„Leírhatatlan ajándék, hogy magyarnak születtem”
Keller Zsófia világa
Czifrik Katalin
Nem itt látta meg a napvilágot, mégis mindig úgy érezte, hogy idetartozik. Messziről jött, és közel negyven év után tért „haza”. Bár Svájc a világ legtöbb pontján a jólét, a kiszámíthatóság és a biztonság szinonimája, ő mégis Magyarországot választotta helyette. A jómód fontos, de a siker, a teljesség több ennél – feleli a kézenfekvő kérdésre, hogy miért. Keller Zsófia útja otthontól hazáig a felismert lehetőségek, az önismeret és a tudatos választás története.
Sebestyén-Teleki Zsófia néven született Marosvásárhelyen 1980-ban, Ceausescu Romániájában. Édesanyja fogorvosként, édesapja gépészmérnökként dolgozott, akinek magyarként és ismert ellenzékiként a besúgólét és 9 év börtön között kellett választania. Ennek folyamataként feleségével 1986-ban szökött át Magyarországra, majd – mivel nem volt rokonuk, aki hivatalosan befogadta volna őket – a bécsi menekülttáborba. Végül a bécsi svájci követségen kaptak menekültstátuszt. Zsófia édesapját hamarosan egy St. Gallen-i cégnél alkalmazták tervezői státuszban.
Mivel a gyerekekkel kockázatosabb és nehezebb lett volna átjutni a határon, emellett nyilván a menekültsors megpróbáltatásaitól is szerették volna megkímélni őket, a hatéves Zsófia és négyéves öccse a nagybátyjánál maradt, amíg rendeződött szüleik helyzete.
A család tíz hónap múlva, Ausztriában egyesült. Végül Zürichben telepedtek le, és bár a későbbiek folyamán még egyszer költöztek, a szülők már harminckét éve ugyanabban az utcában, a zürichi Limmat-folyó partján élnek. Zsófia édesanyja fogorvosi munkáját folytatta Svájcban, édesapja pedig mérnöki doktorátust szerzett a világhírű ETH egyetemen (Eidgenössische Technische Hochschule).
Zsófia St. Gallenben kezdte, majd Zürichben folytatta az iskolát, nulla nyelvtudással. Talán ennek a „mélyvíznek” köszönhető, hogy jelenleg angolul, franciául, németül (Hochdeutsch) és svájci dialektusban is folyékonyan beszél. Más kérdés, hogy a legszívesebben magyarul szólal meg, mivel az anyanyelvén érzi magát a leginkább határozottnak.
Hamar befogadta őket az ’56-os és erdélyi magyarokból álló, igen összetartó közösség. A szülők a kezdetektől szorgalmazták, hogy Zsófiáék a bekapcsolódjanak a kinti magyar cserkészmozgalomba, magyar táncházba és magyar vasárnapi iskolába járjanak hétvégeken, valamint az anyanyelvükön olvassanak. Zsófia mindig imádta a könyveket, és amikor közeledett a továbbtanulás időszaka, úgy döntött, hogy az anyanyelve megőrzése érdekében német-magyar két tannyelvű gimnáziumban szeretne érettségizni.
Négy évig Sopronban, erdélyi származású nagymamájánál lakott. Nagyon sokat kapott a várostól, valamint a Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium és Líceumtól. Igaz, adott is. Csapatával országos versenyt nyertek magyar történelemből, emellett németből is a legjobbak között végzett az országos tanulmányi versenyeken.
Az érettségit követően Budapesten szeretett volna továbbtanulni, de szülei lebeszélték erről, mivel nem akarták, hogy szétszakadjon a család, és időszerű volt, hogy rendeződik a svájci állampolgárság kérdése is.
Végül a Chur nevű városban végzett főiskolai hotelmenedzsment szakot. Mindig érdekelte a turizmus, az emberekkel való foglalkozás, határozott alkatához pedig közel áll az irányító szerepkör, a menedzseri munka.
Több négy-, ötcsillagos hotelben dolgozott, valahogy mégsem érezte magát elégedettnek. Beiratkozott egy zürichi humánerőforrás-főiskolára, és az újabb diplomával HR-feladatokat látott el több cégnél. HR és adminisztráció vezetőként dolgozott az egyik legnevesebb fejvadászcégnél, ahol a legmagasabb szintű gazdasági és politikai vezetők fordultak meg. Ugyanakkor igazgatói tanácsadóként tevékenykedett Svájc legnagyobb, egyebek mellett a bankjegyek nyomtatását is végző kiadóvállalatánál.
Ennek ellenére még mindig úgy érezte, hogy több van benne. „Sosem szerettem az alkalmazotti létet, a mókuskereket, a négy falat” – mondja erről. Bármennyi bizonytalanságot is jelent a vállalkozói lét, ezt érzi magához közelebb. Mivel továbbra is Magyarországra vágyott, amikor elvált a svájci férjétől, úgy érezte, megérett a helyzet, hogy kövesse a szívét, „haza”.
„Neked elment az eszed!”
Valahogy így kommentálta döntését magyar baráti köre. Nem értették, hogy ha valaki végre svájci állampolgár lehet és olyan háttérrel, nyelvtudással, iskolákkal, kapcsolatokkal rendelkezik, amelyek lehetővé teszik a munkahelyek közötti válogatást, miért akar Kelet-Európában szerencsét próbálni.
Azt mondja, ő is szereti a jó életkörülményeket, de az élet, az öröm, a boldogság, a siker több ennél. „Mélységet”, kiteljesedést akart. Legfőképpen a gyökerei, a honvágya és a nemzettudata hozták haza.
Mindig is érdekelték az ingatlanok, ezért Budapesten az Otthon Centrumnál helyezkedett el 2017-ben. Kapott közben több, anyagilag kecsegtető ajánlatot a svájci-magyar kereskedelmi kamarától és svájci kötődésű cégektől, de lojalitásból, elkötelezettségből az ingatlanközvetítés mellett maradt, amely mai napig a „szenvedélye”. Türelmének, kitartásának és sikerorientált tárgyalási képességének köszönhetően évről évre több díjazásban és szakmai elismerésben részesült a cégnél. Azt mondja, az ingatlanközvetítés jövedelmező lehet, de igazából a sikerélmény motiválja és főképp az, hogy emberekkel foglalkozhat és segíteni tud.
Százhalombattára, ahol másfél éve nyitott irodát, a szerelem hozta. Párjával, Pátkai Zsolttal, nagyon jól kiegészítik egymást az üzletben is. Már az első évben országos elsők lettek az akkor nyitott irodák között, annak ellenére, hogy csak hat hónapot üzemeltek. Tavaly novemberben pedig az összes agglomerációban működő Otthon Centrum közül nyerték el az elsőséget. Idén az első évi teljesítményük három-négyszeresét is elérhetik ütőképes és motivált értékesítői csapatuknak köszönhetően.
Zsófia kemény, szigorú főnökként jellemzi magát, akire azonban a legféltettebb titkait is rábízhatja egy beosztott. „Sokat adok, de el is várok.”
A siker belülről jön
Zsófia szerint magyar lelkületű neveltetésüknek köszönhető, hogy nemcsak ő, hanem az öccse is itthon telepedett le. Sopronban dolgozik fogorvosként. Zsófia úgy gondolja, sikerült bebizonyítania, hogy Magyarországon is meg tudja valósítani azt, amit Svájcban, sőt, többet. „Nem az számít, hogy milyen a kormány vagy az életszínvonal, mert a siker belülről jön, hit és önbizalom kérdése. Arról szól, hogy egyedül én felelek az életemért, nem más.”
Szerinte, akik szeretik, amit csinálnak, rendelkeznek ilyen belső erőforrásokkal és hajlandók fejleszteni önmagukat, bármivel foglalkoznak, fellendülnek. Kedveli az önfejlesztő, motivációs könyveket, és fontosnak tartja, hogy minden megtett lépést értékeljen. „Sosem azt nézem, hogy miért nem tartok már itt vagy ott, hanem mindig azt, hogy hol tartottam tavaly, és mennyit haladtam ahhoz képest és ezt tudni kell értékelni.”
Most szeretnék itt maradni
Beszélgetésünk alatt többször is megemlíti, hogy negyven éve alatt négy országban élt és vagy negyvenszer költözött. Mindig szeretett utazgatni, most azonban szívesen marad a hazai tájakon. Nagyon megszerette Százhalombattát. Kedveli a sokszínűségét, közte Óváros, szűkebb lakhelye vadromantikáját. Büszke a Makovecz-templomra, a kivilágított gyalogátkelőhelyekre, a tiszta, rendezett, virágos közterekre, amelyek kapcsán svájci vendégei is azt mondják, mintha otthon lennének. Amikor meglátja a három kéményt, akkor már benne is megszólal a sokak számára ismerős érzés: hazaértünk!
Miért Magyarország?
Bár szeretné a magyar állampolgárságot is megszerezni, úgy véli, a nemzeti identitást nem ez határozza meg, hanem, hogy „milyen nyelven beszélsz, álmodsz, gondolkozol”. Számára „nincs erdélyi magyar, és nincs magyarabb magyar! A magyar, az magyar, és egyenértékű a világ bármely pontján.” A történelem viharai, a nemzet traumái az ő családját sem kímélték. Minden birtokuktól megfosztotta őket a háborút követő államosítás, és többször kellett a nulláról kezdeniük, de legalább megtanulták ezt is.
Nemzethez tartozás nélkül nem lehet teljes életet élni, nem lehet „mélysége” az életnek – mondja. A nemzeti kultúránk, az anyanyelvünk, a zenénk, a konyhánk, a borkultúránk, az ünnepeink, olyan testi-lelki táplálékot jelentenek, aminek a valódi értékét csak akkor fogjuk fel, amikor nélkülöznünk kell, amikor meg kell küzdeni érte.
Zsófiának a mai napig fáj, hogy Erdélyben kisebbségként kezelték egy végtelenül igazságtalan történelmi döntés alapján. „Miért Magyarország szenvedte el Trianoni békediktátum legnagyobb büntetését, annak ellenére, hogy nem volt független állam, és nem tartozott a háború kirobbantói közé. Románia például csak az utolsó pillanatban állt át a győztesek oldalára, megszegve ezzel a nemzetközi katonai szerződéseit is!”
Nemcsak mélyen igazságtalannak, hanem irreálisnak és jogilag is megkérdőjelezhetőnek tartja a trianoni békeszerződést. „Sokan asszimilálódnak, de szerencsére vannak még olyanok, akik nem felejtik el a gyökereiket, és van hitük küzdeni a történelmi Magyarország helyreállításáért.”
Nagyra értékeli anyanyelve szókincsét, kifejezés-gazdagságát és, hogy a szótövek „őrzik a múltat.” Erősebbnek érzi magát, ha magyarul beszélhet. Úgy véli, ezeknek az értékeknek a megőrzése és a nemzeti összetartozás adhat erőt és hitet, hogy ne vesszünk el a „pörgős”, felszínes világban. Sokat köszönhet a szüleinek, édesapjától kitartást és bátorságot, édesanyjától egészséges alázatot és előítélet-mentességet tanult. A legnagyobb ajándéknak mégis azt érzi, hogy magyarnak született.
