Kétmillió kilométer

Gajárszky Lászlónál jártunk

Szegedinácz Anna

Gajárszky László nem csak falumbéli ismerős, szegről-végről rokonok is vagyunk. A Volán vállalattól – mint hivatásos gépkocsivezető – kitüntetést kapott a 2 millió km-es balesetmentes vezetésért. A családja azokhoz a népes battai famíliákhoz tartozik, akiknek a neve már szerepel a 19. századi birtokleveleken. Laci annak a Gajárszky Károlynak a dédunokája, aki vízimalmot üzemeltetett a háború előtt a Duna-parton. Édesapja szintén László volt, nagyapja pedig Gajárszky Géza bácsi. A szép elismerés okán otthonában kerestem fel, hogy életéről, munkájáról, családjáról kérdezzem.

– Bár Budapesten születtem – 1954. szeptember 3-án –, de egész életemben itt éltem Százhalombattán. Apám hajóval hozott haza a kórházból bennünket édesanyámmal, keresztapám a feleségével ladikkal jött le értünk Dunafüredre, amikor megérkeztünk. Persze bementek a Halászcsárdába egy sörre, a nagy örömre való tekintettel.

A szüleimmel akkor még a Gyorma utcában laktunk Deák Annus nagyanyámnál. A faluban jártam óvodába. Az első öt osztályt is ott végeztem el. A tanítóm Papp Béláné, Deák Éva volt. Hatodik osztályos koromban nyílt meg az első lakótelepi Iskola, az I. számú Damjanich úti Általános Iskola. Mi voltunk az első generáció, aki már ott tanulhatott. Az osztályfőnököm Balázs Gézáné volt. Ő ballagtatott el bennünket. Fizikát Kanyicska Béla bácsinál, kémiát, matematikát Németh Józsefnénál tanultam. Tóth Dezsőné – Piroska néni magyart és történelmet tanított nekünk. A tornatanárunk Kolosi György volt.

A nyolcadik után Érdligetre jártam a 220-as Iparitanuló Intézetbe. Szerettem volna műszerész lenni, de túl sokan jelentkeztek erre a szakra. Végül általános lakatos, hegesztő lett belőlem, amit nagyon megszerettem. Egy héten kétszer jártunk iskolába, a többi napokon gyakorlaton voltunk. Az iskolát később áthelyezték Érdre és akkor vette fel a Koós Károly nevet.
1972-ben sikeresen levizsgáztam és a gyakorlati helyemen helyezkedtem el, az Érd és Vasipari KTSZ-ben. 1973. március 6-ig dolgoztam ott.

Nagyon szerettem volna gépkocsi jogosítványt kapni. Amikor megszereztem, hazajöttem és munkát vállaltam az akkori Városi Tanács Kommunális Költségvetési Üzemében, mint hivatásos gépkocsivezető.
1974-ben bevonultam katonának, ahol gépkocsivezetőként szolgáltam a Honvédelmi Minisztériumban. Mivel volt benne már gyakorlatom, 5-6 tonnás gépkocsikat is vezettem már. Az Ezredes utcai Gépkocsiszín Parancsnoksághoz tartoztunk. Az lett a feladatom néhány társammal, hogy újoncokat oktassunk. Nekem négy fiatal újoncom volt. A kiképzés Szabadszálláson volt, onnan jártunk Kecskemétre, Kunadacsra, Kiskunfélegyházára és a környékre.

1975-ben kiválasztottak a térképészetnél és az országot jártuk térképészeti felméréseket készíteni. A Debrecen-Sárospatak részt csináltuk meg.
Amikor visszakerültem, a Honvédelmi Minisztériumban szolgáltam és onnan szereltem le hivatalosan 1976. augusztus 6-án. A tényleges időmre majdnem két hónapot ráhúztam, mert amikor a társaimmal behívtak, hogy leszerelnek, másnapra már kitöltötték a behívó parancsot is. Nagyon jó parancsnokunk volt, heten voltunk öreg bakák, mint a „gonoszok”.
Leszerelés után visszamentem a költségvetési üzemhez és ott dolgoztam továbbra is gépkocsivezetőként 1979. október 29-ig. Farkas Mihály volt az igazgatóm akkor.

A feleségemmel – Ritter Anival – 1976. október 23-án kötöttünk házasságot. Ő itt született Battán. Amikor bementünk a tanácsházára, dr. Szegedi Sándor fogadott bennünket. Kérdezte tőlünk, miért pont október 23-ra tűztük ki az esküvőnk napját? Hát azért – mondtam, mert ez szombatra esik. Ani közben az asztal alatt a lábával rugdosta az enyémet. Nem gondoltam akkor, miért kérdezi? – Nem lehetne-más időpontban megtartani az esküvőt? – kérdezte. Nem, mondtam, mert már kiküldtük a meghívókat és személyesen felkerestük a vendégeket.

Amikor kimentünk, kérdeztem Anit, miért rugdosta a lábam? Hát nem gondoltam rá, mert 1956-ban én még csak két esztendős voltam. Abban az időben tilos volt 1956-ról még beszélni is nyilvános helyeken.
A lakodalmat Ani nagyapjának – Dubecz Sándor bácsinak – az udvarában tartottuk. Nagy sátrat állítottunk, mert 120 vendéget hívtunk meg. Éjszaka a rendőrök le-föl cirkáltak az utcán, mert attól tartottak, hogy valamilyen tüntetést, vagy demonstrációt szervezünk. Kun Peti zenélt. A nagy család, barátok voltak a meghívott vendégek, reggelig tartott a mulatozás.
A lányaink: Anita 1977. szeptember 11-én született, Mariann pedig 1978-ban.

A KKÜ-nél 3000.-Ft-ot kerestem akkor. Egy kis segítséggel sikerült a Volánhoz elhelyezkednem, ahol azonnal kétszer annyi lett a fizetésem. A feleségem GYES-en volt, nagyon jól jött a nagyobb jövedelem. A Volán korábban a vasúttal közös cégben volt – akkor MÁVAUT volt a neve –, de amikor beléptem, a Volán már különvált, önálló cég lett. VOLÁN 20-as számú Vállalat lett a neve. Csiga és nyíl volt a buszok oldalára festve. Kelenföldön az Andor utca 31-ben volt a központunk. A nagy központunk pedig a Szabolcs utca 17-ben. Később felépítették a kelenföldi szép új buszpályaudvart, az lett a központja.

Milyen útvonalakon dolgoztál a Volánnál?

Először műszakos járatokat kaptam. Budapestről, Ráckeresztúrról, Battáról vittem a dolgozókat a Mechanikai Művekbe. Ehhez „D” kategóriás vezetői engedély kellett. A cég fizette az oktatást, de alá kellett írni két év szolgálati időt, hogy addig nem lépek ki, vagy ha igen, visszafizetem a tandíjat.

A kis családommal továbbra is Battán laktunk, a lakótelepen volt szövetkezeti lakásunk a Pataki sétányon és én Budapestre jártam dolgozni. A DKV – ma MOL – munkásait a Volán szállította a városból, a környező településekről, Budapestről, és én hazakerültem a Volán külső telephelyére. Hétköznap a munkásokat és tisztviselőket szállítottuk munkába. Nem csak a DKV-sokat, a külső cégek dolgozóit is. Hétvégeken pedig külön járatokon vittük őket Budapestre városnézésre, kirándulásokra, programokra. Utaztattunk külföldieket is. Volt egy járatunk, amely a SZKIFI dolgozóit szállította és a labor mintákat.

Harminc busszal dolgoztunk. Bentről a központból, a helyi IBUSZ-tól is kaptunk megrendeléseket. A irodánk vette fel a megrendeléseket és kiadta nekünk mikor, hol kell lenni, kiállni, de a DKV szállítás volt az első. Hétfőn mindenkinek itt kellett kezdeni.

Adódott egy új lehetőségem, átmenni a Nemzetközi Járatok Központjába. Ehhez német nyelvtanfolyamot kellett elvégezni. Sokat jártam Münchenbe, Amszterdamba, Szabadkára, Bécsbe. Ezek menetrendszerinti járatok voltak. Ott dolgoztam 1996-2000-ig. Utána hazai távolsági járatokra váltottam. Budapest – Harkány, Pápa, Veszprém, Győr, Kaposvár, Hévíz, Barcs útvonalakon. A Dunántúl volt a területem.

1979 óta megvan a „kalauztáskám”, mert akkor már nem voltak kalauzok a buszokon, mi kezeltük a jegyeket és a viteldíjakat. A lyukasztóm is megvan még mindig. Az utolsó években még számlatömböm is volt.
Amikor a nemzetközi járatokra kevés volt a gépkocsivezető, kivettek a hazai járatról és vittem külföldre az utasokat.
Nagyon szép Scania kocsikat kaptunk. Reggel elmentünk Budapestről, este 6-7 órakor értünk vissza. Este még beszerveztek bennünket különjáratokra. Rengeteg rendezvény volt Budapesten, hazai és nemzetközi konferenciák, sportrendezvények, programok. A távolsági járatok után szépen rendbe tettük a buszokat és kiálltunk a megrendelt helyre, szállodákba vagy ahová kellett.

Egy héten három napot dolgoztunk és négy nap volt a pihenőidőnk. A külön utakra gyakran elvittem a családom is. Voltak nyáron hétvégi fürdőjáratok Parádfürdőre, Egerbe, a Szelidi-tóra.
Szerettem a kollegáimat, nagyon jó volt a csapatunk és jó volt a kapcsolatom az utasokkal is. A sok kedves történetből megemlítenék néhányat.
Az egyik hévízi járatra fel kellett segíteni egy idős hölgyet, akinek mozgásszervi panaszai voltak. Alig tudott még bottal is járni. Reggel jött kezelésre és délután vissza, Budapestre. Margit néninek hívták. Néhány hónap után, már nem kérte a segítségemet, mert szépen gyógyult, egyedül is fel tudott szállni.

Volt egy idős bácsi, aki Badacsony felé szállt le a buszról. Amikor visszafelé jött, menetközben vettem fel, mert egy sarkon állt, nem a megállóban szállt föl – nehezen mozgott, valamilyen mozgásszervi problémája volt. Egyszer azt mondta: „Szeretném neked visszaadni ezt a dolgot.” „Ne viccelj” – mondtam. „Hozhatok neked pár szem almát?” – kérdezte. Nem akartam megsérteni, visszautasítani. Legközelebb megjelent két láda almával. Nekem is volt a kertemben almafa, én is termeltem. Nem mondhattam neki, nem akartam megbántani.

A Tiszánál 2000-ben vagy 2001-ben volt a nagy árvíz. Vízügyi szakon tanuló egyetemistákat – lányokat, fiúkat – vittem busszal Cigándra. Katona koromban, amikor a térképészeti felmérést készítettük, Cigándon is jártam és találkoztam ott egy nénivel, akinek volt egy link fia, aki nem szeretett dolgozni. Cigándon nem mehettem az autóbusszal be a gátőrházig, mert nagyon rossz volt az út. Megálltam egy háznál. Kijött egy idős néni és kérdezte, elfogadok-e egy kávét? Kihozta és beszélgetni kezdtünk. Akkor derült ki, hogy már találkoztunk nagyon régen, katonakoromban. A fia már nem élt.

Az egyetemisták hoztak gumicsizmákat és hideg élelmet magukkal nagy zsákokban. A lányok „felkészülten” nylon harisnyában jöttek. Nagyon fázott a lábuk a hideg csizmában. Kérdeztem tőlük: „Miért nem húztok kapcát?” – Kapca, mi az? – kérdezték.

Elővettem a tartalék tisztító kendőket és megkértem az első lányt, tegye a lábát a kendőre. Jobbról, balról, előröl hátulról betakartam a lábát a kapcával és mondtam lépjen bele most a csizmába. Jöttek aztán a többiek is. A fiúknak persze nem maradt, de nekik volt legalább zokni a lábukon. A lányok megköszönték, mert kapcával már nem volt hideg a csizma, amiben dolgoztak.

2009. szeptember 18-án mentem nyugdíjba a VOLÁN-tól és 19-étől már a PORŰZŐ BT. nevű cégnél dolgoztam egy kerek évig. Annyira megdrágult az üzemanyag, hogy később eljöttem tőlük. Egy egyházi iskola gyerekeit szállítottuk Budapesten uszodába, naponta három csoportot. Hétvégén pedig ukrán hajósokat vittünk Linzbe. A Duna-partján volt egy nagy vasgyár, oda szállították hajóval a vasércet. Kéthavonta vittük a váltás személyzetét.

Utána egy volt kollegám az ATLASZ nevű céghez csábított el, akik a dunaújvárosi Hankookba szállítottak munkásokat. Megkeresett a vállalat vezetője és elmondta, hogy Százhalombattáról is lesz műszakos járat, szeretné, ha elvállalnám. Kis Mercédesz busszal kellett szállítani először a nappalos, majd a műszakos munkásokat. Nyolc évig voltam náluk, 2018-ban hagytam abba.

Az érdi Volán vezetője egy régi munkatársam, akit még az Andor utcából ismerek. Üzent nekem, mert nem volt éjszakás sofőrje, aki a kocsikat a javító műhelybe vigye a pályaudvarról, mert reggelre, mire a kiállás van, az autóbuszoknak a pályaudvaron kell lenni. Így elvállaltam és most náluk vagyok éjszakás sofőr.

A VOLÁN-tól kaptál egy igen szép elismerést. Miért is?

Minden 250 000 km balesetmentes vezetés után a hivatásos gépkocsivezetők elismerő oklevelet és emlékplakettet kapnak. Én is megkaptam minden 250 000 km után. Most pedig megkaptam a 2 millió km után járó oklevelet, plakettet és kitűzőt. Nagyon büszke vagyok rá.

2022. március 30-án Budapesten a Hélios Szállodában volt az ünnepség. Talán 4-5-en kaptunk 2 millió km után és 2-3-an 2 millió 250 ezer km után kitüntetést. Országos rendezvény volt és ott adták át a kitüntetéseket. Akik másfél millió vagy 1 millió km-t vezettek balesetmentesen azok is kaptak elismerést, de csak 2 millió km-t elért buszvezetőket hívták meg az ünnepségre.