Más szemmel – A Don menti csata

A Don-menti csata kezdete a II. világháborúban, a 2. magyar hadsereg katasztrofális veresége
(Részlet Mitták Ferenc közeljövőben megjelenő könyvéből)

Mitták Ferenc

1943. január 12.

A II. világháború (1939-1945) keleti (szovjet) frontján elementáris erejű szovjet támadás érte a Don-kanyarban védelmi feladatokat ellátó 2. magyar hadsereg egységeit. Az orosz csapatok a Don jobb partján megtartott urivi hídfőből hatalmas tüzérségi előkészítés után indították meg offenzívájukat.

Hogy került a 2. magyar hadsereg a Don folyóhoz? 1942 tavaszán és nyarán a náci Németország (amelynek szövetségeseként Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak) követelésére vonult ki a keleti frontra a szombathelyi III., a pécsi IV. és a miskolci VII. hadtestek mintegy 200 ezer katonájából álló hadsereg. A honvédség sorállományú tagjai mellett jelentős számban osztottak be szolgálatra nemzetiségi hadköteleseket és munkaszolgálatosokat. A hadsereg vezetésével Horthy Miklós kormányzó Jány Gusztáv vezérezredest bízta meg.

A magyar haderő a német vezérkar alárendeltségébe tartozott, azt kapta feladatul, hogy a Don folyó vonalát 200 kilométer hosszúságban védje. Erre azonban a rosszul felszerelt, korszerűtlen fegyverzetű magyar katonák nem voltak alkalmasak. A németek a megígért nehézfegyvereket nem biztosították, az utánpótlás lőszerben, üzemanyagban, élelemben és ruházatban sem volt megfelelő. Ilyen körülmények között kellett szembenézniük az ismeretlen „orosz tél” zordságával és a Don mögött ellentámadásra készülő szovjet csapatokkal. A sztálingrádi szovjet áttörés után Hitler 1942. de­cember 27-ei kérésére Horthy megtiltotta a csapatoknak a visszavonulást, és a merev védekezést írta elő.

Bár számítani lehetett rá, de a német és a magyar hadvezetést teljesen meglepetés érte 1943. január 12-én, illetve január 14-én az urivi és a scsucsjei hídfőkből kiindult nagy erejű szovjet támadás, amely két helyen áttörte a magyar arcvonalat, s a szétszakított magyar haderőt bekerítéssel, megsemmisítéssel fenyegette. Az első napokban a magyar csapatok szívósan ellenálltak. A szovjet erőfölény azonban egyre inkább kibontakozott. A katasztrofális helyzetben a magyar hadvezetés nem tudta elérni, hogy az e térségben megszervezett Cramer páncélos hadtest a magyar csapatok segítségére siessen: a német hadvezetés legfőbb igyekezete éppen arra irányult, hogy e hadtestet épségben visszavonultassa, s ehhez a magyar csapatok nyújtsanak fedezetet. Ezért a magyar katonáknak sem a németek, sem Jány Gusztáv nem engedélyezte a visszavonulást.

Ebben az embertelen, halogató harcban a 2. magyar hadsereg iszonyatos veszteségeket szenvedett: a visszaözönlő vert csapatokat a felkoncolásukat elrendelő tisztek, a német „szövetséges” brutális önzése, s a kegyetlen, mínusz 30-40 fokos fagy tovább tizedelte.

1943. január 24-én a 2. magyar hadsereg maradványai kiváltak az arcvonalból (bár a többi egységtől elvágott III. hadtest Voronyezs térségében még küzdött). Ekkor adta ki Jány Gusztáv a szégyenteljes napiparancsát:

„A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert…
nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott,
… miért most a szövetséges hadsereg és az otthon mélységesen megvet bennünket…”

Még egy ilyen hadparancsot nem ismer a történelem, amikor egy hadvezér, katonai parancsnok, a saját katonáit becsmérli.
Kiadását semmi sem indokolta, hacsak nem az, hogy Jány a németek kedvében akart járni bármi áron. (Jány Gusztávot a háború után elítélték, s 1947-ben kivégezték). Jány minősítésével szemben a történelmi tény az, hogy az elháríthatatlan doni katasztrófában, a véres harcokban a magyar csapatok megtették a legtöbbet, ami tőlük elvárható volt. A túlerővel szemben azonban nem volt esélyük.

A Don-menti csata a magyar hadtörténelem legnagyobb áldozatot követelő veresége volt. Odaveszett az egész hadsereg, 40 ezer (más vélemény szerint 70 ezer) katona elesett, 70 ezer katona pedig sebesülten vagy fagysérülésekkel fogságba került, a hadfelszerelés 70-80%-a elpusztult.
A doni katasztrófában a további tragédiát az jelentette, hogy a Donnál harcoló magyar katonákat, az ott elesetteket hosszú át szégyenbélyeggel látták el, „agyonhallgatták”.

Az elesettekre nem volt szabad emlékezni. 1990 óta szabad. És mi emlékezünk is. Ma már kopjafák, ápolt sírok és emlékművek őrzik a 2. magyar hadsereg doni harcainak színhelyein a magyar katonák emlékét.

Megjegyzések, felvetések, gondolatok:

• Az utókor, a politika és a közvélemény nem a valós tényeknek megfelelően értékeli Magyarország részvételét a II. világháborúban. Azzal, hogy elhallgatják a történteket, azt igyekeznek valószínűsíteni, hogy Magyarország „csak úgy belesodródott a háborúba”, kvázi a jó oldalon harcolt, a gyűlölt ellenség, a kommunista Szovjetunió ellen. Nem mondják ki, hogy az ország a hitleri Németország oldalán agresszorként támadó fél volt, igazságtalan harcot folytatott. A felelősség az ország vezetését, Horthy Miklós kormányzót illeti.

• Kegyeletsértés nélkül felötlik a kérdés, hogy mit keresett Magyarországtól keletre, 2000 kilométerre, a Donnál a magyar hadsereg? Nem hódítók voltak, nem más nemzetet, országot akartak legyőzni, leigázni? Mindenfajta „balos, kommunista” szemlélet nélkül elemezve az eseményeket, a Szovjetunió „csak” védelmi háborút folytatott a németek és a magyarok ellen. A saját országukat védték. Természetesen az áldozatul esett magyar katonákat meg kell siratni, elismeréssel méltatni harcukat, – de csak mértékkel, a tények alapján.

• Fájdalom, hogy a Don menti harcokban olyan sok magyar katona halt meg, esett el. Továbbmenve, a II. világháborúban még mennyi katona és civil halt meg másutt, a féléves magyarországi hadműveletekben, Budapest ostromakor, a nyilas terror alatt! Róluk mikor és hogyan emlékezik az ország? Például, az utóbbi években semmikor nem volt megemlékezés a II. világháborús harcok magyarországi befejeződéséről (április 4. vagy április 12.), sem az áldozatokról (lokálisan talán, de állami szinten nem).

• Végre nemzeti összefogással egy napon kellene megemlékezni a több, mint 1000 év alatt meghalt magyar katonákról, de a civil áldozatokról is, egy nagy állami megemlékezés keretében! Tudatosítani kellene mindenkiben, hogy a harang mindenkiért szól, a gyertya mindenkiért lobog, a gyászzene mindenkinek szól: a honfoglaló magyarok, a tatárjárás áldozatai, a török elleni harcok vitézei, civiljei, a Rákóczi – szabadságharc kurucai, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc áldozatos hősei, 1918-19-es mozgalmak áldozatai, az I. és II. világháború katonái, polgári halottai, 1956 mártírjai és halottai emlékének, leróva az utódok tiszteletét és köszönetét.

• Szűk látókörűség, hogy sok mindenkit nem siratunk meg, egyeseket pedig kiemelünk. Miért csak a Donnál elesetteket vagy az 1956 mártírjait gyászoljuk, a világháború és 1956 más halottainak, civil áldozatainak nem jut virág. Csak példaként hozom fel, hogy mikor emlékezünk megy úgy a külföldi csataterek magyar halottairól/ pl. Hunyadi János várnai és rigómezei csatáiban elesettek, más hadjáratok halottai/, mint a Don – menti csata áldozatairól? Mindenkit megilletne a tisztességes megemlékezés! Lehetne ez a minden év májusának utolsó vasárnapja, a „Hősök Napja”, de egy Nemzeti Panteon Budapesten való megépítésével egy közösen kiválasztott más napon is.

Összegzés

Magyarország politikai vezetői, Horthy Miklós kormányzóval az élen, Németország oldalán belevitték az országot a II. világháborúba. Az a remény ringatta őket, hogy újabb területeket tudnak visszaszerezni, vagy szerezni más államok rovására (Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia, Románia).

A várt eredmények nem jöttek, 1942 őszétől (Sztálingrádi csata), a németek sorozatos vereségeket szenvedtek a keleti fronton. Ennek része volt a 2. magyar hadsereg katasztrófája a Don – kanyarban, Voronyezsnél. A rosszul felszerelt sereg elvérzett a túlerővel szemben. Az ott harcoló magyar katonák derekasan küzdöttek, méltóak az utókor tiszteletére, még annak ellenére is, hogy rossz célokért küldték harcolni őket, agresszorok voltak egy más állam földjén.