek való vizet vittem egy kétkerekű kézikocsival, a Kisgyorma tetején található vízcsapról. A sáros, poros úton elkapott egy hatalmas zuhé, felhőszakadás formájában. Hová bújhatnék? Sehol egy menedék! Aztán eszembe jutott valami. Levetkőztem egy gatyára. Egyébként sem volt rajtam sokkal több ruha, talán egy póló, meg egy rövidnadrág, és valami lábbeli. Ezeket mind alátettem az egyik lefordított vízhordó edény alá, és hősiesen vártam az égszakadást. Meg is jött. Esett, mintha muszáj lenne, le is hűlt a levegő rendesen.
A vihar olyan gyorsan ment, amilyen gyorsan jött. Mi tagadás dideregtem, de a szél hamar megszárított, és a száraz ruhát jó volt felvenni. Na azért ezt mostanság már nem merném megtenni. Vagy a rendőrt hívnák, vagy mentőt. amit persze megértenék!
Innen a hegyről nézve, olyan veszélytelennek tűnik a Duna. Még közelről se látszik halálosnak. Mondjuk én csak ritkán merészkedtem a vizébe, vagy vizére, de előfordult, hogy nem akartam gyávának látszani. Mindig irigykedtem a vízi úttörőkre, szerettem volna én is az lenni. Volt egy nagy akadály! Nem tudtam úszni. Hordhatnék össze mindenféle kifogásokat, de felesleges. Mert a tény az, hogy féltem a víztől, de valami mégis vonzott a közelébe.
Aztán történt egyszer, hogy ott sertepertéltem a vízre szállók környékén, és valahogy bekerültem egy hajóba. Irány a Duna! Elindultunk, és még közvetlen a part mellett beborultunk. Nem voltam teljesen képzetlen úszó, ugyanis tudja isten hány éven keresztül próbáltak megtanítani a technikára. Itt ebben a helyzetben aztán kiderült, hogy mégsem teljesen feleslegesen jártam én a tanuszodába. A hajó beborulása úgy megijesztett, hogy azonnal el kezdtem tempózni. Egy, a még belém szorult levegővel, kapálózva elértem a 10-12 méterre lévő partot. Méghozzá olyan lendülettel, hogy partot érve, a homokon, a kavicsok, és bazalt kövek között is erősen tempóztam.
Még jó, hogy a produkciót csak kevesen látták. És az is szerencse, hogy ez még a digitális őskorszak előtt történt. Mert ha mondjuk ezt a mutatványt mostanság adom elő, most sztár lehetnék a Twitteren.
Ez itt történt a dunafüredi csónakházban, ahol egy időben sokat lebzseltem. Nem csak lebzseltem, de még edzőtáborban is voltam, ahonnan három emlék kísért eddigi életemen. Az egyik a szalontüdő, amit az edzőtáborban ebédre felszolgáltak. A mai napig, ha meghallom, hogy szalontüdő, elkap a hányinger. A másik az egy kicsit hosszabb történet. Nem csak edzettünk, de játszottunk is. Méghozzá a Budapest bajnokságban. Olyan ellenfelekkel akadtunk össze, mint az OSC, vagy a Trefort utca. Talán mondani sem kell, hogy korlátozott sikerrel.
Abban az időben még nem hordtak bennünket autóbusszal, háztól-házig! Tömegközlekedtünk! Egyik ilyen alkalommal, mikor meccs után, fáradtan ballagott a csapat valamelyik esti, pesti utcán, odalépett hozzánk egy sötét bőrű fiatalember. Látszott rajta, hogy valamelyik fejlődő országból érkezett cserediák. És az is látszott rajta, hogy nem mi, lelombozódott, izzadságtól büdös legénykék érdekeljük. Hanem az igen csak szemrevaló, fiatal edzőnőnkön akadt meg a szeme. Első kérdése, köszönés után az volt, hogy mi egy család vagyunk? Furcsálltam a kérdést. Hát nem látja, hogy kb. 10 egyforma idős srác ballag a sötét utcán? Akkor még nem tudtam, hogy ez Afrikában könnyen előfordulhat!
Tehát ez a fiatalember, és az edzőnk annyira szóba elegyedett egymással, hogy meg lett hívva az edzőtáborunkba. Amikor megérkezett, kiderült, hogy Ő maga az istencsapása. Atléta a szentem! Átalakította az edzéstervet. Ébredés után, még reggeli előtt elvitt bennünket futni. Na ezt nem kellett volna! Mindjárt az első reggel túlteljesítettük a két hétre betervezett futásadagot. Azóta utálok futni. Régebben csak utáltam, ma már nem is tudok. Meg nincs is már mi elől.
Abban az időben, különben sem bántak velünk kesztyűs kézzel. Volt az OSC-nek egy görög származású edzője, akit meghívtak hozzánk, hogy mutassa be az általa képviselt edzői metódust. Ami a saját csapatánál igen csak eredményes volt. Az ikon kegyesen ellátogatott hozzánk, levezetett egy edzést, majd egy edzőmérkőzést.
Azt még megértettük, hogy az edzés az sokkal keményebb volt a miénknél. És sokkal jobban el is fáradtunk. De, hogy az utána következő mérkőzésen mi szükség volt a színházi előadásra, arra már nem tudtunk rájönni. Ugyanis meccs közben Krisztosz (ez volt az egyik neve) le-fel rohangált az oldalvonal mellett, és folyamatosan kiabált, ordítozott. Utolsó kétségbeesésében arra vetemedett, hogy a vonal mellett térdre ereszkedve, kezeit imára kulcsolva a teremtőhöz fohászkodott. Majd miután előre megkérte a bűnbocsánatot, kihívta az egyik kiszemelt játékost, és jó nagy sallert lekent neki. Majd visszazavarta, a pofontól szédelgőt, a játék forgatagába.
Hogy a heves vérmérsékletű szakembernek volt-e mentális hibája, az nem derült ki. Viszont egy biztos! A módszer eredményes volt.
Hogy így erősen emlékezek, meg elvagyok magamban, észre sem veszem, hogy már nem vagyok egyedül. Mások is eljöttek megcsodálni a panorámát. Nagyon fiatalok, egy fiú, és egy lány. látszik, hogy magányra vágytak, de én akaratomon kívül belerondítottam a kilátásba. A leányka lehet olyan 15, a fiú sem idősebb. Talán az első randi lehet, mert a fiú egy csokor virágot szorongat a kezében. Valami retró videóról tájékozódhatott arról, hogy mi a szokás ilyenkor, mert manapság csak nagyon ritkán lehet látni fiatal embereket virággal randira menni. A kislány a kezét maga előtt összekulcsolva andalog, a legényke kezében a már elég viseltes virággal, kering körülötte. Mind kettőn látszik, hogy nem közömbösek egymásnak.
De jó nekik! A borzasztó az, hogy ők még nem is tudják, hogy mennyire jó! Mire rájönnek, addigra majd itt állnak egyedül, enyhén túlsúlyosan, félig megöregedve, és erősen elbambulva lubickolnak az emlékeikben. Nem is baj, hogy nincsenek tudatában annak, hogy ezek a pillanatok életük legboldogabb pillanatai. Ha esetleg sikerül a randi, de akkor is, ha nem, mert előbb-utóbb az egyik sikerülni fog. És majd belecsapnak a lecsóba, az életbe. Jön sorban az esküvő, munkahely, lakás vagy albérlet, gyerekek, és minden más ami az élettel jár. A nagy hajszában csak igen ritkán találja meg őket az a boldogság, amit az ember egész életében keres.
Nehéz embernek lenni! Férfinak is, de legalább annyira nőnek lenni is nehéz. Valakinek egyik sem sikerül.
Hogy végül is az élet hogy alakul, azt előre senki nem tudhatja. És azt sem, hogy tulajdonképpen az események véletlenszerűen, vagy előre megrendezve következnek egymás után, és alakítják az emberi sorsot olyanná, amilyen a végén lesz.
Itt, és most a Kakukk-hegyen boldogság van! Legalábbis a két fiatal között.
De az az illető, kinek körvonalait már messziről láttam, és akit ugyan olyan messziről, a járásáról megismertem, nem repked az örömtől. Ahogy közeledik, már nem is vagyok olyan biztos a dolgomban. Lehet, hogy nem is ő az? De aztán nem hagy sokáig kétségek közt vergődni. Megszólal. Hát persze, hogy ő az! Csak felette is elszállt az idő. Mint az felett az ürge felett, akit reggelente a tükörben látok.
– Hát te? – Kérdem tőle.
– Megyek Érdre.
– Gyalog?
– Nem úgy indultam. A buszok sztrájk, vagy mi a fene miatt nem közlekednek. Nem maradt más mint a lábbusz. Most már kezdem bánni, de már túl vagyok a felén. Nem jössz?
– Dehogy megyek! Elég lesz innen hazaballagni, nemhogy Érdről.
– Gyere! Iszunk egy felest, ha leérünk Ófaluba.
– Ne haragudj, de nem! Még kettőért sem!
Még egy kis ideig beszélgettünk, érdeklődtünk egymás egészségi állapotáról. Majd mindketten hosszasan panaszkodtunk.
– Na jó! Most már elindulok. Mert már szomjas is vagyok. Úgy érzem ebből nem csak feles lesz! De lesz sör is!
– Egészségedre! – Mondom neki, és elbúcsúztunk egymástól.
*
Ahogy a régi ismerős távolodik, az is eszembe jut, hogy minek is jöttem én erre a helyre. Nem azért, amit eddig csináltam. Nem zagyva emlékek felidézéséért. Az ok sokkal morbidabb. Azért jöttem erre a dombtetőre, hogy itt megnézzem, mennyire fúj a szél, ha fúj? De most nem fúj! Így aztán ráérek elmélkedni, gondolkodni, és emlékezni. Arra pont jó, kellemes idő van. Olyan amit kirándulóidőnek szokás nevezni.
Kirándulni! Voltunk erre kirándulni, még abban az időben, mikor a gyerekeink gyerekek voltak. Egyik nap elővettük a kerékpárokat, és elindultunk, fel ide a hegyre. Emlékszem, hogy a nagyobbik lányom a sok emelkedő miatt elégedetlenkedett, morgott, majd egyszer csak megunva a tekerést azt abba is hagyta, de úgy, hogy a lába a pedálokon maradt. Így aztán kitámasztás híján elborult a bringával együtt. A család apraja nagyja elkezdett nevetni, a nevetés az éppen a földön fetrengő kislányomra is átragadt. Vidám kirándulás kerekedett belőle.
(Folytatjuk)
