Zarándoklatok a Szentföldre
Tamási József atya visszaemlékezései – 2. rész
Szívesen folytatom úti élményeimet izraeli, vagyis szentföldi útjaimról, bár legszívesebben azt mondanám, szervezzünk egy ilyen 8 napos utat, talán még el tudnám vállalni a lelki vezetést. És persze legszívesebben nem autóbusszal járnám végig ezeket a helyszíneket, falvakat, városokat, tópartot és folyómedret, hanem úgy ahogy Jézus és az apostolok bejárták, GYALOG!
Amikor például Gadarába (kiemelt képünkün – a szerk.) vitt bennünket az autóbusz, kiszállásunkkor nem is tudtam, hogy a Genezáreti-tó partján vagyunk, csak éppen szemben a már ismert településekkel, Kánával, Kafarnaummal. Dombos, hegyes vidék Gadara, vagy más néven Geráza környéke, gyér növényzettel inkább csak legelőnek használható földekkel. Akár csak, amikor ide is megérkezett Jézus a halászmesterséget űző apostolok bárkájával.
Kíváncsi voltam, mit lehet most, a 20. században ott abból látni, amit Lukács evangélista, aki eredetileg orvos volt, megörökített. Egy nem akár milyen gyógyításról tudósított ugyanis írásában. Jézus egy légiónyi ördögtől megszállott emberből űzte ki a gonosz lelkeket, akik az ott legelésző disznókondába mentek, s azokon állva bosszút, belevitték az ártatlan jószágokat a Genezáreti tóba. Erre az ott lakók megkérték Jézust, hogy menjen el tőlük. Nem volt kifizetődő nekik, hogy egy ember gyógyulása miatt több száz disznójuk odaveszett.
Tudom, ott álltunk a meredek tóparton, s azon gondolkoztunk, mit, vagy inkább mennyit ér az egészségünk, s főleg az emberségünk? Egy kicsinek mondható templomban, egy festményen megörökített evangéliumi kép előtt tudtuk aztán megköszönni a Jóistennek, hogy ide is eljutottunk, s nem vagyunk megszállva gonosz lelkekkel.
Apropó gyógyulás! Utunk során Jeruzsálemtől délre, a Holt-tenger irányában eljutottunk Jerikóba is. Annak idején, úgy 1200 évvel Krisztus előtt ide érkezett 40 évnyi vándorlás után az Egyiptomból kiszabadult zsidók serege. Az akkor már több ezer éves város falai csodálatos módon leomlottak a választott nép fiai előtt, s így elfoglalhatták azt. Ma is láthatók az egykori épületek megmaradt részei, melyek között manapság is folynak az ásatások. Emlékszem, itt vettem észre egyszer csak egy másik csoport élén egykori idegenvezetőnket, a zsidó Izsákot. Boldogan öleltük meg egymást.
Megjegyzem később egy alkalommal meghívtam akkori szolgálati helyemre, Tiszaföldvárra, s az ottani Művelődési Házban közösen tartottunk egy nagysikerű, vetítéssel egybekötött előadást a Szentföldről.
Igen, itt Jerikóban gyógyított meg egy vakon született koldust, akinek még a neve is megörökítésre került. Bartimeusnak hívták. Ahogy haladtunk a város fő utcáján, lelki szemünkkel ott láttuk ezt a mindenki által megvetett embert, ahogy kéreget, aztán amikor hallja, hogy a názáreti Jézus halad arra, kiáltozni kezd: Jézus, Dávid Fia könyörülj rajtam! Aztán, hogy Jézus megszólítja és megkérdi tőle, mit kíván, tömören, a legfontosabbat kéri csak: Domine, út videam! Uram, hogy lássak! És Jézus megadja neki amit kért.
Az ember újra és újra meghatódik ezen a történeten, különösen, ha ott jár, ahol lejátszódott. De Jerikóban egy nagyra nőtt fügefánál még mindenképpen meg kellett állnunk. Féltve őrzött, kerítéssel körülvett fa. Állítólag elképzelhető, hogy egy akár kétezer évvel ezelőtt itt nőtt fa újabb és újabb hajtása ez a mostani. Tény, hogy egy ilyen fára mászott fel hirtelenjében egy alacsony termetű Zakeus nevű ember, amikor azt látta, hogy tanítványokkal körülvéve arra megy Jézus. A fa lombjai közül szólította le aztán a Mester, s ült le vele egy asztalhoz, pedig sokak által bűnösnek kikiáltott vámos volt. Az egykori Jerikóban komoly vámhivatal volt, több út találkozásánál lévén a város. A római hatalom kiszolgálója, s a saját zsebére is dolgozó Zakeus meghatódott jézus szeretetétől, s mindenről lemondva tanítványa, követője lett. Na, valahol itt ugrott le a fáról, ez a kedves vámtisztviselő, ahol most mi magyarok sétafikálunk -mondogattuk egymásnak, Zakeus nyomában járva. Hát nem csodálatos?
Zarándokútjaink a Földközi-tenger partvidékén fejeződtek be általában. Néhány fontos helyszín még itt is várt ránk. Ilyen többek között Cezárea. Valaha fontos kikötőváros, s éppen ezért kereskedelmi központ is volt. Jézus korában építette ki Heródes, aki már gyermekkorában szerette volna megöletni a kisdedet, de nem sikerült neki. Ismerjük a történetet. Ő adta a város nevét, Augustus császár tiszteletére. (Cezárea = császáré)
Ha fontos város volt, itt kellett, hogy állomásozzon a római hadsereg egy százada is. Az ő vezetőjük volt Kornéliusz százados, akiről Az Apostolok Cselekedetei-ben olvashatunk. Ahogy Lukács megörökítette, a római, vagyis pogány katonatiszt hallott már Jézusról és tanítványairól, amikor értesült róla, hogy Péter apostol a közeli Joppéban tartózkodik. Persze már a feltámadt Jézus mennybemenetele után. Küldöttséget indított tehát Joppéba, ami ma Tel-Aviv óvárosa, s magához hívatta őt.
S most jön a történet veleje: Péter rövid előadást, mondhatnám prédikációt tartott a századosnak, rokonainak, barátainak, s annak eredményeként Kornéliusz százados és egész háza népe megkeresztelkedett. Ez volt az első eset, hogy egy nem zsidó személy illetve család kereszténnyé lesz!
A városban ma is megtekinthető, s meg is tekintgettük az egykori, hatalmas amfiteatrum romjait, ahol cirkuszi játékok, de keresztények kivégzései is voltak. Az Ókorból megmaradt díszes kő oszlopokat és oszlopfőket csodálhatta a csoport, s egy feliratot, melyen éppen Poncius Pilatus, Jézus elítélőjének, a római császár helytartójának neve volt kivésve. Lám, császárok, helytartók, királyok, századosok már mind feledésbe merültek, ellentétben Jézussal, aki a közeli Karmel-hegyi kolostorban is velünk volt, amikor ott miséztem a csoporttal. Illés próféta itt győzte le a bálványokat imádókat, s most a Stella Maris (A Tengerek Királynője) elnevezésű szentély várja a Máriát tisztelő zarándokokat. Szűz Mária, mint a világító torony a hajósokat, vezet, irányít bennünket biztos kikötőbe.
Utolsó szálláshelyünk ezúttal Tel-Aviv lett. Befejezésül, haza utazásunk napján még az itteni Szt. Péter templomban miséztünk. A közelben volt ugyanis a főapostol tartózkodási helye egy ideig, bizonyos Simon tímár házában. Erről is felolvasásra került a bibliai textus a mise keretében, ott ahol a közelben, egy ház tetején magasba nyúló kereszt emlékeztet Szt. Péterre. Ez a része a politikai fővárosnak, Tel-Avivnak, az egykori Jaffa, vagy Joppé.
Ha valaki inkább olvasott volna egy jó krimit, mint ezt a visszaemlékezést, annak kedvéért befejezésül egy majdnem krimibe illő, megtörtént esettel zárom mondandómat.
Történt ugyanis, hogy még első szentföldi utam során a repülőgép visszaindulásáig volt 2-3 óra szabadidőnk. Ki erre, ki arra sétafikált a városban. Jómagam lementem a tengerpartra, s bár idegenvezetőnk figyelmeztetett, hogy nem ajánlatos ilyen viharos időben a vízbe merészkedni, én bizony merészkedtem. Mit nekem hullámok, hála Istennek volt már részem benn a Föld különböző tengereiben, óceánjaiban. Egyetlen paptestvérrel, a pécsváradi atyával mentünk le a partra, ő ott egy nyugágyba ült és olvasgatni kezdett, míg én egyre beljebb és beljebb úsztam, élvezve a hullámokat.
Aztán idő múltával irányt változtatva indultam kifelé. Csak hogy időnként, hátulról, máskor elölről csapott át rajtam egy-egy tarajos hullám, kezdett elegem lenni belőle. A part viszont nehezen közeledett, mert az onnan visszaverődő habok néhány centivel mindig visszadobtak oda, ahonnan igyekeztem elrugaszkodni, minden egyes karcsapással. Lábam pedig, többszöri próbálgatással sem érte még el a talajt, hogy megkapaszkodjak. Nem akarom a húrokat feszegetni, végül is sikerült kiúsznom. Már egészen közel voltam a parthoz, amikor azon kaptam magamat, hogy ki tudja hányadszor már, a „Most segíts meg Máriát” dünnyögöm, miközben már kortyolgatom a sós vizet.
Szállodánkba visszasétálva előre hajolva – hogy becsatoljam kofferomat –, orromból hirtelenjében tenyérnyi foltot alkotó víz csurrant a padlószőnyegre. Hát, megsegített Mária. Hála Neki is, de elsősorban Jézusnak ezekért a gyönyörű útjaimért.
