Százhalombatta a rómaiak korában

Soproni Sándor

Kevés olyan település található hazánkban, melynek neve régészeti emlékekre, az elmúlt korok, évezredek maradványaira utalna. Ezek közé tartozik Százhalombatta, mely nevének egyik felét – Százhalom – a város északi határában még ma is látható őskori, a korai vaskorból származó, közel háromezer éves sírhalmokról, tumulusokról kapta. A legrégibb magyar krónikás, Anonymus is megemlékezik a száz halomról, ahol Árpád fejedelem – Ecilburgból (ma Budapest-Aquincum) Pannónia földjének meghódítására indulva – az első nap tábort ütött: „iuxta Danubium versus centum montibus”. Kézai krónikája szerint Attila halála után a hunok és a germánok Százhalomnál, Potentiana városánál ütköztek meg egymással, mint arról egy másik krónikás, Thuróczy is tudósít bennünket. A továbbiakban nem a száz halom eredetével, hanem egy későbbi időszakkal, Százhalombatta római emlékeivel ismerkedünk meg.

A rómaiak az időszámításunk kezdete körüli időkben hódították meg a Dunántúlt, melyet a környező területekkel együtt ­Pannónia néven csatoltak a világbirodalomhoz. Az új tartományt két részre, Alsó- és Felső-Pannoniára osztották.

A Dunántúl keleti felében fekvő Alsó-Pannónia – Pannónia inferior – székvárosa Aquincum volt, a mai Budapest területén. Százhalombatta ez utóbbi tartományhoz tartozott, mely a III. századvégi átszervezéskor a Valéria provincia nevet kapta. Ezen a vidéken a római hódításkor a kelta eredetű eraviscusok laktak, törzsük központja a budapesti Gellérthegyen volt. A hódítás után mintegy 400 éven keresztül a birodalom határát – hazánk területén – a Duna folyam képezte. A rómaiak a kor fejlett civilizációját, kultúráját, így a kőépítkezést, a közművesítést, a pénzgazdálkodást, az írásbeliséget is magukkal hozták és elterjesztették az új provinciában.

A római birodalom pannoniai határán – mint mindenütt a határ mentén – nagyszabású védelmi rendszert, római nevén limes-t építettek a hódítók.
A Duna-parti limes katonai táborokból és őrtornyokból állt, melyeket a limesút kötött össze.

Százhalombatta területén is építettek a rómaiak egy katonai tábort, melynek az őslakosság nyelvéből származó Matrica nevet adták.
A korabeli források is megemlékeznek Matrica táboráról. Az Itinerarium Antonini, egy III. századból származó útikönyv, a limesút mentén, Vetus Salina (Adony) és Campona (Nagytétény) táborai között a fele úton, Aquincumtól mintegy 23 római mérföldre – 1 római mérföld = kb. 1,5 km –, azaz 33 km-re említi Matrica táborát. Egy IV. századi katonai sematizmus, a Notitia Dignitatum – „a méltóságok jegyzéke” –, mely többek között a katonai táborokat és azok helyőrségét is felsorolja, a Valéria provincia területén fekvő Matrica táborában az Equites promoti, „előretolt lovasság” alakulatot említi. E két irodalmi emléken kívül egy nemrég napvilágra került feliratos oltárkő töredéken szintén szerepel a helység római kori neve birtokos jelzős formában: „territorii Matricensium” (a matricái terület).

A katonai tábor a dunafüredi üdülőtelep déli szélénél, az ún. római sáncoknál helyezkedik el. Maradványaira a felszínen ma is jól megfigyelhető sáncok építésekor, a Napóleoni háborúk alkalmával, 1809-ben bukkantak rá. Ez a földsánc – mely a tábor területén több méter magasan ma is látható – egy korábbi években készült légifénykép alapján délnyugat felé a domboldalon keresztül a löszfennsíkon is folytatódott. A sánc építésekor a 150 x 170 m alapterületű tábor jelentős részét elpusztították, így az északkeleti és a délnyugati sarokrészt, s a közöttük elhelyezkedő szakaszt is. A tábor északnyugati és különösen a délkeleti fele azonban érintetlen maradt.

Kereskényi Gyula érdi plébános – Százhalombatta történetének első kutatója – 1872-ben végzett kisebb feltárásokat a tábor nyugati szélén, melynek során a falakon kívül feliratos követ, bélyeges téglákat, érméket és egyéb leleteket talált. Ezeknek egy része a Magyar Nemzeti Múzeumba került. 1943-ban Dormuth Árpád, a székesfehérvári múzeum egykori igazgatója vezetett jelentősebb feltárást a tábor területén, majd 1953-ban Mócsy András végzett kisebb hitelesítő kutatást.

A teljes táborról részletes alaprajz nem áll rendelkezésünkre. A felkutatott maradványokból azonban rekonstruálni tudjuk a rómaiak itteni határerődjét. Birodalom-szerte ugyanis a táborok kisebb eltérésektől eltekintve egységes alaprajz szerint épültek, ezért a feltárt maradványok megfelelő kiinduló alapot szolgáltatnak a rekonstrukcióhoz. A szabályos téglalap alakú tábor a rövidebb – 150 m hosszú – oldalával, az ún. praetorí fronttal nézett a Duna felé. A két hosszanti – ún. principális – oldal mintegy 170 m hosszú volt. Mindegyik oldalon két torony közé zárt kapu helyezkedett el. A főkapu, a porta praetoria az ellenség felőli, dunai oldalon volt, vele szemben a hátsó oldalon, a decumana fronton a porta decumana található. Az észak-déli irányú limesút, mely a táboron haladt keresztül, a porta principalis sinistra-n lépett be észak felől a táborba, s a via principális („főút”) a déli kapun, a porta principalis dextra-n keresztül hagyta el azt.

Az ásatások tanúsága szerint eredetileg fából és földből emelték (ún. palánktábor) az I. sz. végén, majd valószínűleg a II. század harmadik évtizedében, Hadrianus császár uralkodása idején építették át kőbe.
A tábort övező fal vastagsága különböző volt, 90-145 cm között váltakozott. A tábor kissé lekerekített sarkának belső oldalán 4 x 4,2 m alapterületű trapéz alakú torony helyezkedett el. Ezt később, a II. század végén, vagy a III. század elején a táborfal síkjából kiugró, félkör alakú toronnyal toldották meg. Ugyanekkor a két toronyrész közötti táborfalrészletet elbontották.

A trapéz alakú torony belsejében három, a teljes torony területén két padlószintet találtak, ami kétszeri nagyobb arányú pusztulásra, illetve újjáépítésre utal. A kaputornyok négyszögletes alaprajzúak voltak, fele részben a táborfal elé építették őket. A tábort kettős árokrendszer vette körül, mely az ostromlók munkáját nehezítette meg.

A táborfal belső oldalán körbefutó út, a via sagularis, a védők gyors átcsoportosítását célozta a veszélyeztetett falszakaszokhoz. A szabályos, derékszögű utcahálózat két főtengelyének – a via principalisnak és a kelet-nyugat irányú via praetoria és via dacumananak – találkozási helyén épült fel a principia, a parancsnokság épülete. Itt őrizték többek közt a csapat zászlóit, jelvényeit, a hadipénztárt, s itt volt a tábor szentélye is, ahol a császár és az istenek szobrai álltak. A principia körül meghatározott rendben a legénység laktanyaépületei, raktárak, műhelyek, istállók és egyéb épületek helyezkedtek el.

A múlt században a porta decumana környékén figyeltek meg építészeti maradványokat. Dormuth Árpád 1943-ban feltárta a délkeleti saroktornyot, s megkutatta a többi kapu helyét is. A porta praetoriát részben fel is tárta, a többi toronynál azonban csak a kiszedett falak helyét tudta megfigyelni. Mócsy András 1953-ban pontosította a korábbi megfigyeléseket, tisztázta a főbb építési periódusokat és igazolta a kőtábor alatt palánktábor meglétét is.

Itt kell megemlítenünk, hogy B. Thomas Editnek 1963-ban a kőtábortól délre mintegy 250 m-re egy másik, korábbi, az I. század utolsó harmadából származó, kétperiódusú palánktábor helyét sikerült rögzítenie. Az árokrendszerrel körülvett tábor belsejében fából készült barakképületek maradványait figyelték meg.

A II. században épült kő tábor a római uralom végéig fennállott. A tábor helyőrségéről a feliratos emlékek, bélyeges téglák, katonai diplomák és a már említett Notitia Dignitatum tájékoztatnak bennünket. A katonai diplomák és egy feliratos kőemlék alapján feltételezhető, hogy
118-119-től a markomann háborúk végéig (180 körülig) a cohors I Alpinorum equitata – az alpesiek 1. sz. lovasított gyalogos zászlóalja – itt állomásozott.

A tábor korábbi megszálló csapatára vonatkozóan még feltételezéseink sincsenek. A II. század első feléből származik az alpesi cohors egyik centuriójának (századosi rangnak felel meg), Publius Afranius Victornak a sírköve, melyet az őslakosságból származó felesége állított. A cohors legkésőbbi emléke 167-ből való. A markomann háborúk után már a cohors milliaria Maurorum equitata – a mórok lovasított gyalogezrede – állomásozott a táborban. Az itt talált számos bélyeges tégla a cohors jelentős építkezéseit bizonyítja. Lehetséges, hogy az ő nevükhöz fűződik a tábor végleges kőbe építése is.

Két feliratos emléket is ismerünk a csapattól: az egyik töredékes oltárkövet, mely a tábortól északra fekvő polgári település területén került elő, a csapat praefectusa (parancsnoka) állította valószínűleg a császár üdvéért. A másik feliratot 1972-ben a tábor porta decumanajának a közelében találták, s ugyancsak töredékes. Ezt a feliratot a cohors katonái Maximinus császár (235-238) tiszteletére emelték. Ez egyébként a cohors legkésőbbi, eddig ismert emléke.

A két cohorson kívül két légió emlékei is napvilágot láttak Százhalombattán. Az aquincumi légió, a légió II Adiutrix – „2. segítő légió” – katonáját említi az egyik oltárkő, míg a légió kiszolgált katonája (veteranus), aki a tábort övező polgári településen élt, fogadalmi oltárt állított a III. század második felében.

A légió az itt talált bélyeges téglák alapján részt vett az építkezésekben, vagy legalább építőanyagot szállított ide, hasonlóan a légió II Italica-hoz – „italikusok 2. sz. légiója” –, mely a II. században rövidebb ideig Pannóniában állomásozott, s bélyeges téglái itt is előkerültek. Feltehetően szintén a légió II Italica-ban, vagy esetleg a cohors I Thracumban („trákok 1. sz gyalogos zászlóalja”) szolgált Glaudius Valerius, aki a 23 éves korában elhunyt feleségének Százhalombattán állított sírkövet.

A cohors milliaria Maurorum a III. század második feléig állomásozott Matrica táborában, majd a Gallienus-kori (253-268) katonai átszervezést követően a század végétől már a Notitia Dignitatumban jelzett Equites promoti alakulat volt a tábor megszálló csapata a római uralom végéig.
A százhalombattai tábor helyőrségének létszáma különböző volt. Az első csapattest, a cohors I Alpinorum equitata – amennyiben valóban itt állomásozott – 500 főnyi lehetett. Az ezt követő cohors milliaria Maurorum – mint a neve is mutatja – már ezer főből állt. A későkori equites alakulat létszámát pontosan nem ismerjük, feltehetően 300 főnél nagyobb legénységi állomány – különösen a IV. század második felében – nem tartózkodhatott a táborban.

A kőtábortól északra, nyugatra és délre – részben az egykori palánktábor helyén is – összesen mintegy 600-700 méter hosszan és 240-300 méter szélességben helyezkedett el a táborhoz tartozó polgári település, az ún. vicus militaris (katonai falu).

Az elszórtan épült házakban elsősorban a katonák családtagjai, iparosok és kereskedők laktak. A korai időben – az I. század végétől a II. század második feléig – a vicus területe sűrűbb beépítésű volt, a házak azonban félig földbe vájt, vályogfalú építmények voltak, melyek inkább kunyhókhoz hasonlítottak. A II. század végén, a markomann háborúk után, a cohors Maurorum idekerülésével az elpusztult polgári települést is újjáépítették. A kunyhók helyén ritkásabban ugyan, de kőből emelték az új házakat.

Elsősorban a tábortól északra eső területen folytak jelentősebb kutatások, így az itteni épületeket ismerjük jobban. Több kőből épült ház helyét sikerült rögzíteni a vízlevezető árkok, és a töltés emelésekor végzett földmunkák alkalmával. Közülük a legjelentősebb a Topái Judit által feltárt és részben konzervált, s ma is látható épületmaradvány. Az épületre már a múlt században rábukkantak, majd 1942-ben és 1953-ban kerültek elő részletei.

Az 1970-es években a Városi Tanács támogatásával feltárták és konzerválták a nagyobb épületkomplexumhoz tartozó fürdőrészletet. Ekkor látott napvilágot az öntöttpadlós – terrazzós – udvar, oszlopos, porticusos bejárati rész és vetkőzőhelyiség (apodytherium). Ehhez csatlakoztak a padlófűtéssel (hypocastum) ellátott, s a felszínen ma is látható tulajdonképpeni fürdőhelyiségek. Három meleg (caldarium), egy langyos (tepidarium), és két hideg vizű (frigidarium) fürdőhelyiség került konzerválásra.

A IV. században még használatos fürdőt több alkalommal is átépítették. A segédcsapatok – auxiliák – táborainál a fürdőépület gyakran a táborfalon kívül helyezkedett el. így lehetett ez Matrica táboránál is, ahol a közfürdőt minden bizonnyal a polgári lakosság is használhatta.

A fürdőépületen kívül a különböző földmunkák során további kőépületek maradványait sikerült felkutatni, teljes feltárásukra azonban nem került sor. A vicus militaris területén található házak a fürdő kivételével a IV. században már nem voltak használatban. A polgári lakosság itt is, mint az egész határvidéken, a nagyobb védelmet nyújtó tábor falai között keresett menedéket. A katonaság létszáma ekkor már jóval kevesebb volt, a katonai diszciplína se volt oly szigorú, így a civil lakosság betelepedése a tábor falai közé nem okozott különösebb problémát. A vicus felhagyott épületeinek romjai közé a IV. században már halottaikat temették a tábor lakói.

A vicus militarist a római korban a Duna felől gáttal védték. A tábortól északra ennek a feltöltésnek a maradványait is megfigyelték. A település temetőit – a római szokásnak megfelelően – a táborból kivezető limesút két oldalán találjuk. A délre fekvő temetőrészlet az ismertebb. Itt a DKV tározó tavának építésekor végzett földmunkákkal párhuzamosan Topái Judit 213 sírt tárt fel. Sajnos mintegy ezer sír a leletmentés megkezdése előtt feltáratlanul elpusztult. A sírok különböző rítust mutatnak: az I-II. század fordulójától a hamvasztásos temetkezés az általános, mellette a II. század végétől a csontvázas sírok kerülnek túlsúlyba. Ezek egyszerű föld- vagy téglából rakott sírok, sírkamrák, elszórtan a szarkofágba való temetkezés is előfordul. A csontvázas temetkezéssel egyidőben még a III. század közepén is szokásban maradt a hamvasztásos temetkezés. Számos melléklet nélküli IV. századi csontvázas sírt is feltártak.

A korábbi sírokból gazdag leletanyag került elő. Különleges leleteket azonban a katonai táborok melletti temetőkhöz hasonlóan, nem találtak. Elsősorban a nagyszámú, és változatos kerámiaanyagot kell megemlítenünk, közöttük is a szép számban előkerült terra sigillata-kat, az ókori „porcelánt”. Díszített és egyszerű agyagmécsesek, a változatos formájú üvegedények a legáltalánosabbak a leletanyagban. A fémtárgyak között külön figyelmet érdemel egy vaskard. Számos, különböző típusú fibula – ruhakapcsoló tű – is volt a sírokban. Bronzgombok, csatok, karperecek, tükör, vaskések, vasszegek, ládikaveretek, gyűrűk, karikák, borostyángyöngy, csontfésű és sok más egyéb tárgy került a sírokba mellékletként a „túlvilági” életre.

A fentieken kívül külön figyelmet érdemelnek a temetőben talált érmek, melyek közül a legkorábbi I. Claudius császár 41. évi verete – mely természetesen ennél később került a sírba –, míg a legkésőbbi darabok II. Constantius császártól a IV. század közepéről, illetve Valens császártól ismeretesek. Ez utóbbi szórványként került elő a temetőben, 367-375 közötti évekből származik.

A tábortól északra fekvő másik temetőt kevéssé ismerjük. Rendszeres feltárás ezen a részen nem volt, csak a különböző földmunkák alkalmával megmentett sírokról tudunk. Mindössze egy tucat sírról vannak részletesebb adataink. Itt a IV. század folyamán – mint már említettük – az épületek romjai közé is temetkeztek. Két épített sírkamrát is feltártak, az egyikben két, a másikban három csontvázat találtak. Az itteni kései téglasírokban Valentinianus császár (364-375) korában készült bélyeges téglák is előkerültek, így Frigeridus dux, Valéria provincia egykori katonai parancsnokának a bélyege.

Valószínűleg egy kisebb temetőrészlet lehetett a tábortól nyugatra eső részen, mintegy 800 m távolságra, a löszfennsík lábánál, ahol az ipari szennyvízcsatorna ásásakor hamvasztásos sírra, és Glaudius Ingenuus, a cohors Maurorum kürtösének feliratos sírtáblájára bukkantak.

Százhalombatta egyik érdekes építészeti emléke az Erőmű közelében álló Benta-híd, melyet a hagyomány római korinak tart. Azt azonban minden valószínűség szerint csak a XVIII. században építették, s nevét feltehetően a közelében húzódó, s valóban a rómaiak korából származó útról kaphatta. A római limesút tulajdonképpen az egész középkorban használatban volt, s a 6. sz. főközlekedési út több helyütt ma is a római kori úton halad – pl. Ercsi és Adony között –, illetve annak nyomvonalát követi. A korábbi írásos emlékek – oklevelek, leírások – „via magna”, vagy „via antiqua” (nagy út, régi út) megjelölései a római kori utakra vonatkoznak.

Egy XVIII. századi emlék a limesút itteni szakaszát „király köves útja”-ként említi. A korábbi kutatásokból ismeretes a limesút százhalombattai szakasza, mely ma már csak nyomaiban észlelhető. Érd határától a dél felé haladó dűlőút közelében, a halmok mellett, az Ófaluba bevezető műútig terjedő útszakasz jó állapotban maradt reánk. Onnan az Erőmű területén nyomon lehetett követni az út kavicsozását a Benta patakig. Tovább délre Dunafüred északi széléig figyelték meg az utat, mely a településen és a római táboron haladt keresztül. A tábort elhagyva mintegy 1,5 km-es szakaszon még a parton vezetett, majd felkapaszkodva a löszfennsíkra a szántóföldeket átszelve érte el Ercsi határát. A fennsíkon kavicsozás és kövek jelezték az út irányát.

Először 1943-ban Dormuth Árpád vizsgálta meg az út szerkezetét a tábortól északra, a vicus militaris területén. Az általa feltárt útszakasz 5,2 m széles volt. Mócsy András 1953-ban ugyancsak a tábortól északra eső részen 8,5 m széles földutat talált, melyre a 6 m széles, kőből készült út épült rá. Ennek teteje közvetlenül a mai felszín alatt helyezkedett el. A kőréteg vastagsága 85-90 cm. A köves utat négy, kavicsos szinttel elválasztott kőréteg alkotja, alul nagyobb, feljebb kisebb kövekből összerakva. A felső kavicsos réteget esetleg nagyobb, lapos borítókövek fedhették, de valószínűbb, hogy ez a szakasz nem volt lekövezve, hanem csak kavicsozással borították az út felszínét. Két oldalán 70-80 cm széles és 30-50 cm mély árok húzódott. A köves utat, a kőréteg alatt talált érem – Hadrianus (117-138) – alapján a II. században építették.

A tábortól délre a limesút kétfelé ágazott. Délnyugat felé kavicsozás jelezte az Itinerarium Antoniniben is feltüntetett, Gorsiumon (Tác) át Sopianaeba (Pécs) vezető út kiindulását. Ez az út Gorsiumon át Poetovion (Ptuj, Szlovéniában) keresztül Italia felé is biztosította az összeköttetést. Kiinduló szakaszát B. Thomas Edit kutatta meg.

A limesút és a határ védelmét őrtornyok biztosították. A tábortól délre mintegy 2,5 km-re, már a löszfennsíkon egy őrtorony állhatott. Helyét az út mellett köves, habarcsos, tetőfedő cserepes felszín jelezte.

A tábor területén – valószínűleg építőanyagként másodlagosan felhasználva – egy burgus (őrtorony) építési felirata került elő. A Gommodus császár idejéből, 185-ből származó nagy méretű tábla felirata szerint a császár parancsára az akkori helytartó „az egész folyópartot az alattomos rablók átkelésére alkalmas helyeken az alapjaitól felépített őrtornyokkal és kiserődökkel erősítette meg”. Hasonló szövegezésű feliratot az Aquincum-Intercisa (Dunaújváros) közötti szakaszról több, mint egy tucatot ismerünk. A feliraton említett kis- erődökre (praesidium) vonatkozóan a szomszédos Érdről ismeretes egy feliratos tábla, mely szerint Septimius Severus császár uralkodása alatt 197-ben a helytartó parancsára egy „a régisége miatt összeomlott praesidiumot a katonaság másik helyen újjáépített”. Sajnos ennek a praesidiumnak nem ismerjük a pontos helyét.

Az 1960-as években a limesút mentén egy vízmosásban 10 darab római mérföldkő került elő. E mérföldkövek a számozásuk szerint XXII, illetve XXIII római mérföldre jelölték a távolságot Aquincumtól. Eredeti felállítási helyükről – a tábor környéke – még a római korban építőanyagként a vizes- árok betöltésére vitték. Az 1,5-2,5 m magas, oszlopszerű mérföldkövek feliratai az állító császár nevét és címeit tartalmazzák, s a felirat végén feltüntetik a mérföldtávolságot a legközelebbi fontosabb helységtől.

A vízmosásban talált mérföldkövek az alábbi császároktól származnak: Elagabal (218-ból), Maximinus (235-237 közöttről), Maximinus és fia Maximus (237-ből), III. Gordianus (238-ból), Philippus (244-ből), Philippus és fia (244-ből), Valerianus (valószínűleg 254-ből), II. Claudius (valószínűleg 268-ból), Florianus (272-ből), és egy császárnév nélküli felirat a III-IV. század fordulójáról. Egyedülálló Florianus császár felirata, aki mint ellencsászár mindössze két hónapig uralkodott, s Pannóniából ez az első ilyen emléke. A feliratot egyébként Maximinus császár mérföldkövére másodlagosan vésték fel, egy korábbi mérföldkövet felhasználva. Ugyanakkor egy felirat nélküli mérföldkő is előkerült a vízmosásban: erről az újbóli felhasználás céljából a korábbi betűket már levésték. Érdemes megjegyezni, hogy Pannóniából egy helyről ennyi mérföldkő még nem került elő.

A mérföldköveken kívül természetesen egyéb feliratos emlékek: oltárkövek, sírkövek, építési felirat ismeretes Százhalombattáról. A feliratos kőemlékek egyébként a kiemelkedő történeti értékű leletek közé tartoznak, hiszen igen értékes, konkrét adatokat tartalmaznak a település lakóira, szokásaikra, vallási életükre vonatkozóan.

A már említetteken kívül az oltárkövek, fogadalmi feliratok is a hivatalos jellegű emlékek közé sorolhatók. Az állami isteneknek állított oltárkövek Százhalombattáról se hiányoznak. így egy töredékesen megmaradt szobortalapzaton a legfőbb római államisten, Jupiter és felesége Juno neve olvasható. Egy ugyancsak töredékesen előkerült oltárkövet Fortunának, a szerencse istenasszonyának szenteltek. A III. század első évtizedeiből származhat az a Dunából előkerült oltárkő, melyet erősen kopott felirata alapján a légió II Adiutrix egyik katonája állított a szíriai Doliché város istenségének, Jupiter Dolichenus- nak. A már említett, s a „matricái terület”-et feltüntető oltárkövet 267-268-ban Aelius Victor, a légió II Adiutrix kiszolgált katonája állította, míg egy másik – szintén már említett – oltárkövet valószínűleg Alexander Severus császár (222-235) és felesége üdvére a cohors Maurorum praefectusa, parancsnoka emelt.

A feliratos sírkövekből eddig viszonylag kevés került elő. Ezek ábrázolásai, feliratai általában sok értékes adatot tartalmaznak a lakosság összetételére, szokásaira, viseletére stb. vonatkozóan. Alig van a helyi őslakossághoz köthető emlékünk Százhalombattáról. Az előkerült kövek túlnyomórészt az itt állomásozó katonasághoz, illetve azok családjához kapcsolhatók. Az egyik legkorábbi emlék Matricáról Publius Afranius Victor, a cohors I Alpinorum 50 éves korában elhunyt centuriójának (százados) a töredékes sírköve, melyet felesége Claudia Ingenua állított, aki feltehetően eraviscus származású volt. A sírkő érdekessége, hogy a feliratos mező alatt három alak látható: a bal oldali egyágú sípon, a középső pánsípon, míg a jobb oldali alak kettős sípon játszik. A légió II Italica, vagy a cohors I Thracum katonája lehetett Glaudius Valerius, aki elhunyt feleségének és a még élő gyermekeinek, hasonló nevű fiának és leányának, Claudia Valériának emelte a sírkövet. A II. század végén idehelyezett cohors Maurorum kürtöse (bucinator) volt Claudius Ingenuus, aki feleségének, Flavia Paulinának és gyermekeinek emelt díszes sírkövet a III. század első felében. Töredékesen maradt reánk Septimia Ocna, ugyancsak a III. század első feléből származó, az előbbihez hasonlóan az elhunytak mellképeit és a halotti áldozati jelenetet ábrázoló családi sírköve. Férje optio (altiszt) rangban szolgált. Csapatteste nincs feltüntetve, mint egy másik katonának, akinek nevét, Marcus Oce(…)rius szokatlan módon – valószínűleg másodlagosan – egy szarkofág fedlapjának a szegélyére vésték fel.

Még két sírkőtöredéket ismerünk Százhalombattáról. Az egyiken, melyen az elhunytak képmása alatt áldozati jelenet látható, Aelia Sura állította elhunyt anyjának, míg egy másik sírkőből csak a felirat jobb alsó töredéke maradt meg, melyen a Saturninus név olvasható.

Százhalombatta római kori emlékeinek ismertetése nem lenne teljes, ha befejezésül nem emlékeznénk meg a város Duna-parti szakaszán elsüllyedt római hadihajó leleteiről. 1964-65-ben kotrási munkálatok során a tököli part közelében 33 különböző méretű és típusú bronzedényt hoztak felszínre. Ugyanezen a szakaszon egy díszített pajzsdudor is napvilágot látott.

A bronzedények az I-II. századból származnak. Némelyikükön poncolt betűkből álló felirat, a tulajdonosok neve olvasható. Octavius Priscus, Munatius Primus és a többiek a Brigetióban (Szőny) állomásozó légió I Adiutrix katonái voltak, így az elsüllyedt hajó is minden bizonnyal ennek a légiónak a kötelékébe tartozhatott. A leletek mintegy 25-30 m hosszú szakaszról kerültek elő famaradványok kíséretében. A nagy mélység miatt sajnos a hajó szakszerű feltárására nem nyílt lehetőség.

Rendkívül díszes a fehér fémbevonatú, poncolással díszített bronz pajzsdudor. Közepét, a domború részt kiterjesztett szárnyú sas díszíti, oldalán körben egymást kergető állatok: párduc, őz és oroszlán, majd előttük szarvas s végül két egymással szembefutó vadkutya között egy nyúl látható. A pajzsdudor lapos peremén ún. pávaszemek találhatók.

A százhalombattai római tábor, Matrica helyőrsége az V. század első évtizedeiben egyre kevesebb, a katonák harckészsége, mint mindenütt a határ mentén egyre gyengébb lett. A legénység többnyire már a megindult nagy népvándorlás előőrseként ideérkező barbár törzsek római zsoldba állt katonáiból tevődött össze. A szinte teljesen elbarbárosodott határvédő katonaság gyakorlatilag már semmi védelmet nem nyújtott az ugyancsak barbár támadókkal szemben.

A 430-as évek elején Pannónia keleti fele végül is a hunok uralma alá került. A hunokat követően különböző germán törzsek, majd 568-tól az avarok lettek az urak ezen a vidéken. Ezek a nomád, vándorló népek a táborlakók elmenekülése után az üresen maradt tábort felgyújtották, vagy sorsára hagyták, s az fokozatosan az enyészet martaléka lett. A pusztulás az egész magyar középkor időszakában folytatódott, s a tábor romjai szinte a legújabb időkig kőbányául szolgáltak a vidék lakóinak építkezéseihez.

Az idő és az ember fokozatos rombolása során így pusztultak és temetődtek be az egykor félelmetes erőd hatalmas falai, melyeket napjainkban a régész ásója kutat és tár fel ismét, s derít fokozatosan fényt Százhalombatta közel kétezer év előtti történetére.