Örökké valóság

Gólyahír Alapítvány az Örökbefogadó Családokért

Álmodtunk egy könyvről, ami nem rózsaszín szemüvegen keresztül mutatja meg az örökbefogadást. Sokan, rengetegen vagyunk már érintettek és ismerjük a napos és felhősebb oldalát is, de tény az, hogy a legtöbben még mindig csak nagyon kevés információval rendelkeznek arról, hogy mit jelent ezen az úton családdá válni.

Évről évre egyre nő azoknak a pároknak a száma, akik kihívásokkal küszködnek a családalapítás terén és egy hosszú, rögös, veszteségekkel teli út végén talán végső megoldásként gondolkodnak az örökbefogadáson.

Sokan (pedagógusok, orvosok, mentálhigiénés szakemberek) dolgoznak örökbefogadott gyermekekkel a mindennapokban, szinte már minden közösségbe jár szív szerinti gyermek. És még mindig jelentős számban találkozunk a társadalomban elítélő megjegyzéssel a szülőanyák felé, hátrányos megkülönböztetéssel vagy akár túldicsérő magatartással örökbefogadott gyermekeink felé.

Mindezekért tartottuk nélkülözhetetlennek azt, hogy kézbe vehető legyen egy olyan kiadvány, amely nem árul zsákbamacskát.

Ahhoz, hogy az elképzelésünkből valóság válhasson, örökbefogadó édesanyák segítettek megszólaltatni az örökbe adásban, örökbefogadásban érintetteket, hogy az ő valós történeteiken keresztül tudjuk megmutatni, bizonyos életkori szakaszokhoz milyen szépségek, kihívások és elsősorban milyen szülői feladatok társulnak.

Gólyahír Alapítvány

Az alábbiakban részleteket közlünk a Gólyahír Alapítvány Örökké Valóság című, nemrég megjelent könyvéből. A könyv megvásárolható az Alapítvány weboldalán: www.golyahiralapitvany.hu

Anya, megértettem a történet lényegét!

István és Ági családjával a 10 éves gólyahíres találkozón ismerkedtünk meg, nagyobbik lányuk közel egyidős a kisfiammal. Számunkra ez volt az első találkozás a többi családdal, így nagy izgalommal és várakozással készültünk rá. A találkozó kezdőnapján egy hangulatos főzőverseny zajlott, ahol igazán jókat beszélgettünk együtt, majd Gólya Mamánkat köszöntöttünk közösen egy olyan verssel, amit a családok írtak számára. Nagyon nyitott családnak ismertem meg őket, mindig őszinte örömmel fogadjuk egymást, ha találkozunk.

Meséljetek kérlek magatokról!

Egy Budapest mellett élő család vagyunk, öt év várakozás után született meg nagyobbik gyermekünk. A várakozás ideje alatt nem tudtuk, hogy fogunk családdá válni, azt sem, hogy mikor. Amit biztosan tudtunk, hogy szeretnénk szülővé válni és megtapasztalni az ezzel járó örömöket és a nehézségeket is. Természetesen rengeteg kérdéssel indultunk el. Vajon, hogy fog kinézni a gyermekünk? Honnan fogjuk tudni, ki a mi gyermekünk? Szimpatikusak leszünk-e az életet adónak? Vajon kisfiú vagy kislány lesz? De amikor ott álltunk a csecsemőosztályon, és először kezünkbe adták a gyermekeinket, tudtuk, hogy ők a mieink. Természetes volt minden mozdulat, minden érintés, érzés. Alig vártuk, hogy a hivatalban az adminisztrációval járó feladatok véget érjenek, hogy hazavihessük végre őket a várakozás hosszú évei után.

Mikor kezdtetek el először beszélni arról nekik, hogy ők szív szerinti gyermekek? A származásukról szoktatok beszélgetni?

Amíg várakoztunk, nem gondolkoztunk azon, hogyan fogunk majd erről beszélgetni velük, de annyit biztosan tudtunk, hogy őszintén fogunk róla beszélni, a koruknak megfelelő módon. Az örökbefogadást megelőző tanfolyamon a tréner azt tanácsolta, érdemes minél korábban elkezdeni a beszélgetést – akár babakorban -, természetesen mindig a gyermek életkorának megfelelő szinten.

A nagyobbik lányunk fél éves volt, amikor először beszéltünk arról, hogy ő örökbefogadott gyermek. Persze ez inkább az ölelésben, az öröm kimutatásában nyilvánult meg, hiszen egy ilyen korú gyermek nem érti azt, hogy örökbefogadtuk őt. A kisebbik lányunk esetében a beszélgetések már könnyebben, természetesebben zajlottak, hiszen a nagyobbikkal való beszélgetéseket sokszor hallotta, nem kezeltük titokként. Így a gyermekek születéstörténete időről időre téma a családban.

Származásukat illetően mindig annyit igyekszünk elmondani, ami a koruknak megfelelő. De leginkább a történetüket meséljük el. Vannak kérdések, természetesen erre is igyekszünk válaszolni, de itt szűken a tényekre szorítkozunk, a születésükkor megismert információkra támaszkodunk. A család, a tágabb környezet számára keveset mondtunk el, úgy gondoljuk, ez leginkább ránk és a gyermekünkre tartozik.

Hogyan, milyen rendszerességgel szoktatok beszélgetni a gyerekek születéstörténetéről?

Amikor csecsemők, kisgyermekek voltak, pár szóban tettünk említést 1-3 havonta: „örökbefogadtunk és nagyon szeretünk” – ennyi volt kezdetben. Ez egészen addig tartott, amíg el nem indultak a kérdések. Minden esetben ügyeltünk és ügyelünk arra, hogy a koruknak megfelelően beszélgessünk velük erről, továbbá ne legyen túlmisztifikálva a dolog, de a kíváncsiságukat is kielégítsük az adott válasszal.

Nagyon hasznosak az olyan mesekönyvek, melyek egy gyermek örökbefogadásának történetét mondják el. Ezek a könyvek csak akkor kerülnek elő, ha a gyermekek kérik, nagyjából két-három havonta, és ilyenkor jönnek a kérdések is az életet adóról, a születésük körülményeiről. Legutóbb a nagyobbik lányom kezdte olvasni az egyik ilyen témájú könyvet a húgának. A könyv vége felé sírva letette, és azt mondta: „Anya, megértettem a történet lényegét!”.

A környezetetekben nyíltan kezelitek azt, hogy örökbefogadó család vagytok? Kaptatok már furcsa, meglepő megjegyzéseket ezzel kapcsolatban?

Környezetünkben sokan tudják, hogy gyermekeinket örökbefogadtuk. Nem titkoljuk, nem váltottunk környezetet csak azért mert szív szerinti gyermekeink vannak. De természetesen nem is hirdetjük, igyekszünk természetes módon kezelni. A környezetünk nemes feladatnak, tiszteletreméltó tettnek gondolja, hogy egy gyermeknek otthont adunk, és nem hagytuk elkallódni. Azonban gólyahíres körökben tudjuk, az a becsülendő, hogy az életet adó a gyermeknek megadta az esélyt az életre, és egy olyan család gondjaira bízta, akikről tudja, hogy a gyermeket szeretetben felnevelik.

Mikor jöttek az első kérdések a gyermekektől? Szülőként hogyan éltétek meg, hogy erről kell beszélnetek?

A nagyobb gyermekünk viszonylag korán, 3-4 évesen feltette az első kérdéseket, a kisebb jóval később, 5-6 éves korában. Mindig vártuk és várjuk a kérdéseket, hiszen joga van tudni egy gyereknek a származásáról, a születése történetéről, azokról a körülményekről, ahogy egy családdá váltunk.

Milyen kérdéseik voltak a születéstörténetükkel kapcsolatban?

Amikor a születésükről beszélgetünk, sokszor megkérdezik: „Hogy kerültem a családba? Miért pont hozzátok kerültem? Mi a történetem?” Amíg kisebbek voltak, sokszor azt kérdezték: „Anya, miért nem a te pocakodban nevelkedtem?” „És hogy hordtál a szíved alatt? Hiszen ott nincs is annyi hely!” Majd ahogy nőttek, az életet adóról kezdtek érdeklődni: „Hogy néz ki, milyen színű a haja, hol lakik, ismered-e, van-e férje és gyereke? Miért adott örökbe? Miért nem akart engem?” A kamaszkorba lépő gyermekem pedig legutóbb ezt mondta: „Anya, szeretném tudni a származásom! Hogy néz ki a családfám? Van más testvérem is? Hogy nézett ki a vér szerinti apám? Mi az életet adóm neve?”

Amikor a családba kerülésükről beszélgetünk, a reakció nagyon különböző, akár a két gyermeket hasonlítjuk össze, akár az egyes alkalmakat. Természetesen az mindig az adott életkoruktól, lelkiállapotuktól függ, hogyan reagálnak.

A lassan kamaszodó gyermekünk már kutatni szeretné a származását, találkozni szeretne az életet adóval de egyben ránk, örökbefogadó szülőkre is hasonlítani szeretne, míg a kisebb testvére még csak arról faggat, hogy fért el a szívünkben. A beszélgetések gyakorisága és azok tartalmának mélysége nagyon változó. Hagyjuk, hogy a gyerekek hozzák szóba és hogy ők irányítsák a beszélgetést. De ezek a beszélgetések szigorúan a szűk családi körben maradnak, hiszen mi szülők tudjuk a legjobban, a leghitelesebben elmondani származásukat, születéstörténetüket.

A „hogyan mondjam el?” kérdésre van egy nagyon kedves történetünk. A nagyobb gyermekünkkel beszélgettünk, ő akkor 3,5–4 éves lehetett, már szépen beszélt. Egy este játék közben tette fel az első kérdéseit Anyának:
– Anya, az a néni fiatal volt, aki örökbeadott?
– Igen.
– Miért adott örökbe? Nem szeretett?
– De, szeretett. Tudta, hogy nem fog tudni felnevelni, de annyira szeretett, hogy a gondjainkra bízott téged, mert tudta, hogy szeretetben fogunk felnevelni.
– És majd egyszer találkozhatok vele?
– Ha majd felnőtt leszel, és szeretnél vele találkozni, segíteni fogok megkeresni.
– És te ott leszel? El fogsz engem kísérni?
– Ha szeretnéd, ott leszek.
– És Anya, ki adta a két keresztnevemet?
– Az egyiket mi adtuk, a másikat az a néni, akinek a pocakjában nevelkedtél.
– Anya, nekem az a név jobban tetszik, amit ti adtatok!