Alszegtől a főszegig…
Ismerős arcok – Müller Ferenc (I. rész)
Müller Feri mesélő kedvét volt módom megtapasztalni 2015-ben, amikor nagyapjáról, Kocsán Károlyról és a család történetéről mesélt nekünk. Kértem, beszéljen most magáról, mert nem csak gyermekkorában élt itt közöttünk, hanem felnőttként is battai maradt.
Müller Ferenc: – Battán, az ófaluban élek, a főszegen, ahogyan gyermekkorunkban mondtuk. A főszeg és az alszeg közötti válaszvonal a katolikus templomnál volt. A Duna folyásának fölfelé főszegnek, lefelé alszegnek neveztük. Noha a dolognak jelentősége nem volt, legfeljebb annyi, hogy ezen a jogcímen jókat lehetett bunyózni, tettük is gyakran.
Anyai nagyszüleim az 1920-as években vettek egy házat és hozzá egy kis birtokot Battán, aztán apránként gyarapították. A II. világháború után az új rendszer „mindent vitt” tőlük: földeket, nyugdíjat, pesti lakást, jólétet, mindent. Nagyszüleim a kitelepítés elől Battára menekültek, itt éltek és itt is haltak meg.
Amikor édesanyám engem várt és már megszületni készültem 1951 tavaszán, az utolsó napokban a biztonság kedvéért felment a pesti rokonaihoz. Azt mondta apámnak:
Ha a gyermekünk április 1-jén születne meg, nehogy erre a napra anyakönyvezd, hanem másodikára – ugyanis apám volt a falu jegyzője. – Tartsd vissza! – válaszolt az apám.
Hamisíts! – mondta anyám a szokásos határozottságával.
Mindkettőnk szerencséjére, aztán sikerült április másodikán a világra jönnöm egy olyan polgári családban, amely ugyanúgy megszenvedte a rendszerváltást 1945 után, ahogyan mások is, ha nem voltak éppen szegények.
Apám volt az utolsó képzett jegyző, de a régi rendszer „örököseként” kirúgták az állásából. Bár Pesten születtem, mint akkoriban a legtöbb gyermek, Battán gyerekeskedtem. Szegények voltunk, de fantasztikus gyerekkorom volt. Volt mit enni, a ruha ugyan folt hátán folt volt, de nem számított.
A mienk – srácoké – volt a világ. Nyáron a Duna, télen szintén a Duna. Akkoriban minden télen beállt a jég, lehetett korcsolyázni, főleg hokiztunk. Néha beszakadtunk, de kihúztuk egymást, aztán mehetett minden tovább. Kifigyeltem, hogy a nagyok között az a menő, aki először megy át a befagyott folyón. Öt évesen én voltam az első. Anyám úgy elvert, amikor megtudta, hogy ha eszembe jut, most is belesajdul a hátsóm.
A nagyszüleim, szüleim katolikusok voltak és vallásosak. Már igen korán ministráltam a többi fiúval. Keresztapám Perjés Béla, a plébános volt. Történt pedig egy vasárnapi misén, hogy összekülönböztünk Wejmola Lacival azon, ki csengessen éppen. Kialakult egy néma harc kettőnk között. Ő áttette a csengőt magához, én visszavettem. Ez így folytatódott egy ideig. Éppen nálam volt a csengő, amikor Laci intett, adjam oda, én pedig ősi mozdulattal, a karommal beintettem neki, hogy mit kap csengő helyett.
A templom népe árgus szemekkel figyelte a vetélkedést és a jelenettől felnevetett, anyámnak potyogtak a könnyei, apám bajusza pedig égnek állt mérgében. Amikor a mise után anyámmal elmesélték Perjésnek mi történt, ő maga is nevetett rajta, de apám nem. Nagyon dühös lett még rájuk is.
Egészen korán, már ötéves koromban mentem a nagyobb fiúkkal betlehemezni. Perjés Béla keresztapám nem akart nekem kedvezni – hogy szó ne érje a házat –, a külső csoportba osztott be engem. Kanyicska Bélával ketten voltunk az angyalok. Akkor télen még nagyon nagy hidegek voltak és anyám a puttó kis angyalkát jól felöltöztetett. Volt rajtam téli kabát, bekecs, fehér ministráns ruha, a fejemen sapka és korona.
Boros Kálmán bácsi házánál találkoztunk, onnan a Bara vashídján át mentünk Dunafüredre, ahol még nagyon kevés volt az állandó lakos. Voltak viszont nagyon haragos kutyák, akik néha megkergettek bennünket. Egy ilyen alkalommal a „nagy öreg pásztorok” furkós botjaikkal fejt vesztve menekültek elől, mi pedig futva utánuk a betlehemmel. Futás közben elejtettük a betlehemet, a Jézuska legurult a gátoldalon és a sötétben nem találtuk meg.
Amikor hazatértünk, leadtuk az eszközöket a plébánosnak és töredelmesen bevallottuk, hogy a Jézuskát elvesztettük. Perjés Béla persze elővette a pásztorokat, hogy cserbenhagytak bennünket és jól elverte őket.
Legszívesebben a pusztákra mentünk betlehemezni. A vasútállomásról mentünk Franciska-pusztára. Ott is voltak haragos, nagy kutyák. A pásztorok bekopogtak az ajtókon, hogy szabad-e nekünk oda bemenni. Be is mentek, ha engedélyt kaptak, de nekünk, az angyaloknak még kint kellett várakozni a hidegben, amíg a bent elhangzott szöveg szerint csöngetnünk kellett. Aztán utána megkínáltak bennünket meleg teával, boros teával, vagy valami ennivalóval is.
Abban az időben még jártak a gyerekek „Lucázni”. Történt pedig, hogy bekopogtak az „öreg pásztoraink” egy házba, engedélyt kérni a belépéshez. Kiszóltak a háziak: – Lucások vagytok? Az öreg pásztor válaszolt. Ló f…, betlehemesek!
*
Az elsős tanítóm Surányi Dánielné lett, akit nagyon szerettem. Jó tanító volt és jó ember. Emlékezetes nap volt az évnyitó. Mindenki szépen felöltözve, az osztályok sorban állva hallgattuk Újhelyi József igazgató évnyitó beszédét az udvaron, amikor az utca felől ordítozás hallatszott. Egy bő glottgatyás fiút a nevelő apja ostorral kergetett és kiabálta: – „Mész az iskolába büdös kölök!” Egyébként nyolcadikos korunkra kívülről tudtuk az igazgató évnyitó és évzáró beszédét, mert mindig ugyanaz volt a szöveg. Ezzel zárult: „Ki mint vet, úgy arat!”.
A másodikban, mert Surányiné nyugdíjba ment, Fojtné lett a tanítóm, akit szintén nagyon kedveltem. Aztán sajnos Érdre költözött és ott lett igazgató. Harmadikban, negyedikben Elmann Ágotát, sipító hangja miatt viszont nem annyira szerettem.
Ötödiktől több tanárunk is volt. Újhelyi József történelmet, Virányi Márton oroszt, Tucakov Jelica tanárnő földrajzot, Kanyicska Béla bácsi matematikát, fizikát és kémiát tanított nekünk. Na, ő volt a tanárok tanára. Nemcsak kiváló koponya volt, de nagyszerű tanár is. Főiskolát végzett. Már idős korában került elő az indexe, amiben csak jeles jegyek voltak. A gyerekei kérdezték, miért nem beszélt nekik erről korábban? Azt válaszolta, nem akarta, hogy ők emiatt gátlásosaik legyenek.
Béla bácsit a Felvidékről, egy Kürt nevű faluból telepítették át Magyarországra a II. világháború után, sok más magyarral együtt, akiknek mindenüket ott kellet hagyni a szlovák államnak: házat, földet, minden értéket. Béla bácsi az oroszokat sem kedvelte és elmesélte nekünk sokszor, hogy miért. A háború alatt a bevonuló orosz katonák egyike kérdezett tőle valamit, ő válaszolt is. Nem tudva jól szlovákul talán, oroszul pedig semmit, a katona nem volt elégedett a válaszával és úgy fülön vágta a gépfegyver tusával, hogy az egyik füle háromfelé repedt. Úgy kellett összevarrni.
A háborút követően a környékünkön rengeteg visszamaradt hadianyagot lehetett találni. Különösen a kézigránát volt kelendő, jól lehetett vele halászni. Én is sokat robbantottam. Aztán jött a hír, hogy Franciska-pusztai fiúk a Homokbányánál felrobbantak hárman és ketten meg is haltak. A temetés után páran kimentünk a helyszínre és találtunk három ujjat. Becsomagoltuk levelekbe, kivittük a temetőbe és az egyik keresztfa tövében eltemettük.
*
Kanyicska Béla bácsi fiai, Béla és Gábor jó barátaim voltak. Volt Dunafüreden egy kis házikójuk a gát mellett. Gyakran mentünk le oda a fiúkkal pecázni egy-két napra és ott is aludtunk akkor. A kertben volt két illemhely, egy öreg, rozoga WC és egy új. Béla mondta nekünk, az apja megtiltotta, hogy az újat használjuk. Történt pedig, hogy két társunknak is egyszerre sürgős dolga akadt és kényszerűségből egyikük igénybe vette az újat. Aztán utána a többiek is. Másnap Béla vészjósló arccal jött: „a fater kitiltott bennünket Füredről” – mondta. Kiderült oda rejtette azokat az üvegeket, amikben az általa főzött pálinka volt elrejtve.
Béla bácsi a felesége halála után a tanítói fizetéséből tartotta el négy gyermekét és a jövedelem nélküli nagymamát, aki a gyerekek gondozásában segítette. Fél Füredet megművelte bérmunkában, hogy el tudja tartani a családot. Abban az időben tilos volt otthon pálinkát főzni, állami monopólium volt és Béla bácsi ebből egészítette ki „hatalmas” tanítói jövedelmét. Valaki viszont feljelenthette, mert egyszer váratlanul megjelentek nála a fináncok. Nem volt ideje, hogy eltüntesse az áruló nyomokat, a pálinkafőző ott volt a házban. A fináncok kérdezték tőle, mit csinál itt törvénytelenül?
Béla bácsi töredelmesen bevallotta, hogy nem tudnának hatan megélni a tanítói fizetéséből, ezért kényszerül rá, és nem azért mert megissza. Eladásra készíti másoknak.
A fináncok azt mondták: – Akkor mi most egy kicsit elmegyünk – és el is mentek. Béla bácsi pedig a rejtekhelyére rakta a tiltott eszközöket. Nem sokkal később a fináncok újra megjelentek és hoztak a gyerekeknek egy táska csokoládét. Az ilyen történet persze ritka volt, mint a fehér holló. A tiltott pálinkafőzést súlyosan megbüntették.
*
A pusztai gyerekek a mi időnkben már a faluba jártak iskolába, mert a nagy „szocialista” építkezések idején a pusztai iskolát megszüntették. Abban az időben jött hozzánk tanítani Pável Nándor és a felesége, aki tüneményes helyes asszony volt. Mint embert és mint tanárt is nagyon szerettem. Ez már az az átmeneti időszak volt, amikor hirtelen sokan lettünk az iskolában, mert az építkezések miatt sok család költözött Battára, vállaltak munkát az építkezéseken, majd az erőműben és finomítóban is, vagy más, itt munkát végző cégeknél.
Már nem fértünk el a falusi iskolánkban, ezért a DHV (Dunai Hőerőmű Vállat) beruházási területén egy nagy barakk épületet kaptunk és ott volt az oktatás. Mi voltunk az utolsó évfolyam, aki még ott végzett, mert a következő év szeptemberétől megnyílt az I. számú Damjanich úti Általános Iskola szép új épülete. Irigyeltük is őket a központi fűtésért és a nagy tágas meleg tornateremért. A mi osztálytermünk a faluban még olajos padlós volt. Koszta néni fűtött be a kályhába, hogy meleg legyen. De csak a kályha közelében volt az, távolabb már nem. Ezért igyekeztünk a kályha közelében ülni.
Általános iskolában az őscsapat elsősei: Pót Pali a téglagyárból, Falusi Dodi, Bruszt Anti, aki gyermekként halt meg, Jankovits Márti, Százhalmi Kamilla, Bugyinka Pityu, Szabó Misi, Bocsev Erzsi voltak. Aztán felborult a rend és nagyon sokan jöttek, nagyon sokan lettünk.
*
Otthon mindig be voltam fogva: gyümölcsszedés, szőlőkapálás (ráadásul a korom miatt még bort sem adtak). Később metszés, permetezés, szóval volt mit csinálni. Mindez megszűnt, amikor nyolcadik után gimnáziumba kerültem.
Nyolcadikos lettem, amikor el kellett dönteni, hogy hol tanulok tovább? A Pannonhalmi Gimnáziumba jelentkeztem, ahová be is hívattak felvételire, mert a 800 jelentkező közül csak 80 diákot vettek fel. A papok tudták, hogy az iskolák nem egyforma erősségűek az országban, olyan kérdéseket tettek fel, melyekre leginkább az okosabbak, felkészültebbek tudtak válaszolni.
December 22-én, éppen karácsony előtt jött meg a levél, amelyben örömmel értesítettek, hogy felvételt nyertem. Arról is tájékoztattak, csak arra vigyázzak, nehogy megbuktassanak valamiből, mert akkor nem vehetnek fel.
A kevés, megmaradt egyházi iskolát nem támogatta az akkori hatalom. Gyakran előfordult, hogy tehetséges végzős diákjait nem vették fel főiskolára, egyetemre, vagy nem oda, ahová szeretett volna kerülni, vagyis akadályokat gördítettek a továbbtanulás elé, függetlenül a diák felkészültségétől.
Tavasszal kellett beadni a hivatalos jelentkezési lapot az általános iskolába, hogy mely középfokú intézményben kívánok továbbtanulni. Két helyet lehetett megjelölni. Én mindkét helyre Pannonhalmi Gimnáziumot írtam. Behívatott Pável Nándor, az igazgatónk.
– Jól látom? – kérdezte.
– Jól – válaszoltam.
– Gondolod, hogy téged oda felvesznek? Az egy komoly hely.
– Valóban komoly hely, én meg okos vagyok – mondtam. Ettől elsápadt.
– Nem fogod megütni a mértéket! – Próbálta elvenni a kedvem és próbált elbizonytalanítani. – Jelölj meg egy bármilyen budapesti középiskolát, beleértve a Fazekas Gimnáziumot is.
A Fazekas volt akkor Budapesten elismerten a legerősebb gimnázium.
– Nem. Hívja ide édesapámat – mondtam –, mégiscsak ő dönt.
– Rendben.
Persze nem hívatta be. Egy faluból származtak, fiatal korukban barátok voltak, de a „téveszme” eltávolította őket egymástól. Viszont földrajzból sikerült egy hármast kapnom, hogy mégse legyen olyan fényes a bizonyítványom.
A Pannonhalmi gimnázium anyám nagy álma volt, én azt sem tudtam, hogy a világon van. Szigorú, de jó iskola volt, kiváló szerzetes tanárokkal. Persze, ment az örökös smasszer-elitélt csatározás, mert milyen is a kamasz? Utálja a korlátokat, a szerzetesek pedig árgus szemekkel vigyáztak ránk, főleg az erkölcseinkre. Talán kellet is, mert a pannonhalmi diákok népszerűek voltak a lányok körében. Azon kevesek közé tartoztam, akik egy házi tanfolyam elvégzése után vállalhattak helyi idegenvezetést. Jó volt, mert hozott egy kis pénzt a konyhára. Jellemző a barátokra, hogy amikor nyugdíjasokat vezettem, kiröhögtek. Bezzeg, ha diáklányokat, csorgott a nyáluk.
A gimis diákok otthoni anyagi háttere különböző volt, hogy ne legyen nagy a különbség, a vezetőink elmondták a szülőknek, havi 100 forintnál ne küldjenek több zsebpénzt, maximálták a felső határt. Én a 100 forintot otthonról megkaptam, de az idegenvezetés is hozott valamit a „konyhára”. Egy vezetésért 25 forintot kaptunk az Idegenforgalmi hivataltól, na meg legalább ennyi jattot is a vendégektől. Ez ősszel és tavasszal volt leginkább jellemző. Az ebből származó bevételeimet a barátaimmal megosztottam, meglógtunk, sütiztünk, söröztünk belőle.
Az apátságnak korábban komoly földterületei voltak a környéken. Sétáim közben, elhagyott területen találtam egy nagy szelídgesztenye fát. A középső főág viszont valami által kitörött belőle. Megszedtem rendesen és bevittem a koleszba. A hálótermünkben semmi olyan eszköz nem volt, amivel megfőzni, megsütni lehetett volna, ezért felkerestem a konyhásokat. Üzletet ajánlottam. Megtarthatják a gesztenyék 1/3 részét, a többi a miénk lesz. Megkérdezték miért nem fele-fele arányban osztozunk? Azt válaszoltam, ők vannak öten, mi meg az osztályban negyvenen. Elfogadták az ajánlatot. Voltak a konyhában nagy öntöttvas platnis tűzhelyek, azon sütötték meg.
*
Imádtuk a papokat apróságokkal bosszantani. Egy alkalommal két srác az alattuk lévő szinteken lakókat akarta egy kancsó vízzel az ablakból megviccelni. Leszóltak – Janika! Ha kinézett és felnézett az áldozatra szánt, nyakon öntötték. Egyszer aztán az történt, véletlenül az általunk nem túlságosan kedvelt tanárt öntötték nyakon, aki a perjelnél feljelentést tett. Én koronatanú lettem, mert éppen akkor kint sétáltam a másik oldali járdán és láttam a történteket. Behívattak a konvent elé, mert sem a locsolók, sem a tervezett meglocsolt nem árulta el a tettes nevét.
Azt kérték tőlem, áruljam el annak a diáknak a nevét, aki kilocsolt az ablakon, mert különben kitesznek az iskolából. Legjobb védekezés a támadás – gondoltam. Akkor már tudtam, ki a beépített ügynök a konvent tagjai között és azt mondtam: „Azért küldött ide az édesanyám ebben a nagy igazságtalan világban, hogy tiszta, becsületes, hazafias közösségbe kerüljek. Most pedig arra akarnak kényszeríteni, hogy áruló legyek. Ha innen kirúgnak, nekem nagyon szomorú lesz, de ha az anyám megtudja, hogy miért, boldog és büszke lesz rám, mert mindig vannak olyanok, akik egy tál lencséért, előléptetésért, bármilyen előnyért árulóvá válnak. Én nem leszek ilyen. Várom az ítéletet.”
Kiküldtek. Hallottam, a tanári kar szavazásra bocsátotta a kilakoltatásomat. Akkor fölállt az egyik pap és azt mondta, ha engem ezért kirúgnak, kilép a rendből. Aztán egy másik is. Visszahívtak. Azt mondták, most az egyszer szemet hunynak fölötte, de van itt más is. A diákok csasztuskát gyártottak az egyik tanárról és én is érintett vagyok a dologban.
Azt mondtam nekik: – Hát igen én is benne voltam, bevallom. A diákok egy roppant népszerűtlen tanáron köszörülik a nyelvüket. A saját bűneimet elvállalom, sőt még szerzőként is volt benne részem. De azért csoportosítsunk. Van benne olyan rész, ami ordenáré, az nem az én ízlésem, azt töröljék. Van egy másik rész, ami nem tartalmaz semmi szellemességet, amit egyenesen kikérek magamnak. Végül van olyan rész is, amiért szemrehányást lehet tenni, de két hónappal ezelőtt azt mondtam a többieknek, gyerekek ezt befejezem, mert a pap is ember, berágnak az atyák és szétcsapnak közöttünk. (Már mosolyogtak, mert rájöttek nem is annyira komoly ez a dolog.) Megírtam a hattyúdalomat – mondtam és ezzel befejeztem. Azt kérték, legalább a hattyúdalomat mondjam el. Megtettem, nevettek és megúsztam a büntetést.
Nyári szünetben itthon legalább egy hónapot dolgoztam a szomszédos téglagyárban. Piszoknehéz munka volt, különösen egy 14-18 év közti gyereknek, de azért jutott játékra is idő.
*
Kissrác koromtól horgásztam, méghozzá igen eredményesen. Ennek az volt az eredője, hogy a profi vén rókák gyereknek szívesen elárulták a titkaikat, felnőttnek soha. Otthon pedig örültek, mert szerettük a halat és fehérjeforrásnak sem volt utolsó. Kedvelt szórakozásunk volt nyáron a Duna-parton, ahol sokan strandoltak a következő: mi a fiúkkal a mólónál a vízbe ereszkedtünk és az árral csurogtunk le. Amikor a strandolókhoz értünk, a „felderítő” elkiáltotta magát: Kupusz! Vettünk egy nagy levegőt, lebuktunk a víz alá. Lehúztuk a gatyát és úgy jöttünk fel, hogy csak a pucér fenekünk látszott ki a vízből. A parton vérmérséklete szerint sikított, nevetett a fürdőző nép. Aztán lejjebb csurogtunk és kijöttünk a vízből.
A lányok már érdekeltek, de még nemigen tudtunk mit kezdeni velük. Én meg pláne nem, hiszen a nyár végén mehettem vissza Pannonhalmára, átengedve a „pályát” a többieknek.
*
Pannonhalmán nagy szigor volt, illetve szelektív szigor. Ha például leosontunk a falusi kocsmába és megittunk egy pohár sört, az is üldözendő volt, de nem annyira. A NŐ volt a fő ellenség, aki majd pokolra juttat bennünket. Ha egy nőnemű felbukkant a környezetünkben, engedélyt kellett rá kérni, hogy levelezhessünk vele.
A keresztanyám nem ment férjhez, a levelén így a lánykori neve szerepelt, ezért engedélyt kellett kérnem hozzá. Helyi idegenvezetőként viszont megismerkedhettem lányokkal ugyan, de a levelezéshez engedélyt kellett kérnem. A levelek azonban legtöbbször a süllyesztőbe kerültek, nem kaptam meg.
Történt pedig egy alkalommal, nem ismerkedésnek szántam a dolgot, inkább tréfának. A gimi, meg az apátság között volt egy felüljáró. Bilinyivel éppen lógtunk ott, amikor lent láttuk, hogy egy szemrevaló lánycsapat hallgatja az idegenvezető tájékoztatását. Volt nálam egy alma, na meg cérna is véletlenül. Rákötöttem a cérnát az almára, ráírtam egy papír cetlire a nevemet (Müller Ferenc 4A.) azt is, hogy a legszebbnek küldöm és leengedtem. Négy gyönyörű lányhoz érkezett az alma, akik nevetve átvették. Mint később megtudtam mind a négy lány írt nekem, de hárman illatos levélben írtak, azt nem kaptam kézhez. A negyedik közönséges borítékban jött, közönséges postai bélyeggel, azt elolvashattam.
Már felvilágosodtam addigra és a leveleimet a kapu melletti postaládába vittem ki, hogy célhoz érjenek. A négy lány közül Andrea levelét kaptam csak meg, vele kezdtem el levelezni. Felvilágosítottam, hogy a levelét közönséges borítékban adja fel, a következő divatjamúlt címzéssel: „Müller Ferenc úrfinak – Pannonhalma Benedekrendi Apátság. Feladó: Özv. Koplárovics Béláné, Manci néni” –, akkor meg fogom kapni.
És akkor jött az első nagy szerelem. Andrea és a társai a Balett Intézet tanulói voltak, szintén negyedikesek. Később megismertem a másik három lányt is, hát bevallom nem tudtam volna könnyen választani közöttük korábban, mert ők is gyönyörűek voltak. Mégis talán a levelezés okán Andreába lettem viszonzottan szerelmes.
Amikor az otthoni kimenőimen találkozgattunk, egyszer sírva jött hozzám és a tanácsomat kérte. Egy hónap alatt két ajánlatot kapott. Az egyik az Angol Királyi Balett Társulatától jött, a másik a franciától, ösztöndíjat ajánlottak neki, elfogadásra.
Átgondolva a korunkat – negyedikesek voltunk, még nagyon fiatalok – és a körülményeket, az alábbiakat mondtam neki. Kis hazánkban van egy Operaház és egy Erkel Színház, ahol munkát kaphat, de a további karrierje viszont bizonytalan. Meg vannak azok a primadonnák, akiket a két intézmény folyamatosan foglalkoztat, az előre jutásra az esélye kevés. Fogadja el valamelyik külföldi ajánlatot. Végül az angolt fogadta el, de később Párizsban, a Bejart balett társulatában is táncolt. Így szakadtunk el egymástól.
*
Szabadidőmben gyakran sétáltam a nem túlságosan tiltott területeken. Egy ilyen kinti sétámon láttam meg, hogy egy nagyon idős néni hordja be az utcáról a fát az udvarába. Talicskába teszi a nagy hasábokat és betalicskázza. Odamentem hozzá és felajánlottam a segítségemet. Rozi néninek később fel is fűrészeltem és felaprítottam a fát. Néha meglátogattam és beszélgettem vele. Nagyon kedves volt, megkínált málnaszörppel.
Nyár felé a farmezsgyén a szomszédban (a két ház kertje hátul összeért) látom ám, egy nagyon csinos, fiatal nő napozik. Megszólított engem, hogy mit keresek itt? Elmondtam. Utána sokszor beszélgettünk egymással. Huszonöt éves volt, én meg akkor 17. Egyszer azt mondta nekem:
– Jó, ha vigyázol arra, mit beszélsz és ki előtt!
Azt is elmondta, az Állambiztonságnál dolgozik, abban az irattárban, ahol az ügynöknek beszervezett papok kézzel írt jelentéseit iktatják le. Elmondta ki az a három személy – bár fedőnevet használnak –, akik beépített emberük a rendházban.
Amikor visszamentem, megkerestem a perjelt, akit nagyon szerettem, tiszteltem és elmondtam neki a dolgot. Kértem, kezelje gyónási titokként, mert a lánynak nagy baja lenne belőle, ha kitudódna. Kitaláltam, ha tőle fontos információt hozok, azt fogom mondani a perjelnek: „Hyde Park” következik, majd átadom az információt és „Hyde Park befejezve” zárom a beszélgetést. Ha volt fontos információ, azt mindig átadta nekem szóban a lány, én pedig továbbítottam. Később bizonyítékként átadott 1-2 eredeti kézzel írt levelet is, hogy tudjuk, milyen információkat adtak ki a társaikról az ügynökök.
Kérdeztem tőle, nem fél-e, hogy lebukik? Azt mondta, amit egyszer leiktatnak, soha, senki újra meg nem nézi.
Néha észrevettük, hogy fura alakok, idegen villanyszerelők, telefonszerelők, fűtésszelők jelentek meg. Vagyis állambiztonsági megbízottak különböző célokkal.
A főapátot egyébként, aki hatalmas elméleti tudással rendelkező, nagyon képzett szellemi vezető volt, korábban rendszerellenessége miatt lemondatták. Nem neveztek ki helyette senkit, a perjel kapta meg az ő hivatalát is, mint kormányzó perjel. A főapát volt a mindenkori legmagasabb szintű szellemi vezető, a perjel pedig a gyakorlati ügyek intézője.
A pannonhalmi gimnázium épületét az olaszok építették még a II. világháború előtt, ezért olasz gimnáziumnak is nevezték. Az 1930-as években, az akkori olasz kormány ajándékozta Magyarországnak.
Arisztid atya szép öregember volt, óriási elme, két teljesen süket füllel. Egy kezdetleges fülhallgatója volt csak. Ő volt korábban a gimnázium igazgatója, de a mi időnkben már nyugdíjas. Nagyon jó barátságban voltam vele. A rokonsága Angliába lépett le a háború után. Mindig küldtek neki ajándékba valamit, a kedvenc teáját, azt nagyon szerette, és bármit, amit kért. Az angoloknak volt egy ifjúsági magazinjuk, a „New Musical Express”, amiben riportok, rockzenei hírek jelentek meg, és információk a legújabb lemezekről. Bár ő nem igen hallotta, nekünk kért Rolling Stones, Beatles lemezeket és nála meghallgathattuk.
Neki gyóntam meg negyedikben, hogy „elvesztettem a szüzességemet”. Rám nézett és azt mondta huncutkásan:
– Te most gyónsz vagy dicsekszel?
Persze jót nevettünk a dolgon.
1969-ben leérettségiztem, és szerettem volna bekerülni a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre. Hiába volt sikeres a felvételim, az egyetem pártitkára azt mondta nekem a felvételi vizsga után:
– Amíg én vagyok itt a párttitkár, egyházi iskolából nem kerül ide senki.
Kérdeztem tőle: – Miért?
Így válaszolt: – A falusi értelmiség a pap, az iskolaigazgató és az agronómus. Ezek pedig nem a rendszer hívei – mármint a papok. Klerikális alak nem kerülhet oda, ne lehessen befolyással a falu szellemiségére.
(folytatjuk)
Lejegyezte: Szegedinácz Anna
