Egy lokálpatrióta emlékei IV.
Beszélgetés Németh Istvánnal
Bármilyen élethelyzetben voltam, hamar jelét adtam vallásos, idealista, konzervatív világnézetemnek. Úgy érzem, soha nem kérkedtem és tüntettem ezekkel a nézeteimmel. Szakmai felettesemmel, Dávid Mihállyal, aki párttitkár is volt a szövetkezetben sokszor beszélgettünk a hitről, nemzeti sorskérdésekről. Mindig idézett egy szovjet teoretikust: „Követelek tőled, mert tisztellek!”, azaz tiszteletben tartom a világnézetedet, de a munkáddal bizonyítsd nap mint nap hasznos voltodat. Egy hívő, ráadásul fiatal szakember, csak a munkájával, rendezett életvitelével tudta kiérdemelni más világnézetű környezetének elismerését.
Nehéz terep volt az enyém, a dolgozóink sem voltak vallásosak. Mégis minden karácsonykor, húsvétkor ünnepet rendeztünk mindenki számára, ajándékkal, beszélgetéssel, alkalomhoz illő díszítéssel hívtuk fel a figyelmet az éppen aktuális ünnepre. Minél magasabb beosztásban van egy vezető, annál inkább módjában áll egy nagyobb közösséget „szolgálni” munkájával, ha ez a vezető keresztény szellemiségű és kiállta a próbáját a hitünknek.
Egy igazi keresztényt az élet bármely pontján nem csak a munkaköri leírások, a paragrafusos elvárások késztetik a hitvallásra, hanem a mindenre kiterjedő magasabb erkölcsi elvárásoknak való megfelelés. Az igazodási pont nem kevesebb, mint Istennek való megfelelés. Van egy szó, amit a mai ember már alig tart értéknek, ki is veszik az emberi tulajdonságok közül. Ez a hűség. Pedig ez mindennek az alapja. Hűség elvekhez, emberekhez, közösségekhez. Úgy érzem meglehetősen hűséges vagyok. Aki hűséges valamihez, valakihez, az ennek érdekében saját magát képes háttérbe szorítani, nem az önmegvalósítás célja hajtja, hanem figyelembe veszi környezetének érdekeit. Ebből fakad az áldozathozatal – minden érdek nélkül. Bárki számára napi feladat lehet. Valamit meg lehet oldani a legkevesebb munkával, idegességgel, ütközéssel, mert az nekem így jobb. Vagy vállalom az ütközést, a felesleges zaklatottságot, az időigényes köröket, azaz áldozatot hozok valakik, vagy valami magasabb cél érdekében. Van úgy, hogy a környezet nem is tudja, valaki áldozatot hozott érdekében, és ez így van jól.
Ha igazán jóra törekszünk az nem mindig látványos és meglehet, a célt sem érjük el, de ha őszinte a törekvés, a szándék, az úgy „számítódik”, mintha a cél megvalósult volna. Ezekből az áldozathozatalokból, a hűségből eredeztethető a bizalom, ami a mai emberekből kiveszett. Minden a bizalmatlanságra épül, ebből vannak az értelmetlen jogi megoldások, a mai háborúk és az emberek gyanakvó viselkedése másokkal szemben. A keresztény ember tehát legyen áldozatkész, hűséges és bizalommal forduljon környezetéhez. Nehéz megvalósítani, pedig ez a kereszténység hétköznapi megélése, sok más dolog mellett.
– Kérlek, beszélj nekünk egyházi szerepvállalásodról!
– A családom mindennapi gondjai mellett végeztem Tóth Andor plébános irányításával az egyházközségi, képviselőtestületi munkámat is, ami az első időkben évi 4-5 alkalommal megtartott ülésekből állt. A legszükségesebb dolgokban egyetértés volt köztünk. A testület tagságát, hogy felidézzem: ifj. Tóth György, Tóth Sándor, Miákits Ferenc, a Weimola testvérek – Dori és Péter -, id. Tóth M. István, Mikulecz Márta, Tóth Mihály, később Lantos András voltak. Az idő előre haladtával a teendők közül: Franciska-pusztán (1983-ban) a misézőhely megszűnt és az egyházközség tulajdonában lévő újtelepi telekre, misézőhely építése kezdődött meg, Buzay József építészmérnök tervei alapján. 1987-től az újtelepi és az új lakótelepi hívek nagy része, e Nagyboldogasszonyról elnevezett kápolnába járt misére. Az 1980-as években az éjféli miséket nagy rendzavarások mellett tarthattuk meg. Rendszeresen megjelentek ismeretlen fiatalok, hangoskodva, valószínű italosan. Próbáltuk őket csendre kérni. Andor atya ilyenkor elhallgatott és csak akkor folytatta a szentmisét, amikor nagy dérrel-durral a renitensek elhagyták a templomot. A hitoktatások a vasárnapi misét követően voltak megtartva a templomban.
*
Még a rendszerváltás előtt elhunyt egy hívőnk, Polgár Mihály. Nőtlen volt, aszkéta életet élt. A mai Vörösmarty úton – Marinov Ivánék előtt – volt egy nagy háza, telke. Pénzt nem költött szinte semmire. Meglehetősen visszafogott életvezetés jellemezte. Szófukar volt, mintha a szó is pénzbe kerülne. Kórházban halt meg, ott végrendelkezett. Halála után derült ki, hogy összegyűjtött pénzét, ingóságait az egyházközségre hagyta. Évekig elhúzódó per lett a végrendeletből, ugyanis oldalági rokonai megtámadták. A per állása mindig témája volt a képviseleti üléseknek. Egy ilyen megbeszéléskor Andor atya elmondta a dolgok állását: a rokonság ügyvédje olyan jól viszi az ügyletet, hogy sokat már nem tehetünk, ügyvédet fogadni is újabb költség lenne. Javaslatot tettem arra, mégis ügyvédet kell fogadnunk a védelmünkre. Javasoltam a szövetkeztünk jogászának felkérését, Dr. Balázs Ildikót. Talán két tárgyalás volt még hátra, ezeken már ő védte a plébániát a perben. A tárgyaláson a mi javunkra döntött a bíró, így az ingatlan és komoly pénzösszeg került az egyházközség tulajdonába. Az ügyvédnő pedig nem kért tiszteletdíjat.
A rendszerváltás után – a kárpótlás idején – derült ki, hogy Polgár Mihálynak földje is volt, így az is az egyházközség tulajdonába került. Ezért van ma szántója a plébániának.
– Hogyan alakultak a feladataid, a dolgaid a szakmádban, az utolsó évtizedekben?
– Egy szarvasmarha telep működését csak erőinket megfeszítve lehetett fenntartani. Telepünk úgy működött, mint egy kis falu 11 ha területen. Minden közművel ellátva: iroda, szociális építmények, útrendszerek, az állatok tartózkodási helyei kialakítva, magtár, szérűskert, víztorony, tejház, fejőrendszer. Ennek összehangolt működése 30-35 dolgozóval. Az állatok minőségi és mennyiségi takarmánnyal való ellátása nem volt kis feladat. Ha egy tejtermelő telep el kezd működni, ott éjjel és nappal, időjárástól, ünneptől teljesen függetlenül, megállás nélkül, évtizedeken át működnie kell. A munkám vége felé már magamban azt mondtam: „ez az ördög malma”, mely soha meg nem áll. A 33 év alatt, amíg a telepen dolgoztam különböző szintű vezetőkkel, gyermekszületésen kívül minden előfordult: baleset, tűzeset, verekedés, betörés, lopás, véletlen, szándékos károkozás, családi drámák, időjárási viszontagságok, elemi kár. A technika folyamatos meghibásodása örök feladatot jelentett.
Havi 12-15 ezer adat gyűjtése, rögzítése, tárolása és ennek nagy része még analóg módon. A legérzékenyebb terület a fejés pontos szakmai biztosítására két garnitúra kompresszor, számolva a meghibásodásra. A tej hűtése és a hűtőtér méretezése kiindulási alap. A vízellátó berendezés működtetését háromteres Víztorony oldotta meg. A víz 170 méter mélységből jött fel 27 méterig, onnan kellett óriás búvárszivattyúval felhozni a vizet. Télen, a karácsonyi ünnepek táján gyakran előfordult, hogy elromlott a szivattyú. Augusztus 20-a körül szintén. A csere 8-10 órát vett igénybe, ehhez 3 ember kellett és egy speciális csörlőállvány. Télen a lefagyás veszélye állt fenn, nyáron a hőség miatt megnövekedett vízfogyasztás az állatoknál. Volt eset nyáron, hogy a tűzoltókkal hordattuk a vizet a toronyba, hogy vízhez jussanak az állatok. Ha a tehén az ideális mennyiségű és minőségű takarmányt nem kapja meg, azonnal tejcsökkenéssel reagál. Mindemellett nyugalomra és pihenésre is szüksége van, hogy kifejthesse tejtermelő képességét.
Nyáron 12-13 ezer liter tejet is termeltek az állataink. Akkor háromszor is fejtünk. Télen lecsökkent 7-8 ezer literre. Egy tejtermelő telep naponta kétszer vizsgázik, mert legalább kétszer fejik a teheneket. Minden szállítás előtt elkészül az átadó bizonylat, ami tartalmazza a tej mennyiségét zsírtartalmát, savfokát, antibiotikum mentességét, hőfokát, csíraszámát, szomatikus sejtszámát. Ha savanyú a tej vagy antibiotikumot tartalmaz, el sem viszik, vagy ha egyéb más probléma van, árkonzekvenciát von maga után. A tehenek folyamatosan ellenek. Minden ellés fokozatosan előhozza a tehén anyagcseréjének negatív állapotában az ellést követő megfekvés lehetőségét: nem bír felállni a tehén, vagy a kalcium szint esik le. A vérben ezt viszonylag könnyű helyreállítani. Amennyiben zsír-máj szindróma az ok, 50 % esélye van, hogy kényszervágásra kerüljön. Az esetek 7-8 %-ában a „nehéz elléssel” küzd, különösen az éjjeliőr, ha egyedül van. Aki reggel kezd dolgozni, azoknak 4.30-ra a munkahelyen kell lenni. Ők Százhalombatta és Érd térségből, 15-20 km-es körzetből kell, hogy beérjenek. Őket az első időkben kisbusszal sofőr hozta be a telepre. Ez drágának bizonyult, ezért utána a műszakvezetők saját személygépkocsijukkal kellett, hogy ezt megtegyék.
Ebben az időben voltam én is műszakvezető. Fél négykor keltem – a műszakvezető soha nem aludhatott el -, mert akkor mindenki elkésett. És a gépkocsinak indulni kell! A dolgozók között gyakran előfordult az elalvás, akkor kelteni kellett őket, csengetni, zörögni. Amikor a műszakvezető az első fuvarral megérkezett a telepre, minden rosszra felkészülve lép ki a kocsijából és fogadja az éjjeliőr jelentését. Ilyenkor több fuvarral érkezett meg a műszakvezető. Gyomortáji fájdalommal lép ki az ember a kocsijából és fogadja az éjjeliőr jelentését. Megkönnyebbülés, egy jól kezdődő nap lehetősége, ha azt mondja: „Főnök, nem történt semmi”, de általában történt: pl. volt két ellés, az egyik tehén nem tud felállni, vagy a betegistállóba elhullott egy tehén, vagy esetleg még nem vitték el a tejet. A lehetőségek kimeríthetetlenül előjöttek, ami baj, ami gond.
*
Talán nem untatom a kedves olvasót, ha körvonalazom házasságunk lakhatási és egzisztenciális körülményeit. Feleségem szüleinek volt egy kis családi háza Dunafüreden. Az udvarban volt egy használaton kívüli melléképület. Mielőtt összeházasodtunk, ezt lakhatóvá tettük. Volt egy kis konyhánk, egy szobával. Ide született első gyermekünk, Annamária. A munkahelyemre kerékpárral jártam, amit a munkatársaimtól kaptam nászajándékba. Később mikrobusszal szállítottak már bennünket a szarvasmarhatelepre. A feleségem levelező tagozaton felvételt nyert a gyöngyösi Mezőgazdasági Főiskola növénytermesztési szakára.
Egy önálló családi ház volt az álmunk. A Benta-Völgye Termelőszövetkezet sok fiatal szakembert alkalmazott. Segítésképpen az vált rendszeressé, hogy aki komolyan végezte a munkáját és a környéken kívánt letelepedni, ingyen házhelyet kapott. Dékány István, a szövetkezet elnöke engem is megkérdezett, hogy élnék-e ezzel a lehetőséggel. Igent mondtam és megmutattam, hol szeretnék lakni. Telt, múlt az idő, nem kaptam választ, aztán, amikor rákérdeztem azt mondták: „Oda nem lehet házat építeni.” Attól kezdve már senki sem kapott ajándékba házhelyet. Kettőnk keresetéből pedig telket venni, házat építeni nem volt lehetséges.
*
Abban az időben a háztáji gazdálkodásnak nagy tere volt, a vidéki emberek éltek is ezzel a lehetőséggel. Olyan önkizsákmányolásba kezdett a vidék embere, amibe egy nemzedék roppant bele. Én is ezt az utat választottam.
Jó ismerősömnek, Polgár Mihály bácsinak az Újtelepen volt a háza, nagy udvara két nagy disznóóllal. Megkértem, engedje meg, hogy használjam az ólakat sertéshízlalásra. Vettem malacokat és az évi 50 mázsa kukoricajárandóságommal, vásárolt tápokkal neveltem fel az állományt. Műszakba jártam a telepre, fél ötre jöttek értem. Hogy meg tudjam etetni az állatokat és felérjek Dunafüredről kerékpárral, hajnal negyed 4-kor kellett kelnem. A délutáni etetés munkaidő után már egyszerűbb volt.
Akkor decemberben történt: már disznóölésre készülődtünk, ezért egy táskában összegyűjtöttem a szükséges késeket, gondolva arra, hogy a műhelyben majd megélezik nekem. Kora reggel, etetés után vártam az úton a mikrobuszt, hogy felvegyen. Az nem jött, jött viszont egy rendőrségi autó. Megállt mellettem, kiszállt az egyik rendőr és megkérdezte:
– Mire vár, ilyen korán?
– Várom a járművet, amivel a munkahelyemre visznek, másokkal együtt, válaszoltam.
– Hol lakik? – kérdezte.
Mondom az utcát, a házszámot.
– És miért van itt?
– Mert a disznóimat el kellett látnom, mielőtt munkába megyek – válaszoltam.
– Érdekes történet – mondta – és a táskára mutatott.
– Abban mit visz?
Kezdtem kétségbe esni!
– Abban meg kések vannak.
Szerencsémre, mielőtt „csattant volna a bilincs”, odaérkeztek a munkatársaim. Illedelmesen elköszöntem.
– Ne mondja, hogy viszontlátásra – szólt –, mert ha valami érdemleges történik, megkeressük! – Aznapra megvolt a sztori.
A sertések gyarapodtak, számítgattam, mikor is adom le őket. Vajon mennyit kapok értük?Bármennyire vigyáztam, az állatok etetése zajjal járt és az öreg házában lakott egy család. Kútból húztam fel a vizet, kitrágyáztam az állatok alól, az büdös volt. Amíg eléjük nem tettem a vödör ennivalót visítottak. Egyszer délután jött hozzám Mihály bácsi.
– Pista baj van! Följelentettek a disznók miatt a lakóim.
– Misi bácsi, majd beszélek a lakóival, ezt a pár hetet valahogyan bírják ki.
Úgy is volt. A vizet nappal meghordtam. A kannák, vödrök fogójára rongyot tekertem, hogy ne zörögjön. A trágyát meg elástam – szinte naponta. Aztán eljött végre a nap, hogy mindannyian megszabadultunk a hízóktól. Azért a büntetést csak ki kellett fizetnem Polgár bácsinak.
Sok eladó házat megnéztünk Battán, de valami mindig hiányzott, legfőképpen az elegendő pénz. Dunafüreden, apósomék közelében volt egy komfort nélküli, de lakható ház. Megvettük. A vételár felét kifizettük, a másik felét pedig egy év múlva, amit szintén sertéshizlalásból hoztunk össze. Vásároltam egy anyakocát, a malacait hizlaltam fel. Volt takarmány, biztos átvételi árak. Elhullásom nem volt.
Egyszer a sok munka közepette ajánlott levelet hozott a postás az önkormányzattól. Ebből értesültem, hogy szorgos munkám sérti a szomszédaim érdekeit, szüntessem meg a sertéstartási tevékenységem. Kínnal-bajjal kihúztam az időt, elkészültek a disznaim és az árukból kifizettem a ház miatti tartozásomat.
*
Feleségem, Marika mind a három gyermekünknél igénybe vette a szülési szabadságot. Mire visszament volna a munkahelyére, az megszűnt. A gyerekek érdekében, az új munkahelyen 4-6 órás munkát vállalt csak. A mi esetünkben is előjött a nagy dilemma: Család vagy szakmai karrier? Mi az előbbit választottuk.
Még volt a faluban egy „táv” állattartásom. Lehoczki Feri udvarában volt egy nagy istálló. Közösen vettünk 6 bikaborjút, amik 14-15 hónapon át híztak, gyarapodtak. 550-600 kg-os súlyban váltak értékesíthetővé. Itt nem kellett naponta etetésükről, gondozásukról gondoskodnom. A takarmánybeszerzés, szállítás: széna, szalma, siló, tápok beszerzése, behordása volt a feladatom. Mindez megváltozott, amikor nagybácsikám Szabó József meghalt és az országúti tanyája eladóvá vált. Az özvegye Törökbálintra költözött, tőle vásároltam meg a tanyát, aminek azóta is tulajdonosa vagyok.
Lejegyezte: Szegedinácz Anna
(Folytatjuk)
