Takács Péter: Ma is napirend szerint élek

Várostörténetről, kultúráról az új díszpolgárral

Szegedinácz Anna

Takács Péterrel díszpolgárrá avatása kapcsán beszélgettünk. Kértem, hogy meséljen nekünk hosszú pályafutása állomásairól. Mikor került Százhalombattára, hogyan alakult az ő és családja élete a korai időszakban? Hogyan lett a Barátság Művelődési Ház, majd Barátság Művelődési Központ igazgatója?

Takács Péter: – A szakmai pályafutásomat 1968-ban a katonaság után Előszálláson kezdtem, onnan kerültem Böhönyére. 1970 karácsonyán óriási hóesés volt és a szüleim látogatóba jöttek hozzánk. Azt mondták, többet nem fognak ide eljönni, mert egész nap vonatoztak ebben a hidegben. Böhönye egy Somogy megyei kis település volt Marcali közelében. Apám azt mondta, „De hát ott van Százhalombatta, miért nem jövünk oda dolgozni Sárával, a feleségemmel?”

Megfogadva a javaslatát írtunk egy levelet a tanácshoz. Orbán Sándor művelődési referens írta a válaszlevelet: „Hívja, várja Önöket Százhalombatta!”.
Akkor Battán két beruházási művelődési ház volt, az egyik az erőműnél, a másik pedig az olajfinomítónál. Én ez utóbbihoz kerültem. Ebben az évben – 1970-ben – kapott Százhalombatta városi rangot.

1971-ben a Városi Tanács és a Dunai Kőolajipari Vállalat ezért a mi művelődési házunkat közös fenntartásba vették és a város közművelődési dolgait is el kellett kezdenünk szervezni. Nekem lett a feladatom. Az első munkanapomon az Óvárosi Könyvtárban Szalai Mártival leltároztuk a könyveket, amely alapja lett a leendő Városi Könyvtárnak.

Azon a napon találkoztam először Csupics Demeterrel, a „Délszláv Klub” vezetőjével. Emlékeimben megmaradt, hogy akkor még nem igazán voltam tisztában azzal, mi is az a „Délszláv Klub”, mert miközben ez volt rá kiírva, mindenki más „Szerb Klubról” beszélt. Mitrus elkezdte a felvilágosításomra felsorolni, milyen tagozódás van a délszláv népeken belül – ami akkor Jugoszláviát jelentette még –, milyen nyelvi és vallási variációk vannak, térképen megmutatta azok határait. Mesélt saját történelmükről. Akkor ismertem meg Dubecz Tivadart, Tibi bácsit, aki mozigépész volt és félig-meddig gondnok is. Este találkoztam Horváth Ferivel, az Óvárosi Ifjúsági Klub vezetőjével, akit a többiek Hererának hívtak egy focistával való hasonlatossága miatt.
Az érdemi munkához a városban fel kellett deríteni azokat a helyeket: mit és hol lehet csinálni?

Szalai Márti megszerezte az Ifjúság úti DKV Szállón a földszinti fodrászüzletet, kiürítette, rendbe tette és ott nyitotta meg a Városi Könyvtárt. Én pedig megkaptam a pince részén a klubot, amely munkásakadémiától kezdve mindenféle ismeretterjesztő előadásnak adott otthont. A DHV Klubban megcsináltuk a Városi Ifjúsági Klubot és a „Százhalom” Étteremben pedig ment az „Ötórai teát”.

Jól éreztem itt magam, de albérletben laktunk a feleségemmel. Jó kapcsolatom alakult ki Ferenczi Illéssel, a város tanácselnök helyettesével, aki a „Matrica” Honismereti Szakkör vezetője volt. Én lettem a szakkör titkára és Illés bőségesen adta a feladatokat, mit, s hogyan kell csinálni? Végül a főiskolai szakdolgozatomat is erről írtam, vagyis a szakköri munkáról és a szakkör történetéről.

Illés ígérte nekem, hogy „jövőre lakást fogsz kapni.” Nagyon vártuk, mert szerettünk volna családot, gyermekeket. Ezért bejelentkeztem az akkori tanácselnöknél, Bartha „elvtársnál”, akinek elmondtam ki vagyok, és azért jöttem, megerősíti-e a jövőre szóló lakásigényemet?

Teljesen kivetkőzve magából közölte: Mit képzelek én? Ez egy munkás város, 300 munkás vár arra, hogy lakást kapjon. Hogy gondolom, egy beosztott értelmiségi, meg egy pedagógus, milyen alapon kapna itt lakást? Szó sem lehet róla!. Lógó orral jöttem el tőle.

Dunaföldvárra hívtak a felújított Kossuth Művelődési Házba vezetőnek, ahol aztán nagyon jól éreztem magam. Bent volt a város szívében és az értelmiségi középiskolai tanári kar tagjai nagyon lelkesek voltak. Kiállításokat szerveztek, néptánccsoportot működtettek, volt citerazenekaruk, színjátszó körük. Az olyan félév volt, hogy minden este teltház volt az intézményben.

Félév után megjelent nálunk Battáról Bartalómeai Gyuri azzal, hogy itt Szekeres Zolit a volt igazgatómat kiemelték valamilyen pártfunkcióra, megüresedett a helye. Nekem abban az évben volt a főiskolai államvizsgám. Kérte, jöjjek vissza Battára, mert szeretnék, ha megpróbálnám újra. Azt is mondta, a lakás is rendben lesz. Elmenetelem után egy év múlva 1972 júniusában jöttünk vissza. Decemberben úgy költöztünk be „illegálisan” az új otthonunkba, hogy bár megkaptuk a kulcsot, kérték nagy bútorokat még ne vigyünk be, mert csak próbafűtés volt.

– Meddig dolgoztatok a DKV Beruházási Művelődési Házban?

– A közös fenntartás kapcsán megváltoztatták a nevét és lett „Barátság” Művelődési Ház. 1973. január 1-jén neveztek ki igazgatónak. Gyakorlatilag 2011. március 1-ig voltam ennek az intézménynek az igazgatója, bár már akkor 1984-től állt és működött a városban a „Barátság” Művelődési Központ, ahová beköltöztünk. Volt időszak, amikor az új intézményhez hozzátartozott még a Városi Könyvtár, majd a Városi Sportközpont is. Amíg a Helytörténeti Gyűjtemény önálló intézményként meg nem alakult – a későbbi „Matrica” Múzeum – dr. Poroszlai Ildikó vezetésével, Ildikó is a mi személyi állományunkba tartozott.

Az új épület 1984. december 6-án lett kész, annak közösségi szárnya és az új Városi Könyvtár. A színházterem pedig 1985. november 4-én lett a közönségnek átadva, gyakorlatilag 15 év előző időszak után.

Ahogy befejeztem a főiskolai tanulmányaimat, elkezdtem az egyetemet. Ott évfolyamtársaim voltak azok a fiúk, akikkel 1975 után elkezdtük azt a kísérletet, amit mi úgy hívtunk, „előterek hasznosítása”, mert csak így engedélyezték a működési formát. Tényleg a szakma krémje lett: Beke Pali, Makovecz Imre, Varga Tamás, Balipap Ferenc, Koncz Gábor, Földiák Bandi, Vatai Dénes. Kollégiumi tag voltam én is. A kapcsolat most is élő, bár már csak 10-en vagyunk meg belőle.

Addig úgy működött az egész rendszer, hogy a hivatalos politika meghatározta a művelődéspolitikai elveket. Az elveknek megfelelően központilag irányították, hogy milyen tevékenységeket kell folytatni a művelődési házakban, művelődési otthonokban. Ezzel szemben mi úgy gondoltuk és mondtuk, nem ez a fontos, hanem az, hogy az ott élőknek mire van igénye, milyen az érdeklődése, milyen óhaja van, milyen közösségekre kíváncsiak? Miben és hol vennének részt szívesen, milyen hiányaik vannak? Tehát megfordítottuk a folyamatot.

A ’70-es évek elején azt tapasztaltam, hogy a DKV-nál (Dunai Kőolajipari Vállalt, a MOL elődje) felismerték, hogy vannak jó szakemberek, akiket azért nem tudnak magasabb beosztásba helyezni, mert nincs meg a 8 osztályuk. Összegyűjtöttem belőlük 20 fős társaságot, akik miközben műszakba jártak, műszak után a városi iskolákból hozzánk kijáró pedagógusok tanították őket. Így végezték el a 7-ik és 8-ik osztályt. Amikor a vizsga történt, Pest Megyétől kijött egy szakfelügyelő. Azt mondta a Damjanich úti Általános Iskolában várva a vizsgáztatás eredményére Pável Nándival, hogyha azt veszi észre, ezek az emberek nem tudnak, felkészületlenek, nem fognak bizonyítványt kapni.

Miközben mi kint várakoztunk, eltelt fél óra után jött a felügyelő és azt mondta: Gratulál, fantasztikus az emberek felkészültsége, tudása, mert benne van a tudásukban az élettapasztalat és a frissen szerzett tudás is. Ezek tényleg tanultak és megérdemlik a bizonyítványt. Ez egy első gárda volt, őket követte a többi. A beruházásokhoz az ország minden részéből, elmaradt térségekből is hoztak kiskatonákat. Volt egy katonai alakulat a beruházások területén. Voltak közöttük analfabéták (írástudatlanok) és persze olyanok is, akik nem fejezték be még a 8 osztályos általános iskolai oktatást. Akkor szélesebb mederbe terelve az iskolai oktatást, a városi iskolák pedagógusaival készítették fel őket a szükséges tudásra, vizsgákra.

Tüske László volt akkor a Művelődési Osztály vezetője, aki összefogta a közoktatási és közművelődési intézményeket és vele lehetett ilyen kísérleteket eredményesen folytatni.

Hogyan dolgoztunk a nagy művelődési központ megépítéséig? Megkerestük a városban fellelhető összes helyet, ahol közművelődési programokat lehetett megvalósítani, közösségeket lehetett működtetni: tanácstermekben, klubtermekben, padlásokon, pincékben, az iskolák auláiban, termeiben. Minden lehetséges helyen közművelődési tevékenység folyt.

Például a 2-es iskola (ma Eötvös) aulájában és termeiben gyakorolt a most 50 éve működő Liszt Ferenc vegyeskar Strausz Kálmán és Könözsi Veronika vezetésével. Pincékben, padlásokon a szakkörök: Montázs Filmszakkör Schneider József és Gyöngy Kálmán vezetésével, és annak gyermek filmszakköre. Ez lett a Városi TV magja.

Kántor Balázsné és Kántor Balázs vezetésével a szövő szakkör. Volt fafaragó szakkörünk Trombitás Józsiék vezetésével. Radóczi Marinak tűzzománc szakköre volt. Voltak díszhaltenyésztőink, rejtvényfejtőink, biokertész kertbarátok. Börzseiné Győri Éva vezetésével csodálatos hímző szakkör működött. A Villon Irodalmi Színpadot Mazumel Feri vezette. Voltak tanfolyamaink: angol, német, francia az iskolákban. Volt a Damjanich úti iskolában 5-6 balett csoport Tomcsányi Éva és Tomcsányi Laci vezetésével. Volt iskoláskorú gyermekeknek fúvószenekarunk. A nagyrendezvényeink, színházi előadások a DKV Színháztermében. Irodalmi előadóestek többféle helyszínen. Voltak ifjúsági klubjaink. Részt vettünk a városi ünnepségek megszervezésében. Az iskolákkal, óvodákkal folyamatos együttműködés volt. Szerveztünk a gyerekeknek színházi előadásokat, matinékat, filmvetítéseket, később játszóházakat is. Autóbuszokkal szállítottuk a rendezvényekre a felnőtt és gyermek közönséget. Ismeretterjesztő előadásokra kiváló pedagógusokat, filozófusokat, pszichológusokat, nyelvtanárokat hívtunk meg ismeretterjesztő előadásokkal. Voltak a könyvtárnak író-olvasó találkozói.

Az óvárosi „Egyletben” és a Szerb Klubban megtartottuk a hagyományos búcsúkat, bálokat, borversenyeket szerveztünk, szórakoztató rendezvényeket és ismeretterjesztő előadásokat.

Kik voltak a „hőskorban” a munkatársaim? Mindig jöttek jó emberek. A „Hága László” Munkásszállásra felvettem volt főiskolás évfolyamtársamat, Mayer Lajost, aki könyvtárt kezelt, rendezvényeket, ismeretterjesztő előadásokat, munkásakadémiát szervezett. Végül bekerült az Országos Kőolajipari és Gázipari Tröszthöz népművelőnek, akit nagyon megbecsültek szervezőkészségéért, tudásáért.

Nagy szerencse volt, hogy jött hozzánk László Bandy és László Julika. Julika a könyvtárba Szalai Márti mellé került. László Bandy a képzőművészeti nevelés és kiállítások területén alkotott nagyot. Ő gondozta a vállalati munkásművelődés területét is, szervezte a Spektrum értelmiségi klubot. Eisenberger Erzsébet akkor végzett frissen a főiskolán, ő volt az első képzett népművelő munkatársam, kiváló néptáncos. Mindenféle kísérletben szívesen részt vett. Vele csináltunk először színházi előadóestet. Jött Básti Lajos és hiányolta az előadásához a függönyt. Függönyt applikáltunk neki, mert azt mondta, csak így tudja a hosszú monológját elmondani, hogy közben a függönybe kapaszkodik. Amikor jön a taps, akkor csinál egy mozdulatot és a tapsrendet így tartja meg.

Nagyon jó gárda gyűlt össze az elkövetkezendő években is. Hozzád (Pál Attiláné) tartoztak a művészeti csoportok, szakkörök, klubok, nyelvtanfolyamok, felnőtt rendezvények. Rendezvények, zenei koncertek és filmvetítések a gyerekeknek. Az iskolákkal, óvodákkal való kapcsolattartás sokrétű feladatai. Te 1975-től 1987-ig voltál a munkatársunk.

Szép István volt az ifjúsági zenekarok gondozója, mentora, a „Százhalombattai Ifjúsági Napok (a SZIN) egyik főszervezője, majd a Zenei Könyvtár megálmodója és kialakítója, működtetője.

Major Tamás vette át a stafétabotot Mayer Lajostól, aki rengeteg budapesti színházlátogatást szervezett DKV-s buszokkal, majd tőle Nánási Zsolt. Tamás a Belvárosi Művelődési Ház igazgatója lett, amikor elment tőlünk.

Radóczi Mari rövid ideig az iskolai és gyermekprogramok szervezője, kiállítások rendezője lett. Oszlopos tagja volt a kinti intézménynek Domnanovits Éva, a gazdasági vezetőnk. Pontos és szigorú munkatársunk volt, pénzügyekben nem ismert tréfát. Gere Pista bácsi volt a gépkocsivezetőnk és mindenesünk.
A másik beruházási művelődési ház a DHV-nál (Dunamenti Hőerőmű Vállalat) volt, Szatori Tibor vezetésével. Bencsik Ildikó és Ulviczki Zsóka, két tehetséges népművelő voltak a munkatársai. Soha nem konkuráltunk egymással, hanem együttműködtünk. Tudtuk, eljön az az idő, amikor felépül a városban az új művelődési központ és valamennyi művelődési tevékenység oda kerül. És amikor valóban elkészült, már tudtuk, hogy „Miénk a ház”, tehát a városé, és nem egy országos intézmény része többé. Sok új közösség, tevékenység alakult, akkor jött hozzánk a „Forrás” Néptánccsoport is. Ott dolgoztam egészen a nyugdíjazásomig.

– Milyen szakmai elismeréseket kaptál ezekben az években?

– Miniszteri Dicséretet, Szocialista Kultúráért-díjat a régi Barátság Művelődési Házban kaptam. A Barátság Művelődési Központban Kultúráért-díjat, Pro Urbe-díjat, Népművelésért-díjat, amely 1994-ben a legmagasabb szakmai elismerésnek számított és a Néprajzi Múzeumban adták át. 1976-ban „Alkotó Ifjúságért” díjat vehettem át.

– Gazdag szakmai múltat hagytál magad mögött. Mi történt utána?

– Az 1980-as évektől tudatosan és tudat alatt is készültem a nyugdíjazásomra. Az 1980-as évek végén került hozzánk György Csaba Borgó képzőművész Erdélyből. Vele rendeztük meg évente egy alkalommal az „Erdélyi hétvégét”, amely azoknak a képzőművészeknek mutatta be kiállításokon a munkáit, akik Erdélyből menekültek el a Ceausescu-rezsim idején. Ezekből kezdtem el először vásárolgatni képeket, mert megtetszett, vagy közel került a szívemhez.
A rendszerváltozás után, amikor Szováta testvérvárosunk lett, azon gondolkodtunk, hogyan lehet kulturális kapcsolatot építeni egy 11 órás út távolságra lévő másik településsel? Talán a legegyszerűbb, ha valamilyen képzőművészeti kiállítást cserélünk. Megrendeztük itt a szovátai alkotók kiállítását a „Matrica” Múzeumban, és elvittük László Bandy és Regős Ágnes alkotásait Szovátára.

A szovátai képzőművészekkel jó kapcso­latba kerültem. Elkezdtem tőlük is vásárolni és hozzá olvastam az erdélyi képzőművészet történetét. Megismerkedtem olyan kutatókkal, akik a ’70-es években már innen jártak át Erdélybe és hozták vitték a híreket. A gyűjteményem szép lassan gyarapodott és rájöttem, hogy az egyetemen tanult művészettörténeti tudásom nem elegendő, mert például a XX. század művészettörténete egy előadás anyaga volt.

Mint művelődési intézmény vezetőjének, 5 évenként jelentkeznem kellett valamilyen szakmai továbbképzésre. Vezér Mihály polgármesternek írtam egy kérelmet, hogy engedélyezze egy „festménybecsüs” tanfolyam elvégzését. A kérelmemet elfogadta és válaszolt, hogy vállalja a tanfolyam költségeit. Ott tudatosult bennem, mit akarok kezdeni a gyűjteményemmel. Kikkel akarok foglalkozni és ők milyen értékeket képviselnek? Kik azok az erdélyi művészek és művészeti csoportosulások, akikkel érdemes foglalkoznom? Nyilván az első az volt, hogy a „Nagybányaiak”. Elmentem Nagybányára és ott kiderült, már elkéstem, mert jónéhányan már összegyűjtötték a nagybányai anyagot, amelyek múzeumba, gyűjteményekbe kerültek. Közben a fiatal képzőművész ismerőseim – miközben Szovátán voltak alkotók –, mindig a kolozsvári mestereikről beszéltek.

Végül Sümegi György művészettörténész tanárom azt mondta, hogy válasszak ki ebből egy szeletet és azzal foglalkozzam. Öt kolozsvári képzőművésznek az alkotásaival kezdtem el foglalkozni: Miklóssy Gábor, Fülöp Antal Andor, Mohy Sándor, Szolnay Sándor és Incze János DÉS. Munkásságukról kötetet állítottam össze.

Már korábban is, de a nyugdíjazásomtól kiállításokat rendeztem velük. A „Hamvas Béla” Városi Könyvtárban 30 kiállítást rendeztem ezekkel a művészekkel, erdélyi városokban élő művészek alkotásaiból. Majdnem minden területnek a képzőművészetét elvittem például Sopronba. Meghívtak kiállítást rendezni Kalocsára, bejártam velük az országot. Budapesten a Belvedere Galériában állítottam ki őket. 2005-ben visszahívtak Kolozsvárra, rendezzek egy nagy reprezentatív kiállítást ebből az anyagból.

Azóta már nem vállalok ilyen nagy kiállítás rendezést, hanem a kiállításokhoz adok megfelelő képet, képeket. Most Csíkszeredában, a Mikó várban van Nagy István kiállítás, és az általam legszebbnek tartott Nagy István portrét is ott állították ki.
Múlt évben, egész évben vándoroltatott kiállításon szerepeltek Györkös Mányi Albert legszebb alkotásai. Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központban Mohy Sándor kiállítására 24 képet adtam. Itt járt nálam az Erdélyi Művészeti Központ igazgatónője, Bordás Beáta, és megbeszéltük, hogy év vége felé lesz Mohy Sándor kiállítás Kolozsváron. Végignézte az anyagomat és tőlem az én gyűjteményemből fogják vinni a kiállítás kb. 1/3-át.

– Ez a hobbid és a szerelmed?

– Ezzel nagyon szeretek foglalkozni. Sokszor hívnak ismeretlen vagy szignált munkákhoz, nézzem meg, mit ér a kép, ki lehet az alkotója? Tehát festménybecslést is végzek, ha hívnak. Szívesen járok kiállításokra az unokáimmal. Igyekszem ezekkel kitölteni az időm.

– A szerelmeden és hobbidon kívül mi jellemzi még a nyugdíjas éveidet?

– Napirendem van. Reggel elmegyek itthonról a Galériába, mintha munkahelyre mennék, ahol 330 öles a telkem. Ha jó az idő, a kertben dolgozom, ha rossz, a képeimmel foglalkozom.

Kertészként végeztem technikumban. Most az a nosztalgia, hogy amit annak idején tanultam és ami most korszerű a kertészetben, lehetőségem van összehasonítani a változást. Sokkal intenzívebb, környezetbarát most a tendencia, sokkal kevesebb műtrágyát használnak, vagy egyáltalán semmit. Érdekel, hogy a biokertészet milyen irányba mozdul. Ez a sokféle tevékenység kitölti az ember idejét.

A volt munkatársakkal – 15-en vagyunk – pedig szervezek egy nyugdíjas klubot. Havonta egyszer találkozunk a Galériámban. Beszélgetünk, jól érezzük magunkat egymással. Néha elmegyünk kirándulni.

– 2023. március 15-én kaptál egy szép kitüntetést, elismerést a várostól, te lettél az év „Díszpolgára”. Mekkora meglepetés volt, hogyan fogadtad és hogyan fogadta a család?

– Igazából úgy gondoltam, hogy már mindent megkaptam, amit megkaphattam, tehát nem számítottam rá. Amikor Tüske Laci felhívott és mondta, nagyon meglepődtem és meg is hatódtam. Amíg a gyermekeim nőttek, nagyon keveset voltam otthon, állandóan úton voltam a programok, rendezvények miatt. Mindig későn este értem haza. Az unokák esetében teljesen más a helyzet, más a tapasztalatuk.

Őszintén örültem és azt érzem, a szeretet légkörében élek. Nem csak a családom miatt, a barátaim, a volt kollegáim, és azok miatt is, akikkel a különböző közösségekben, közművelődési csoportokban együtt tevékenykedtünk – kórusok, nyugdíjas klubok, néptánccsoportok, mindenféle, fajta közművelődési tevékenységek – ahol emberekkel találkoztam nap mint nap korábban. Szóval jól érzem magam és boldoggá tett az elismerés.