Amikor „öregpásztor” voltam
Tamási József
Mostanság, hogy egyre jobban korosodok, gyakran jut eszembe, a közel 50 évvel ezelőtti történet. Ha nem is tökéletesen emlékszem vissza minden részletre, az egész úgy van előttem, mintha tegnap történt volna.
Újmisés voltam, ami azt jelenti, talán még meg sem száradt tenyeremen a váci püspök által krizmával odarajzolt kereszt. Legalábbis így szoktuk mondani. Első állomáshelyem Palócföld dombjai között egy kis község, Bercel, amihez történetem fűződik. A település szinte teljes létszámában katolikus. Temploma nincs is más, csak a dombtetőn álló Szent Péterről és Pálról elnevezett, XVII. századi barokk istenháza. S csak még annyit bevezetésként, hogy ez a templom, bár 107 lépcső vezet fel hozzá, vasárnaponként kétszer megtelt a délelőtti miséken, délután pedig a litániára még újra eljött közel száz aranyos, bőszoknyás asszony illetve lányka. Látni is gyönyörűség volt őket, különösen ahogy libegtek felfelé a lépcsősoron.
Hittanos annyi volt, hogy csak úgy repültem egyik iskolából a másikba, egyik tanteremből a másikba. Éppen csak a tanácselnök asszonynak, no meg a párttitkárnak a gyereke nem volt beíratva a hittanra, de hogy, hogy nem, néha ők is ott ültek a padban. Hát már csak nem zavarom ki őket? Persze hittanóra mellett egyéb programokban is benne voltunk olykor.
A közeli Szandavár romjaihoz kétszer-háromszor minden évben felmásztunk szám-háborúzni, mentünk búcsúba, voltunk hajókázni a Duna-kanyarban, s még sok helyen, de szenzáció volt minden évben a karácsonyi betlehemezés. Azzal indul a dolog, hogy el kell dönteni, kinek mi lesz a szerepe. Ki lesz Szűz Mária, ki Szent József, aztán a pásztorok s az angyalok. A házról házra járó betlehemezéshez nem kell több szereplő, s angyalból, pásztorból is csak maximum 3-4. Már csak azért is, mert olykor be kellett, hogy férjünk egy autóba, ha távolabbi helyre kívántunk eljutni.
Oroszkiék három lánya elmaradhatatlan volt. hisz ők gyönyörűen énekeltek. A legnagyobb, Eszti volt Szűz Mária. Szt. József egy nagy fiú, Benedek Feri volt. A kisbojtár Homolya Guri. Egy jóledélyű és ügyeskezü kőműves talpraesett, óvódás kisfia. Jómagam pedig az öregpásztor. Subában, kucsmával a fejemen, nagy bottal a kezemben.
Történt egyszer, hogy megérkezvén a kis csapat az egyik kedves családhoz, oly nagy hangerővel kezdtük énekelni a Mennyből az angyal-t, hogy fel sem tűnt a konkurencia, vagyis a bekapcsolt televízió. Engem személy szerint sem zavart a Tv hangja, már mondtam is a strófámat, ami valahogy így szólt:
Én vagyok a Márton apó,
munkám után, a Számadó!
megemelem bőr süvegem,
így adom meg tiszteletem.
Tudom, hogy már nincs sok hátra,
öreg a szív, végét járja.
De, ha bezárod a szemem,
Kisded Jézus, maradj velem!
Aztán annak rendje-módja szerint minden pásztor mondott pár mondatot. Végül jött, azaz jött volna a Kisbojtár. Homolya Gyuri figyelmét azonban olyannyira lekötötte a tévéből közvetített focimeccs, hogy elfelejtett belépni a műsorba. Oldalba böktem hát botommal, mintha ez is benne lenne a hivatalos rigmusba. Fel is eszmélt azonnal és rázendített:
Mária jó Anyánk,
kérünk, hogy nézz le ránk!
Hiába böktem újra, teli torokból folytatta kedvenc énekét:
Ó nézz, ó nézz le ránk,
hittel sok gyermeked
Tőled vár szép jelet,
Tőled, Tőled ó jó Anyánk!
Akkor már szemem pillantásával is bökdöstem, no meg súgtam a várva várt mondóka első szavait: Kis Jézuska…
Erre aztán, mintha semmi nem történt volna, belevágott immáron hiba nélkül:
Kis Jézuska Isten hozott!
Szerzek neked cifra botot!
Cifra botot, ostornyelet
és én mindig veled leszek!
Ha bántanak, nekem szóljál!
Én vagyok a János bojtár!
Mondanom sem kell, nagy sikere volt „fellépésünknek”, különösen a Kisbojtárnak, aki máriás lelkületéről is tanúságot tett a kis ének hozzáadásával műsorunkba. A 10-12 perces kis betlehemezést mindig követte egy kis nassolás, narancs, banán és egyebek. S általában ekkor ismerte föl a család valamelyik tagja az Öregpásztort. Életem felejthetetlen, kedves percei voltak ezek.
