Azok a dunafüredi ´50-es évek

Emlékek, történetek

Szegedinácz Anna

Boldog gyermekkor. Csatangolások a Dunán a Barához, később Füredre is. Régi emlékek. Juhász Attila első osztályos volt akkor, amikor én harmadikos. Mivel alsóban összevont osztályokba jártunk a helyszűke miatt és délután, így egy tanítónénink volt, Surányi Dánielné, akit szelíd természete miatt nagyon kedveltünk. Attilát interjúvoltam meg, és kértem, meséljen nekünk a régi, gyermekkori emlékeiről, amely azonban egyben kicsit Füred története is.

– Háború utáni gyermek voltam, 1949. április 17-én születtem Budán a Honvéd Kórházban. Édesapám katona volt 24 évig. Ahogy a szüleim mesélték, apám 1947-ben jött haza amerikai fogságból, Passau környékéről. Hívták őt az új hadseregbe, de azt mondta, elég volt a 24 év, nem akar tovább katona lenni. Mivel műszaki katona volt, így hasznosítani tudta katonai képzettségét. Először Ercsi mellett, Sinatelepen a rizsföldek építését vezette, így került a Vízügyhöz. Abban az időben megüresedett Dunafüreden a gátőri állás és hívták, vállalja el. Lakást ígértek, kerttel.

1952. augusztus 31-én „gyüttmentként” jöttünk Dunafüredre. Bár kicsi voltam, emlékszem nagyon meleg nap volt. Egy teherautóval el tudtuk hozni a bútorainkat, holminkat és beköltöztünk a gátőrházba.
Korábban Budatétényben – már akkor a főváros része volt –, majd az érdi Postástelepen laktunk. Édesanyám a XXII. kerületi Tanácsnál dolgozott, édesapám pedig Háros-szigeten volt katona, ott volt az állomáshelye.
Családunk öt fős volt. Volt egy kicsi bátyám, aki korán meghalt. A nővéreim idősebbek voltak nálam, akkor már a Budai Nagy Antal Gimnáziumban tanultak.

Az idősebbik, Ildikó ma Ausztráliában Brisbane-ben él, a fiatalabb Anikó Budakalászon. El szoktam küldeni Ausztráliába a battai újságotokat interneten, bár ő már kevés időt töltött itt Százhalombattán, nincsenek olyan emlékei, mint nekem.

*

Az első alkalom, amikor bementem a faluba, szüleim az óvodába, a gyülekező helyre vittek. Az első tanítási nap volt. Nem jártam óvodába, mert messze volt, de az óvodából „ballagtunk” az iskolába. Nem ismertem senkit. Megsértődtem, mert egy kislányt adtak mellém párnak. Később kiderült, ez a „kislány” Klimsa Arthúr volt. Arthúrnak akkor hosszú, göndör, szőke haja volt és én kislánynak néztem. Később egy padba kerültünk, jó barátok lettünk.

A dunafürediek viszonylag nagy létszámú családokban éltek, de állandó lakos talán 10 család volt összesen. Emlékszem: Kulcsárék, Imréék, Tímárék, Puppánék, Nagy Janiék, Bilikék, Hartman Editék, Ne­del­kovics Mítóék, később Lőkösék laktak Füreden abban az időben. A többiek nyaralók voltak.
Mi gyerekek együtt jártunk iskolába. Kulcsár Katival együtt kezdtem, a Juci fiatalabb, a Jóska idősebbek voltak nálunk. Egy focicsapatra való gyerek se jött volna ki belőlünk, olyan kevesen voltunk. Iskolába menet bevártuk egymást, bandáztunk.

Dunafüredről csak két helyen lehetetti bemenni a faluba és mindkettő igen messze volt egymástól. Vagy a Római hídon mentünk – árvíz idején biztosan –, akkor fölfelé mentünk, ha a Bara híd irányába, akkor lefelé. A Bara híd a torkolatnál volt.

*

Abban az időben még nem voltak utcanevek. A bekötő út a Római híd közelében indult (ma Dunafüredi út) és a Déli-gát irányába tartott a domb alatt. Mellette volt a hizlalda, majd a gátnál a Gyura bácsi háza és kertészete. A „Köves út”, ez a mai Damjanich út, a bekötő úttól a hajóállomásig húzódott. Amikor a „készenléti lakótelepet” vagyis a kockaépületeket megépítették, akkor meghosszabbították egészen a mai Vörösmarty útig. A „másik” Köves út a mai TESCO mögötti Csalogány út. A Barátság út a mi időnkben a Sóderos út volt és a „másik” Sóderos út – a Köves (Damjanich) út túloldalán – a mai Római út. A többi utcát az ott lakókról neveztük el. Így volt: „öreg” Ságiék utcája, Kati néni utcája. Volt egy idős testvére, Juliska néni, aki velünk szemben lakott. Mi a mai Szellő utca sarkán, a „gátőrházban” laktunk.

*

Tél volt, amikor az utcasarkokra névtáblák kerültek. Apám 1958-tól tanácstag lett. Szorgalmazta a névadást és vállalta a táblák kihelyezését. Akkor már tudtam olvasni és besegítettem. Értettem a harapófogóhoz és a dróthoz, kitettem az első utcanévtáblákat. A mi utcánk sarkára a Mező Imre (ma Szellő) utca tábláját, majd a következőre a Tél utcáét. Csak ezután került sor a többire: Tavasz, Nyár, Ősz és ez a mai napig így is maradt. Ez a kis botlásom okozta, hogy nem a logikus sorrendben kerültek egymás után az évszakokról elnevezett utak. Majd jöttek az égitestekről elnevezett utcák is és a többi.

Ha megnézed a battai térképet – az óvárost – ott a geológiai adottság döntötte el a település szerkezetét. Dunafüreden viszont az utcákat tervezőasztalon jelölték ki. Megrajzolták, megépítették és megépültek mellette a csapadékvíz-elvezető árkok is. Az Újtelepen is így alakult ki az úthálózat, vagyis rajzasztalon tervezték meg az utakat.

Abban az időben még nem volt út a kastély (ma Gesztenyés út) felé Füredről. A domb alján, a kastély közelében volt az Agócs bácsi háza. A környezetében szántók és dinnyeföldek voltak. Volt még egy „nyúlcsapás” a gát folytatásában a kastély felé. Ha valaki a vasútra ment ezeken haladva jutott el a vasúthoz vezető kövesútra. Akkor még nem volt meg a Damjanich út folytatásában az az út, amely a szakközépiskola előtt elhalad.
Mielőtt a kövesút elkanyarodott a vasútállomás felé, volt egy családi ház, amely egy időben református imaházként működött, meg ott volt a „Bélabözsinéni” boltja. Mögötte volt egy kukoricás és azon egy gyalogút, amely a vasútállomáshoz vezetett. A bekötő kövesút és a Vincellér ház (helyén ma rendőrségi épület) között csak egy „csapás” volt akkor).

*

A Bara akkor is átjött a Római-híd alatt, de volt két nagy kanyar, amit a szabályozás idején leválasztottak róla és új medret ástak helyette. Az első „S” kanyar a mai Olimpia utcával szemben volt – Gyura bácsi ebből öntözte a bolgár kertészetét –, a másik pedig a mai Csónakázó-tó félköríves ága, amely kis szigetet ölel körül. Ide folyt korábban Dunafüred csapadékvize is és a gátnak ezen a részén épült meg egy zsilip. A funkciója az volt, hogy árvíz esetén nem engedte betörni a vizet a holtágba. Amikor jött az ár, apám ment ki, vagy küldött engem, hogy zárjam le a zsilipet.

Nem sokkal azután hogy ideköltöztünk, két nagy építkezés kezdődött, amelyben szabályozták a Bara medrét, kiegyenesítették, illetve szélesítették. A másik nagy munka a gát magasítása volt. A gát földjét a kubikgödrökből termelték ki, így a magasításához szükséges földet is. Ezek agyagos földje elég stabil volt. Lóvontatású kordékba lapátolták a kicsivel több, mint fél köbméter földet. A lovakat egymás után az előttük haladó kordékhoz kötötték és egy ember irányította azokat a rámpákon keresztül a gát tetejére, ahol a földet kiborították. Szerencse volt, hogy megcsinálták, mert 1956-ban nagy árvíz jött.

Mi a felső holtág és a Bara sarkán strandoltunk az Imre és a Kulcsár valamint a Lőkös gyerekekkel. A másik holtágban pedig teknőben ladikáztunk és vágódeszkával hajtottuk magunkat előre.
Én nem itthon, hanem felsős koromban, Egerben tanultam meg úszni. Papp Béláné – Deák Éva néni – volt az úttörővezetőnk, aki elvitt bennünket az iskolai egri nyaralásunk közben a strandra. Az úszómedence nem volt kicsempézve, beton volt az alja. Még nem tudtam úszni, de nagyon szerettem a vízben gyalogolni. Benne voltam reggeltől, estig. A lábam ujjain annyira lekopott a bőr, hogy járni sem tudtam a fájdalomtól. Két választásom volt, nem megyek a vízbe, vagy megtanulok úszni. Az utóbbit választottam.

*

A Déli-gát mellett van Dunafüred csapadékvíz csatornája. Építése, mélyítése, illetve a gát magasítása közben sok római mécses, cserépdarabok, pénzek kerültek elő, amit apám átadott Ferenczi Illésnek. Nekem olyan volt római mécsesekkel játszani, mint a társaimnak kisautóval.

A szüleim nagyon féltettek, nem engedtek le a Dunára, mindig úgy kellett leszöknöm. A többiek ott tanultak meg úszni, egymástól. A nagyok megmutatták, a kicsik pedig leutánozták őket.

Úgy jártunk iskolába, hogy összeverődtünk, bevártuk egymást. A gátőrházból indultam a Duna felé a Vasút utcán, egészen le a gát végi torkolatnál lévő hídig. (Azért nevezték vasút utcának, mert azon lehetett a vasútállomásra menni.) Csatlakoztak hozzám a Kulcsár gyerekek. Ők a sréh utcán (így neveztük akkor, ma Nefelejcs utca) velünk együtt jöttek le a Bara torkolatához.

A Barán az első időben még rozoga fahíd volt. Előfordult, hogy Kanyicska tanárnéni kerékpárjának a kereke beszorult a hosszában lerakott széldeszkákból álló hídon. Óvatosan, vigyázva kellett ezért átmenni rajta. Később megépült az új acél szerkezetű, ami az első „kékhíd” volt a Barán.
Amikor átértünk a hídon volt három csoda: a Kisduna, egy nagy galagonya bokor és a falu közelében az óriás tölgyfa. (A Duna-part hatalmas nyár és fűzfáit akkor vágták ki a falu szélétől egészen a Baráig, amikor az 1960-as években megkezdődtek az építkezések és itt volt a sóder lerakat.)
Az iskolába több helyen érkezhettünk meg, a Kossuth-, a Petőfi utcán, Bíró Gyuri bácsi háza előtt. Ha „rendes” gyerekek voltunk, akkor elmentünk a halászokig és ott jöttünk fel azon a közön Dubecz Misa bácsi és Vlkovszki Károly bácsi háza mellett.

Akkor még gyalog jártunk iskolába. Csak a választások idején szállították a felnőtteket autóbusszal először Battán a faluba Dunafüredről és a pusztákról. Egy 350-es Csepel teherautó alvázára egy nagy dobozt szereltek, benne furnérlemezzel borított csőszékek voltak. Később lett ilyen buszunk és nem kellett gyalog menni az iskolába. Ezt a buszt hívtuk „fakarusznak”.
Abban az időben a Zoltán-pusztán is volt egy iskola, ahol Surányi tanító néni tanította a pusztai gyerekeket korábban. Aztán ő lett az elsős tanító nénink. A felsősök már akkor is a falusi iskolába jártak be Füredről és a pusztákról.

A háború után gyakran volt tüzelőhiány az országban, így az iskolákban is. Minden gyerek 2-3 hasábfát vitt a táskájában minden nap, amivel Koszta néni befűtött, hogy ne legyen hideg. Mivel mi alsósok délután jártunk iskolába, hogy a nagyok ne fűtsék el a tüzelőnket a dobogó alá rejtettük.
Egyszer, hogy megtréfáljuk a nagyon szelíd Virányi Márton orosztanárunkat, akit csak mi tudtunk kihozni a sodrából, egy hasábfát a dobogó sarka alá tettünk, amitől az billegni kezdett, amikor rálépett.

*

Dunafüreden tehát kevés család lakott állandóan, a többség nyaraló volt, Pestről jártak ki hajóval. Nem volt bolt, de mi önellátók voltunk, mert megtermeltünk minden élelmet: zöldségféléket, gyümölcsöt, neveltünk lábasjószágot, disznót, kecskét, tehenet. Az első boltot a Tóth M. Pista bácsi nyitotta meg, amely a mai Halászcsárda épületében, annak a sarkán a hajó jegypénztára mellett volt. A mellette lévő kocsiszín, csak később lett bolttá átalakítva. Mellette jégverem volt. A hajókikötőt Puppán bácsi vezette. Nyári bácsinak volt egy vendéglője a Kövesút mellett. A falára ki volt írva nagy fekete betűkkel: „Füred gyöngye, söröző, borozó”. Az udvarán lengőteke-állvány volt bábukkal. A Halászcsárda később nyílt meg, talán 1956 után.

*

Füreden villany se volt akkor még, csupán egyetlen helyen a gátőrházban. A mai Napsugár téren volt a trafóház. Onnan érkezett meg a Mező Imre, ma Szellő utcához, majd a gátőrházba az elektromos vezeték. Nekünk már 1952-ben volt villanyunk. Nem emlékszem, hogy másutt is lett volna házba bevezetve villany. Az emberek petróleumlámpával, gyertyával világítottak. Még Puppán bácsi is petróleumlámpát tett fel a jelzőoszlopra, amit drótkötélen húzott fel és ez világított a hajóknak reggelig.

*

Mivel messze volt a vasútállomás a nyaralók közül sokan hajóval jártak ki Füredre. A vasútnál akkor még sokszor „bocipullmannt”, azaz marhavagont használtak a háború utáni közlekedésben. Középen volt a lépcső a vagonon és a vonatot gőzmozdony húzta. Vonattal mi is csak kényszerből utaztunk.
Füred üdülőtelep lett, pesti telektulajdonosokkal. Hétvégeken a déli hajóval jöttek, ami fél kettőre ért Dunafüredre. A hajó lapátkereke elég erős hangot adott, messziről lehetett hallani. Mi gyerekek, amikor meghallottuk, kerékpárra ültünk és lementünk bámészkodni a stéghez. Volt, hogy 200 utas szállt ki a pesti hajóról. Ezek mohácsi kofahajók voltak, melyek az árut a budapesti piacokra szállították. Vasárnap pedig este érkezett vissza Budapestre.

Amikor megnyílt a Halászcsárda, az érkező utasok bementek egy-két pohár sörre a vendéglőbe. A Táncsics, a Kossuth, a Szent István, a Petőfi, ami később dízel meghajtású hajó lett, járt felénk.
Villany az iparosítás idején- az 1960-as évektől – lett mindenhol Dunafüreden.

(folytatjuk)