Rácz Laci igaz történetei

Lehetett volna jobb is?

Na ki legyen a következő? – kérdi Mészáros tanár úr, és lapoz egyet a naplóba. Bele se néz, szúrós szemeivel az osztályt pásztázza.
– Laci! Te vagy az áldozat. Gyere csak ki!
Laci szerényen megbújik a padok között. Nevét meghallva kérdőn néz a tanárra.
– Igen fiam ! Rólad van szó. Gyere ki!

A fiú, egy nem túl magas, szép szemű, szép arcú, vékony legény, lassan feláll, és mintha takargatna valamit, a hátát falnak vetve, kiaraszol a tábláig. A tanár kérdez. A fiú felel. Majdnem mindenre tudja a helyes választ. Tehát nem a tudása miatt volt ennyire bizonytalan, és ment ki ilyen nehezen a katedrához. Mikor a táblához fordul, mindenki láthatja, hogy mit akart a falnak fordulva eltakarni. A nadrág! A nadrág az, ami már majdnem lepotyog róla. Folt hátán folt. Már negyedik éve jár ebbe a középiskolába.

Már többször megfordult fejében, hogy itthagyja. Na nem a tanulás, az élete nehéz. Kollégiumba került egy Duna parti kis faluból. A ruha, amit ma is visel, az az a ruha, amiben több mint három éve eljött otthonról. Talán akkor sem volt új, bármennyire vigyázott, azóta meg- és elkopott.

Nem csak az állagával volt probléma. Nyáron még csak elment, de télen igen hiányosnak bizonyult a zakó, és az orosz katonai ködvágó, amit az oroszok is csak nyáron viseltek. És megint jön a tél. Volt otthon, kért is pénzt új ruhára, de nem kapott. „Nincs!” – volt a válasz. Ez eléggé kétségbe ejtette, mivel nemcsak ruhája, de ennivalója sem volt. Visszament. A magával vitt szegényes elemózsia hamar elfogyott. Szerencséje, hogy egy falubelije néha megszánja. Mindegy, minden mindegy, mert tanulhat. Így is szerencséje van, hiszen apja már tizenkét éves korában kivette az iskolából „már eleget tanult” felkiáltással, és elküldte dolgozni. Egy szerencsétlen üzemi balesetnek köszönheti, hogy visszaíratták az iskolába. Ugyanis a balesetes lábával nem tudott kenyérkereső munkát vállalni. Sajnálta volna elvesztegetni az eddig itt töltött időt, és ezzel is megtoldani, azt az elveszett évet, amit a kórházban töltött.

De jön a tél, az a kegyetlen tél. Fázik is, éhes is, és a koleszt sem fűtik rendesen, hogy legalább este felmelegedjen. Már csak egy félévet kellene kibírni az érettségiig, de nem akarja ezt a telet is itt tölteni. Otthon legalább meleg van. Így egy hideg ködös reggelen összepakolja szerény holmiját, és kevés megmaradt pénzén jegyet vesz. Igaz nem elég hazáig, de majd tujázik.

Hazaérve nem sokat kérdezik. Munkát keres és talál is. Később mindenkinek azt mondják: elszökött az iskolából. A munkahely, közeli falu nagyüzemének, kovács műhelyében van. Nehéz munka, lába sem nagyon bírja, de jól fizetnek. Fizetést egy fillérig hazaadja, de így sem jut ruhára, legalábbis neki nem. A kovácsműhelyben két öltöző munkaruhát kap. Az egyikben bejár dolgozni, és ebben is dolgozik, a másikat elviszi a falu szabójához, aki átalakítja ünneplő ruhának. Aztán egyszer csak egy falragasz ragadja meg érdeklődését: „Sofőr tanfolyam”! Na ez a neki való!

Bár autót még belülről nemigen látott, de azt tudja, hogy a sofőrök urak. Legalább is így hívják őket, sofőrúr. Elmegy, jelentkezik, elvégzi, majd elhelyezkedik. És a sofőrök tényleg urak! Kapnak szolgálati öltönyt, kabátot, sapkát, még kesztyűt is. Innen már könnyebb! Szorgalmával, tudásával családot alapít, házat épít, autót, nyaralót vásárol. Hogy lehetett volna jobb is? Lehet! Ha máskor, és máshová születik. A végén azért mégis jó lett!

Szélvihar

– Lacika, gyere kisfiam! Vigyél vacsorát papának.
Nagyapám már nagyon öreg, majdnem nyolcvanéves. Még mindig dolgozik, éjjeliőr az erőműben. Nem lenne szüksége rá, de már csak unalmában is szeret minden másnap éjszaka dolgozni. Azt mondja, már úgy sem tud rendesen aludni, így legalább másnaponta jól alszik.
– Megyek!

Szeretek bemenni. Olyankor már csak kevesen dolgoznak, nincs forgalom, így sokat szoktunk beszélgetni. Viszem az ételt és az aznapi újságokat, hogy legyen mivel elverni az időt. Általában gyalog közlekedek, nincs messze, talán tíz perc séta. Leballagok az utcánk sarkára, át az úton, majd a csőcsorda mellett a Baráig. Ott át a lyukacsos hídon, és már majdnem ott is vagyok.
– Csókolom!
– Gyere be!
Bemegyek, a portásfülke egy komoly, de nem nagy épület téglából, három oldalra ablakkal, hogy jól kilehessen látni. Asztal, két szék, fogas, és rádió, ja és telefon, de csak olyan belső használatú. Nemrég volt műszakváltás, papa leváltotta a nappalos kollégáját. Minden eseményt meg kell örökíteni egy spirálfüzetbe, ezt is. Papa nagyon szépen ír. Dőlt zsinór írással veti a betűket papírra. Mindig megcsodálom, de nem vagyok képes utánozni.

– Az előbb járt erre egy német kamionos – kezdi a mesét. – Keresett valamit, én meg gondolkodtam, hogy tudnám neki elmagyarázni, mégis merre menjen. Eszembe jutottak a régi vezényszavak németül, hátra arc, egyenesen, jobbra, balra. Így aztán elmondtam neki merre, meg is értette. Megköszönte, remélem megtalálta.

Papa még a közös hadseregben volt katona, innen a német tudása. sokszor hallottam tőle: „Infanteri regiment numera cén. Ker dajk mars!” Hogy így van-e, és jelent-e valamit? Soha nem néztem utána. Azt is sokszor mesélte, hogy géppuskás formájszter volt. Na, nekem ez is elég volt arra, hogy tátott szájjal hallgassam a történeteit. Most is el voltunk, de már kezdett sötétedni, és eléggé villogott az ég alja.
– Menjél kisfiam! Úgy látom jön a vihar.

Elindultam, gyorsan haza is értem. Azon az éjszakán nagy vihar lehetett. Én nemigen hallottam belőle semmit, de reggel láttam a széltől alaposan összekócolt kertet. Másnap, mikor apám hazajött a reggeliért, Ő mesélte, hogy az éjszakai nagy viharban elszabadult a papa portásfülkéje mellett álló bakdaru. A szél erősen fújt, a darut pedig nem rögzítették megfelelően. Így elindult a vágányon, amin használatkor mozgott. A széltől úgy felgyorsult, hogy a pálya végén megakadva, kidőlt az útra. Amin nappal a forgalom halad. Itt járt a busz is, de szerencsére, pont abban az időben történt a baleset, mikor éppen nem járt arra senki, és semmi. A több tíztonnás szerkezet, így csak az úttestben okozott kárt.

Ahogy tudtam, azonnal bementem a faluba, papához. A buszról láttam a kidőlt darut. Úgy kellett a busznak is, a járdán kikerülnie. Beértem, és már azonnal halhattam a tudósítást, első kézből. Még jó, hogy nem lett nagyobb baj! Papának viszont jó hosszú jelentést kellett írni a naplóba.