Megállt az idő

Szekeres József visszaemlékezései

Húsz éves volt, műszaki egyetemista, a rendszer kegyeltje, de tudta, saját bőrén is érezte, hogy ami van az nem jó, változás kell. Aktív résztvevője, szervezője volt az 1956 októberi eseményeknek, a megtorlást több egyetemista társával együtt megúszta. Évekig megfigyelték, jelentéseket írtak róla és a káder lapján is szerepelt forradalmi múltja, de szükség volt szaktudására. Százhalombatta várossá alakítójával a most nyolcvanöt éves egykori tanácselnökkel, Szekeres Józseffel beszélgettünk az 1956-os forradalmi eseményekről, az abban betöltött szerepéről.

Paraszti származásúként a rendszer kedvezményezettje volt, ugyanakkor például szülei nem léptek be a téeszbe, ami miatt igen nehéz helyzetbe kerültek. Mennyire látta húsz évesen a rendszer visszásságait?

Teljes egészében láttam, mert átéltem azokat a dolgokat, amik az 1956 előtti évtizedekben történtek Magyarországon. Mindennek ismerője vagyok, mert több helyen mozogtam, szülőfalumban, Csákváron, Székesfehérváron. Majd felvételt nyertem Budapesten a Műszaki Egyetem mérnök karára. A városközpontban laktunk, a Bartók Béla út 17. alatti kollégiumban, ami pár percre volt az egyetemtől. Részesei voltunk a társadalmi formuláknak. A budapesti emberek között éltünk, ismertünk mindent, hogy hogyan élnek az emberek. Ismertük a vidéki és a városi életet is, mindazokat a problémákat, amik sújtották az embereket.

Milyen volt az egyetemista élet akkor?

Nem mindenkit vettek fel a kollégiumba. A budapestieket és a Budapest környékieket nem, a vidékiek közül is csak azokat, akik messze laktak és a szüleik nem tudtak anyagilag segíteni. A kollégium gyakorlatilag ingyenes volt, de az étkezésért fizetni kellett. Az egyetemtől szociális segélyt kaptunk – 380 Ft –, ami arra volt elég, hogy a menzán a reggeli és ebéd költségét befizessük. A vacsorára már nem jutott. Akinek nem volt otthonról támogatása dolgozni ment. Mi is mentünk dolgozni hétvégeken és esténként is. Ki mit talált magának. A MÁV-nál vagonpakolás, őszi időkben terménybetakarítás, a budafoki pincékbe hordtuk a krumplit, zöldségféléket. A budapesti árusok innen hordák a terményeket a városi lakosságnak.

A kollégiumban általában négyágyas szobák voltak, de emeletes ágyakkal. Voltak kivételezettek is, akik két ágyas szobában éltek. Az én szobámban három ágy volt egy emeletes és egy sima. Az első- és másodévesek mindig zsúfoltabb szobában voltak. Tanulási, rajzolási lehetőség a menza étkezdéjében volt.
Haza ritkán jártunk. Egyetemistakén kaptunk valamennyi kedvezményt a MÁV-ra, a buszra már nem. Azért havonta egyszer haza tudtunk menni.

A társadalmi elégedetlenséget először a felsőfokú oktatásban résztvevők fogalmazták meg. Ön, hogy került ebbe a folyamatba és mi volt a szerepe?

Mindennel tisztában voltam, ezért voltam részese annak a folyamatnak, hogy valamit tenni kell. Az egyetemen is nagy elégedetlenség volt a diákság között és egy előkészítő bizottság jött létre. Minden évfolyamból volt egy ember, aki tagja volt a bizottságnak. A második évfolyamot én képviseltem. A mérnöki kar DISZ – Dolgozó Ifjúság Szövetsége – bizottságának szervező titkára voltam. Az első lépésünk volt, hogy felszámoltuk a DISZ-t és Budapesten is megalakítottuk a MEFESZ-t – Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége –, ahova minden egykori DISZ tag átlépett. Minden, ami történt az a MEFESZ érdeme.

Október 21-én ültünk össze először öten és azokkal a problémákkal foglalkoztunk, amik sújtják az egyetemistákat. Akkor született meg a tizenkét pont, ami később tizennégyre, majd tizennyolcra bővült és döntés született, hogy ezt el kell juttatni a rádióhoz. Elsősorban politikai és gazdasági követelések voltak, de legtöbb az egyetemistákat érintő problémákról szólt. Több támogatást kértünk, szociális segélyt, autonómiát az egyetemeknek stb.

21-én született egy olyan döntés is, hogy 22-én az egyetem aulájában nagygyűlést szervezünk. Ez nagyon forró hangulatú volt és másnap hajnalig tartott. Itt országos politikusok is felszólaltak. A vidéki egyetemekkel telefonon, a budapestiekkel személyesen tartottuk a kapcsolatot, tudtuk mik a követeléseik, tudtuk, hogy mit akarnak és, hogy mi mit akarunk. Oktatás ekkor már nem volt, a tanárok, professzorok figyelték az eseményeket.

Döntés született, hogy másnap 23-án az egyetem kertjében a könyvtár mellett gyülekezés van minden évfolyamnak és felvonulunk.
Az utolsó három nap már csak a csúcsa volt a folyamatnak. Gyorsan peregtek az események. Kellett hozzá bátorság. Az események vitték egymást. Mindig erősödött. Jöttek az üzenetek, hogy veletek vagyunk, együtt vagyunk. Ezt lehetett mindenhonnan hallani.

A felvonuláshoz engedélyt kellett kérni. Ezért 23-án délelőtt személyesen egy külön bizottság vitte a kérelmet Piros László belügyminiszterhez. Az engedélykérelem a lengyelekkel való szolidaritás jegyében született, amit először elutasítottak, majd óráról órára változott a helyzet, végül néma felvonulásra kaptunk engedélyt. Transzparenst sem vihettünk csak zászlót. Az útvonalat is meghatározták: Gellért rakpart, Ybl Miklós tér, Bem rakpart és a végállomás a Bem-szobor. Az Ybl Miklós térnél az egyik első emeleti erkélyen ki volt téve egy nemzeti zászló, melyből a rákosi címert kivágták. Innentől kezdve megkezdődött az éljenzés. Én, mint bizottsági tag a felvonulók negyedik sorában voltam.

Hogyan teltek a forradalmi hétköznapok?

Az egyetem forradalmi bázisa a kollégiumunkban volt. A fő szervező Nemes József volt, akit később halálra ítéltek. A kollégium szinte teljes lakossága, körülbelül négyszáz fő jelen volt. A konyha is működött, főztek ránk. Kijártunk a városba, sokat hallgattuk a Szabad Európa rádiót is, mert állandóan ígérték, hogy jön a fegyveres segítség. Aztán szidtuk őket, mert semmilyen segítség nem jött az UNRRA csomagokon kívül, amiben élelmiszer volt, meg ruhák. Csak mondták, hogy majd jön a fegyveres segítség, bíztunk benne, de nem jött semmi. Ez nagyban befolyásolta a további eseményeket. Azóta is, akik ebben részt vettek neheztelnek a nyugatra. Semmi fegyveres segítséget nem kaptunk.

Aztán mégis fegyverekhez jutottak.

Igen, október utolsó napjaira úgy nézett ki, hogy győz a forradalom. Az Országos Polgárőrség parancsnoka, Kopácsi Sándor fegyverezte fel a kollégiumban maradt körülbelül kétszáz embert. Teherautóval hozták a fegyvereket és onnan osztották szét.

Mi a Gellért tértől végig az egyetemi rakparton fegyverrel védtük az egyetemet, meg magunkat. A diákotthonból tízes csoportban váltottuk egymást négy óránként. A Gellért térig gyalog mentünk, ott váltottuk egymást és onnan az egyetem egész szakaszán megfigyelés alatt tartottuk a terepet. Lőni nem kellett. Egy dolog volt, a Corvinisták fel akarták robbantani a Szabadság hidat, hogy ne tudjanak a szovjet tankok Budára átjönni. Azt hiszem ez nem volt valós, de megerősítve védtük mindkét hídfőt.

Aztán november 4-én megkezdődött a terror, a forradalom fegyveres leverése. Csúnya dolgok történtek Budapesten, az emberek lőtték az ÁVO-sokat, az ÁVO-sok az embereket. Néhány nap múlva egy orosz tank megállt a kollégium előtt és beszóltak, hogy adjuk át a fegyvereket, különben szétlövik az épületet. Ekkor már nagyon kevesen – harmincan, negyvenen – voltunk a kollégiumban és a diákok jó része át is adta a fegyverét. Én nem, önvédelem céljából megtartottam.

Amikor leadták a fegyvereket, el is vitték az embereket?

Nem, akkor még erre nem került sor, hanem később, amikor megszűnt a fegyveres ellenállás, akkor szedték össze azokat, akikről tudták, hogy benne voltak. A kollégiumból nem vittek el senkit, mert addigra kiürült teljesen.

Ön mikor hagyta el a kollégiumot?

November 9-én indultam haza gyalog Csókakőre, akkor vittem magammal a vállamon a géppisztolyt is. Nagytéténynél mondták az emberek, hogy a forradalomban résztvevőket elviszik, ezért ekkor egy bokorba dobtam. Mivel vonatközlekedés nem volt Nagytéténynél egy hajtányra ültünk néhányan és azzal Székesfehérvár felé indultunk. Én Kápolnásnyéknél leszálltam és onnan gyalog mentem tovább. Három nap alatt értem haza.

Novemberben már hideg van, hol, hogyan töltötte az éjszakákat?

A két éjszakára bekéredzkedtem egy-egy családhoz. Szívesen fogadtak, megvacsoráztattak. Fázni nem fáztam, mert egy UNRRA csomagból nagyon meleg télikabátra tettem szert.

Otthon hogyan fogadták?

Nagyon megörültek, mert az a hír járta, hogy meghaltam.

Mennyi ideig maradt otthon?

Körülbelül két hétig, aztán kíváncsiságból visszamentem, hogy mi a helyzet? Csak pár napig maradtam, mert üres volt a kollégium, üresek voltak az utcák, mindenki elbújt, csend volt. Megállt az idő. Később többször visszamentem, legalább négyszer-ötször, hogy megtudjam, mi a helyzet. Továbbra is csend volt és üresség, de az utcákon megjelentek a MUK – Márciusban Újrakezdjük – feliratok. De nem lett semmi, mert nagyon erős volt a terror. Az oktatás viszont március 15-e után újraindult.

A forradalom leverését követően többször visszatért, a tanulmányait is folytatta, nem félt a megtorlástól?

Nem féltem visszamenni. A szüleim nagyon aggódtak, próbáltak visszatartani. Az egyetemen párat közülünk begyűjtöttek. Köztük a Nemes Jóskát, aki halálbüntetést kapott. Azt is tudták az egyetemen, hogy kik voltak a főszervezők között. Rólam is tudták. Végig szemmel tartottak minket. Ez azt jelentette, hogy minden évfolyamon volt egy megbízott – spicli – aki figyelte, hogy ki mit csinál. Megfigyelés alatt voltunk végig. Jelentéseket írtak rólunk. Általában volt hátránya, de én nem éreztem. A káderlapomra beírták. Amikor a cégemhez elhelyezkedtem ott is tudták, de hátrányát nem éreztem.

Mindenki el tudott helyezkedni. Volt, aki érezte a hátrányát, például nem kapott olyan beosztást, ami kicsit több pénzzel járt. Én szerencsés voltam, mert öten kerültünk a 26-os Állami Építőipari Vállalathoz az egyetemről pályázat útján. Különböző helyekre osztottak be minket, így kerültem Százhalombattára.

Ön szerint mi volt az oka, hogy megúszták egy káderlapi bejegyzéssel?

Néhány esetet kivéve az egész egyetem amnesztiát kapott. Nagyon kellett a szakember. Az egész egyetem diákságát azért csak nem büntethették meg.

A rendszerváltozást követően sokan tetszelegtek forradalmi múlttal. Ehhez képest Ön sokáig hallgatott, csak a 2020-ban megjelent „Egy gyár, egy város, egy élet” című életrajzi könyvben lehetett erről először olvasni. Miért?

Néhány évvel ezelőtt október 23-án a tévé valakivel beszélgetett és úgy tüntették fel, mintha az illető ott lett volna a belső körben, de nem volt ott. Közülünk soha nem hívtak senkit. Én meg nem dicsekedtem vele, csak szűk körben mondtam el. Néhány éve egy iskolai dolgozathoz az unokámnak leírtam mindent.

Ha nem tudok éjszaka aludni sokszor eszembe jutnak az események. Hatvanöt éve történt, sok minden el van felejtve, de sokszor megcsóválom a fejem, hogy na, ez nagy dolog volt.