A hétmérföldes élet
Fejezetek Kubassek János és a Magyar Földrajzi Múzeum történetéből
Balpataki Katalin
Az idén hatvanhat éves, több mint ötven éve foglalkozik a geográfiával és negyven éve igazgatja a világviszonylatban unikális Magyar Földrajzi Múzeumot. Gyermekkoráról, pályájának alakulásáról és jövőbeli terveiről a kiváló földrajztudóssal, a több mint harminc könyv és több száz tanulmány szerzőjével, a nemzetközileg ismert dr. Kubassek Jánossal beszélgettünk.
– A tudományos munkássága közismert, ennél azonban kevésbé ismert, hogy hogyan került a pályára, milyen volt gyermekkora, családi háttere?
– Egy összetartó, bensőséges hangulatú és szeretetteljes, egymást mindenben segítő, hívő, katolikus családban nőttem fel. Nagyon sok szeretetet kaptam a szüleimtől és a nagyszüleimtől. Éva nagymamám egy képes Bibliából mesélt a Szentföldről, a legjobban Dávid és Góliát története ragadott meg.
Izrael volt a 100. ország ahová eljutottam. Betlehem, Názáret, Jeruzsálem, a Holt-tenger életre szóló, gyermekkoromat idéző élményeket adott.
Édesapám a Kispesti Traktorgyárban technikusként dolgozott. Apám szépen rajzolt. Gyönyörű rajzaival hódította meg anyám szívét. Sok embert megnyert azzal, hogy lerajzolta őket. Igazi őstehetség volt. Édesanyám pedig az Egyesült Villamosipari Gépgyár gazdasági igazgatójának a titkárnőjeként dolgozott, több mint húsz éven át. Ő gépelte első írásaimat, diploma munkámat, első könyvemet. Ősszel, Szent Mihály napkor elzarándokoltunk Máriabesnyőre. Édesapám kiscserkészként részt vett Gödöllőn az 1933-as dzsemborin és cserkésztáborokban Kisbéren és Óbáston.
Apai nagyapám és Éva nagymamám nagy hatással voltak rám. Jani nagyapám a Szepességben vízimolnárként, majd Budapesten suszterként dolgozott. Nem volt iskolázott, de öt nyelven beszélt. Az első világháborúban tüzérként megjárta a galiciai frontot és Doberdót. Az apai nagyszüleim Kőbányán éltek, az anyai nagyszüleim Vecsésen.
A háború a mi családunkat se kímélte. A szovjet Vörös Hadsereg katonái édesapámat és Ferenc öccsét Kőbányáról 1945 januárjában – többezer fiatallal együtt – málenkij robotra hurcolták. Édesapám nem hitte el a hazugságaikat és Albertirsán megszökött. Az öccse elhitte, s őt Asztrahányba, a Volga deltájába hurcolták. Halálos betegen tért haza, s az életével fizetett a jóhiszeműségéért. Ezért is tartottam fontosnak, hogy megemlékezzünk ezekről a szerencsétlen áldozatokról.
Érdről és környékéről 3 ezer főt, az országból 800 ezer civilt vittek fogságba az oroszok. A családban ez nem volt titok, de a szüleim a lelkemre kötötték, hogy idegeneknek és az iskolában ne beszéljek róla.
Mivel a szüleim temérdek lemondás árán, saját erőből majd tíz éven át építkeztek, az öcsémmel – aki orvos lett – gyakran a nagyszüleimnél töltöttük a nyár egy részét. Rengeteget meséltek – Grimm, Andersen és Benedek Elek könyveiből – és nagyon sokat vittek kirándulni. Így Magyarország szinte minden vidékét megismertem. A természetszeretetem így alakult ki.
Mivel az apai nagyszüleim felvidéki származásúak, gyerekként eljutottam Hunfalvára, Jani nagyapám szülőhelyére. Kassán, a dómban megnéztük Rákóczi sírját. Itt volt az első olyan élményem, hogy rám szóltak, mert nem volt szabad hangosan magyarul beszélni.
Jártunk a Magas-Tátrában, a Menguszfalvi-völgyben, a Poprádi-tónál, a Lomnici-nyeregben is, ami nagyon elbűvölt. A hegyek varázsa azóta végikiséri az életemet. Bejártam a Keleti- és a Déli-Kárpátokat, a Dolomitokat, az Alpokat, megmásztam a Kilimandzsárót. Az Andokban az Ubinas és a Chacani hó és jégfedte csúcsait. Hatszor jártam a Himalájában, 6200 méteres magasságig jutottam fel.
– A múzeumokhoz való kötődése is családi eredetű?
– Hétvégente a szüleimmel, vagy a nagyszüleimmel jártunk múzeumokba. Volt múzeumbérletünk, ami öt forintba került és ezzel tíz múzeumot lehetett megnézni. Szerettem a festményeket. Munkácsy Mihály, Csontváry, Rembrandt és Gauguin a kedvenceim. A régmúlt időket és egzotikus távoli tájakat idézik fel a munkáik.
Az édesanyám öccse, aki mérnök gyárigazgatóként a Német Demokratikus Köztársaságban dolgozott, kétszer meghívott minket. Megnéztük a drezdai képtárat, a Zwingert, a berlini Pergamon Múzeumot, ahol egy csodálatos világ nyílt ki előttem. Keresztanyám, Manyi szívjósága egész életemen végigkísért. A Tőle kapott Robinson könyvet féltve őrzőm.
– Olvasmányos könyvei, élvezetes előadásai nagy olvasottságra utalnak. Az olvasás szeretete gyermekkori örökség?
– Nálunk nagy becsülete volt a könyveknek. Szerényen éltünk, de rengeteg könyvünk volt és könyvtárba is jártam. A könyvajándék volt a legnagyobb öröm. Szerettem Baktay Ervin, Molnár Gábor, Kittenberger Kálmán, Germanus Gyula, Cholnoky Jenő útleírásait. Már kisdiákként olvastam Balázs Dénes Hajóstoppal az Indonéz-szigetvilágban című könyvét, ami nagyon megragadott. Számomra egy-egy olvasott könyv mindig egy új világot nyitott meg. Mintha egy tündérbirodalom varázsszőnyegére léptem volna.
Az osztályban én voltam az egyedüli, akinek nem volt televíziója, mert szüleim a TV-t agymosodának tartották. Nem is tudtam hozzászólni a focimeccsek megbeszéléséhez. Mi esténként beszélgettünk a napi történésekről, az iskoláról, tervekről.
Szüleim amiben csak tudtak, önzetlenül támogattak. Így tizenhét évesen autóstoppal bejártam Lengyelországot, majd egy év múlva Erdélyt. Itt kaptam igazi történelemórákat az életből. Az élményeimet a gimnázium Garabonciás című újságjában írtam meg.
Tizenötéves gimnazistaként jelent meg nyomtatásban az első írásom. A szüleimnek rendszeresen gratuláltak a lőrinci piacon, hogy olvasták a cikkeimet. Ekkor döbbentem meg, hogy az írás milyen nagy felelősséggel jár. Több, mint hatezer nyomtatott oldalon jelentek meg az írásaim. Egyetlen mondatomat se kell megtagadnom.
– Pályafutását tekintve a mindenkori iskoláiban is támogató közegre talált.
– Az életemben sokat jelentett a Brassó utcai Általános Iskola, Zeles Gyuláné, Irénke néni tanított meg írni-olvasni. Suhajda Oszkárné Mária néni, Pál Magdi, volt az osztályfőnököm és az irodalom tanárom. A földrajzot Ughy Jenő tanította, nagyon megszerettette velünk a földrajzot és a térképeket. Ő magányosan élt, és minden szabadidejében utazott. Rengeteget járt Európában és ezekről az utazásokról néha mesélt.
Az érettségit a pestszentlőrinci Steinmetz Miklós Gimnáziumban, orosz-angol nyelvi tagozaton szereztem meg. Ott is nagyszerű, jó és támogató tanáraim voltak, rájuk csak a legnagyobb tisztelettel és szeretettel gondolok. Az osztályfőnököm, Gáti Imre történelemtanár volt. Tisztességes, végtelen humánus ember, nagytudású, nagy felkészültségű tanár volt. Később kerültem kapcsolatba Gyapay Gáborral, aki a rendszerváltást követően a Fasori Evangélikus Gimnázium igazgatója lett, és aki történelem szakkört vezetett a Kossuth Klubban. A diákok számára megnyitotta a História Műhelyeit. Elmentünk az Országos Levéltárba, a Hadtörténeti Múzeumba, az Országos Széchenyi Könyvtárba. Részt vettem helytörténeti kutatásokban, Makón honismereti táborban, Halász Péterrel dolgoztam az alföldi tanyavilágban, Apátfalva és Maroslele környékén ismerkedtem az egyszerű földművesek, hagymatermesztők hétköznapjaival.
Harmadikos gimnazistaként indultam először földrajz tanulmányi versenyen. Bejutottam az országos döntőbe, de nem kerültem be az első tízbe. Akkor a dolgozatomat a Tisza gazdasági jelentőségének változásáról írtam. A következő évben a lakóhelyem komplex vízgazdálkodása volt a témám és ezzel országos 9. helyezést értem el. Ezen a versenyen több, mint ötszáz diák vett részt. Az első tíz helyezett felvételi vizsga nélkül kerülhetett be az egyetemre, ahova akkor nagyon nehéz volt bejutni. A történelem-földrajz szak egyébként is a legnehezebb szakok közé tartozott. Harmincöt-negyvenszeres túljelentkezés volt és kétévente indították, csak Debrecenben. Életre szóló élmény volt az egyetem és a kollégium is. Az egyetemen Székyné Fux Vilma, Szabó József, Havas László, Niederhauser Emil, Ránki György, Rácz István, Balla Lajos előadásai voltak a legemlékezetesebbek. Kádár László professzornál és Gunda Béla professzornál is hallgattam órákat, Ők a harmincas években Teleki Pál tanársegédei voltak. A szakdolgozatomat a trópusi mészkő vidékek karsztjairól Borsy Zoltán professzornál írtam.
Egyetemistaként Móga János barátommal háromszáztíz nap alatt hátizsákkal bejártuk Indiát, Nepált, Malaysiát, Ceylont. Akkor különösen nehéz volt kijutni az országból. Két éven keresztül, százhatvannyolc kérvényt írtam, mire megkaptam az útlevelet. Ösztöndíjat azonban nem sikerült szerezni, ezért családi, baráti segítséggel az összegyűjtött pénzemet váltottam be dollárra a Magyar Nemzeti Banknál 40%-os felár költséggel. Ez a feketepiacon olcsóbb lett volna. Szoros beosztással, rengeteg nélkülözéssel, napi másfél dollárból éltem. Ez volt az ösztöndíjtalanság nyomorúsága. Amikor hazajöttem, az úti élményekből megírtam első könyvemet A veddák földjén, Srí Lanka szigetén címmel.
Nagy árat fizettem. Az Andaman-szigeteken trópusi amőbiázist kaptam, egy hónapig súlyos betegen töprengtem, hazajuthatok-e élve? A MAHART Csokonai nevű tengerjáró hajójával jutottam vissza Európába.
– Közben már aktívan barlangászott.
– Ez is az olvasmányélményeimből fakadt. Jakucs László és Kessler Hubert könyveit olvasva határoztam el, hogy szeretném megismerni ezt a titokzatos világot. Tizenöt évesen lettem a Meteor Barlangkutató Csoport tagja. A szakosztályt Dénes György, egy széles látókörű, rendkívüli tudású polihisztor vezette. Az egyik legnagyszerűbb ember, akit megismertem, Házi Zoltán a Meteor Vass Imre Csoportjának a vezetője volt. Már a kezdetekkor részt vettem a barlangi kutató- és feltáró munkákban, a Baradla térképezésében.
Egyetemistaként a csoporttársaimmal jártam Aggtelekre, Jósvafőre. A Gömör-Tornai-karsztvidéket alaposan megismertem. A szőgligeti Csörgő-forrás barlangjának a feltárásában vettem részt. A Béke-barlang vízgyűjtő területének a geohidrológiai feldolgozását Kozák Miklós irányításával végeztem. Eljutottam Miskolcra, az Országos Tudományos Diákkonferenciára.
Tizenkilenc évesen, 1977-ben a barlangkutató barátaim bizalmából, és ösztönzésére utaztam el Nagy-Britanniába, a legfiatalabb résztvevőként a sheffieldi Barlangtani Világkongresszusra, ahol kiváló tudósok, Gordon Warwick, Marjorie Sweeting, Alfred Bögli, Láng Sándor, Balázs Dénes előadásait hallgathattam. Hatalmas élmény volt első éves egyetemistaként, egy ilyen tudományos rendezvényen, részt venni. Vettem egy Interrail igazolványt és egy hónapig csak utaztam Nyugat-Európában. A skót barlangászok kézről-kézre adtak, jártam Franciaországban, Svájcban megpillantottam a Matterhornt. Amikor hazajöttem, tartottam erről előadásokat az egyetemen. A kollégiumban néhány diáktársam fogadást kötött, hogy a jólétből nem jövök haza a nyomorúságba, és nyugaton maradok, ahol több a lehetőség az utazásra. Hazajöttem. Mindig hazajöttem.
– Friss diplomásként, olyan tudományos, szakmai referenciával, amivel ön rendelkezett,könnyen el tudott helyezkedni a munka világában?
– Az egyetem elvégzése után Borsy professzor úr szorgalmazta, hogy maradjak a tanszéken. Bizonyos feltételeket azonban nem tudtam és nem is akartam teljesíteni. Voltak olyan dolgok, amelyeket az én értékrendem nem fogadott el. Például a párttagság. Soha semmilyen politikai pártnak sem tagja, sem üldözöttje, sem kedvezményezettje nem voltam. Ezt egy percre se bántam meg. Hátszél nélkül nehezebb volt az előrejutás, le kellett mondani előnyökről és többet kellett teljesíteni.
Aztán jött egy újabb lehetőség, hogy a MTA Földrajztudományi Kutató Intézet munkatársa legyek. Mikor az Intézet igazgatójával leültünk munkamegbeszélésre, nagyon bizakodó voltam. A második találkozáskor teljesen elkeseredtem. Nem éreztem azt a kutatói szabadság lehetőségét, amit előtte gondoltam. Pécsi Márton elmondta, hogy nem szabad karsztokkal, mészkő vidékekkel, barlangokkal, sötét dolgokkal és tudománytörténettel foglalkozni. Ott csak löszkutatást lehet végezni.
Úgy ítéltem meg, nekem nem ott van a helyem. Kilátástalannak tűnt a jövő. Állás nem volt. Ekkor a volt gimnáziumom igazgatónője Salyámossy Miklósné Klári néni megkeresett egy állásajánlattal, amit örömmel elfogadtam. A pályámat tanárként kezdtem. Életemben ekkor nevettem a legtöbbet. Diákjaim közül többen a barátaim lettek. Egyik kiváló tanítványom, Kecskés Gusztáv a párizsi Sorbonne Egyetemen történelemből doktorált. A tudományos világ is megnyílt előttem, mert elnyertem az MTA aspirantúráját. Később óraadóként a veszprémi Pannon Egyetemen tanítottam.
– Majd jött egy újabb lehetőség, a múzeum.
– Balázs Dénes karsztkutató, geográfus a Magyar Földrajzi Múzeum megálmodója és alapítója Érden élt és jelentős gyűjteményt hozott létre. Nem csak saját gyűjtésből, hanem a pályatársak fellelhető hagyatékaiból is. Középiskolás korom óta kapcsolatban voltunk, szakmailag sokat segített, egyetemistaként pedig én is részt vettem az anyaggyűjtésben.
A múzeum ötletét kezdetben elutasították, majd öt év küzdelem után az új tanácselnök, Mógor Béla és az érdi városvezetés pozitívan fogadta, de anyagilag nem tudta támogatni. A Magyar Földrajzi Társaság és Becsei József professzor segített. A város csupán az akkori tanácsházaként működő kúria néhány üres szobáját tudta biztosítani.
Balázs Dénes egy színes, élő múzeumot akart, ahol kiállítások, iskolai és múzeumi órák – ma múzeumpedagógiai foglakozások, előadások, konferenciák – kiadványok, tudományos tevékenység, archívum, könyvtár van. Az igazgatásra eredetileg hat jelölt volt, de amikor szembesültek a feladatokkal, a sok munkával, a kevés pénzzel és a bizonytalansággal, mindnyájan visszaléptek.
Engem 1983-ban hetedikként keresett meg Balázs Dénes. Amikor 1982 őszén először beléptem az épületbe, üres falak voltak. A semmiből kellett megteremteni a kiállításokat, az archívumot, a könyvtárat, a térképtárat, a fotótárat. Ebben a feladatban lehetőséget láttam, az alkotó, a teremtő, a gyarapító munkát. Ugyanazt nézik az emberek, de nem ugyanazt látják. Magyar utazók, földrajzi felfedezők életművét kutatni az egyik legmegtisztelőbb feladat.
A munkámat mindig szabadon, kötöttségektől mentesen végezhettem. Az első állandó kiállításunk, a Magyar utazók, földrajzi felfedezők 1983. október 7-én nyílt, ekkor még gyűjteményként. A múzeumi rangot 1987-ben kaptuk meg és ekkor nyílt meg a második állandó kiállításunk is A Kárpát-medence tudományos feltárói. Balázs Dénesnek állít emléket a harmadik állandó kiállításunk – mely Lendvai Timár Edit érdeme – a 3276 expedíciós nap. Ezek mellett felvállaltuk Érd helytörténeti kutatását, természeti értékeinek bemutatását és egy külön épületben megnyitottuk a város történetét bemutató kiállítást is.
– A múzeum most már az egész épületet birtokolja, amely az évek során jelentős bővítésen, fejlesztésen esett át. Sőt, már impozáns kertje is van, ahol helyet kapott a felfedezők, utazók szoborparkja.
– A múzeum országos gyűjtőkörű, de városi fenntartású. Minden fejlesztés a város, az adományozók és az elnyert hazai és európai pályázatok anyagi támogatásával valósult meg. Az új városháza átadásával megkaptuk a teljes épületet.
A felfedezők, utazók szoborparkjának ötlete a hányattatott sorsú, Kőbányán rejtőzködő Kőrösi Csoma Sándor szobrával indult. A többi szobrot az érdi szobrászművész, Domonkos Béla készítette el. A bronz és az öntés anyagár költségét adományokból gyűjtöttük össze. Nagyon sokan segítettek, például Déchy Mór, a Kaukázus egyik első kutatójának szobrára a miskolci hegymászók adták össze a pénzt. Teleki Sámuel szobrának öntési költségét a magyar vadászok Vallus Gábor, gimnáziumi diáktársam révén biztosítottuk. A talapzatok anyagának megszerzésében Törincsi Attila segített. Külön kiemelném: Gábris Gyula, Papp-Váry Árpád, Bartha Lajos, Martinovich Sándor. Becsei József, Szabó József professzorokat, a Magyar Földrajzi Társaság tagjait.
A kerti padok adományokból kerültek kihelyezésre. Balázs Dénes szobrát Domonkos Béla alkotta meg, a költségeit kilencvenkilenc ember adta össze. Ezekre semmilyen állami támogatást nem kaptunk. Mindig hálás vagyok az önzetlen segítőknek!
– A múzeumi munka mellett folytatta a kutatásokat, utazásokat, könyvei, tanulmányai jelentek meg és rengeteg teltházas tudományos és közismereti előadást tart.
– A múzeum nagyon sok időmet elvette. Ezért a tudományos munkát, az írást a szabadidőmben, vagy éjszakánként végeztem. Sok éven át napi négy-öt órát aludtam. Diákkoromban bejártam Kőrösi Csoma Sándor útját a Nyugat-Himalájában, meglátogattam azokat a kolostorokat, Zanglát, Phuktált, Kanamot, amelyekben élt és dolgozott. Ezt alapul véve készült el Kőrösi életművét feldolgozó monográfiám, A Himalája magyar remetéje címmel, amelyet angol nyelven is kiadtak.
Elkészítettem A Szahara bűvöletében című, Almásy László Afrika-kutató életrajzát. Őt az „Angol beteg” című, 9 Oscar díjas film tette híressé. A film bemutatásakor már készen volt az életét feldolgozó kéziratom. Évekig álmodni sem mertem arról, hogy valaha kiadják, mert Almásy a második világháború alatt a német Afrika Hadtest katonájaként szolgált a Líbiai-sivatagban. A háború után itthon népbíróság elé állították, végül felmentették, de a büntető eljárás megpróbáltatásai miatt elhagyta Magyarországot. Neve, munkássága itthon feledésbe merült. A lexikonokból is kimaradt. A rendszerváltás után húsz kiadót kerestem meg a kéziratommal, négy kiadó elutasított, tizenhat nem is válaszolt. Az amerikai film sikere hatására sikerült csak megjelentetni a könyvemet, mely három kiadásban látott napvilágot.
Kétszer expedíciót szerveztem a Szaharába, az általa felfedezett Zarzura oázisba, a Gilf Kebirbe. Második alkalommal Frei Tamás és az RTL Klub televíziós csatorna kért fel szakértőnek. Végigjártam Teleki Sámuel útvonalát Kelet-Afrikában, feldolgoztam Xantus János életét is. Az egykori felfedezők, utazók életrajzainak kutatása, megírása mellett saját utazásaimról is írtam. Például Thaiföldről írtam az első magyar nyelvű könyvet, mely három kiadást élt meg.
Elnyertem a Fulbright-ösztöndíjat. Így volt alkalmam kutatni a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban és a Smithsonion Intézetben. Meghívást kaptam a dél-koreai Tudományos Tanácstól, tizenegy egyetemen tartottam előadásokat akadémiai meghívásra. Tajvanon háromszor jártam. Az első magyar nyelvű könyvet írtam az országról, Tájfunok Tajvan földjén címmel. Meghívtak Kuwaitba és Szaud-Arábiába, ahol az arab világ magyar kutatóiról tartottam előadásokat. Az amerikai kontinens számos országában, Brazíliában, Argentínában és Chilében is kaptam kutatási és előadási lehetőséget. Életem feledhetetlen élménye, hogy eljutottam az Antarktiszra, Port Lockroy brit sarkkutató állomásra és a Föld legdélebben található múzeumába a 64. szélességi körre.
– Ezek a kutatások rendkívül költségesek és hosszas előkészítést igényelnek. Hogyan tudja előteremteni az ehhez szükséges anyagi fedezetet?
– A tudományos munka időigényes és ez a szakterület valóban költséges. Egy-egy expedíció megszervezése évekig tart. Először összeállítunk egy programot, megjelöljük a feladatokat, ezek várható eredményeit. Ez után tárgyalássorozatok, személyes megkeresések következnek. A földrajz- és a kapcsolódó tudományok az egész világot összekötik. Motiválnak a kitartásra, áldozatkészségre, a más népekkel való kapcsolatok kialakítására, a nyelvtanulásra. Ha a megkeresett fél felismeri, hogy a kutatás a köz javát szolgálja, akkor lehetőségeihez képest segít.
A magyar felfedezők, eredményeit világviszonylatban ismertek. Annak ellenére, hogy mi nem voltunk gyarmattartó ország. A mi kutatóink saját költségen végezték munkájukat, gyakran életük kockáztatásával. A róluk szóló könyveket a világ számos nyelvén kiadták.
Itthon rengeteg iskola vette fel egy-egy utazó nevét. A diákok bizonyítványában szereplő pecséten egy-egy felfedező utazó neve olvasható. Ez alkalmat ad arra, hogy legalább évente egyszer mélyebben foglalkozzanak a névadó életútjával. Ebben sok lehetőség van. Rajz- és irodalom pályázatokat hirdetnek, újra és újra bemutatják a felfedezők útjait, kapcsolatait más nemzetekkel. Ezzel mélyítve a tudást és felkeltik a földrajzi-, a történelmi ismeretek iránti vágyat.
Ahogy bővült a publikációs- és előadáslistám, úgy vált egyre könnyebbé az anyagi feltételek megteremtése. Szerényen élek, nincs autóm, nyaralóm, televízióm, minden pénzemet az utazásra, kutatásra fordítom. Ezeken az utakon azon túl, hogy ismereteket adok át, mindig új ismereteket is szerzek.
Sok egyéni lemondás és személyes áldozatvállalás, küzdelem és nélkülözés van az utazásaim hátterében.
– Az év végén lesz hatvanhat éves. Nagyjából ötven éve geográfiai, tudománytörténeti, majd életrajzi kutatással, gyűjtéssel, könyvírással, előadások tartásával foglalkozik és negyven éve pályatársával, Balázs Dénessel létrehozott, egy ma már világszerte ismert múzeumot, melyet azóta is vezet. Egy felnőtt fia van, családjával jelenleg is Érden él. Ha visszanéz az életére, hogyan értékeli?
– A családom, az olvasmányaim, a barátaim, tanáraim hatására hamar rátaláltam arra az útra, amelyen előre tudtam jutni. Szinte teljes mértékben segítő és együttműködő környezetben tudtam élni és dolgozni.
Voltak nehéz, reménytelen, sőt néha még életveszélyes helyzetek, de mindig találtam megoldást. Meg is ragadtam szinte minden alkalmat, ami a szakmai kíváncsiságomat felkeltette. Hét kontinens száznyolc országában jártam. Könyveimet, tanulmányaimat 11 nyelven jelentették meg. Rendszeresen hívnak itthon és külföldön előadásokat tartani. Azon túl, hogy minden utazásom emlékezetes élmény volt, de sok esetben a családomra fordítandó idő rovására ment.
Most már lassabban élek és igyekszem a családdal is több időt tölteni, de sok tervem van még, ezért a kutatást, az utazást, az írást továbbra is folytatom.
Ez egy olyan varázslatos út, mely életfogytiglan tart és a végállomás a végtelen. Első feleségem, Tamás fiam édesanyja, Balogh Magdolna fiunk születése után meghalt. Második feleségem, Kati biológia-kémia szakos tanárnő, az érdi Teleki Sámuel Általános Iskola névadó keresztanyja – aki gimnazista diáktársam volt – és a fiam, Tamás megértőek és mindenben támogatóak.
Az életem változatlan: tudni kell hinni, akarni és tenni kell a nemes célok eléréséért. A kudarcokból is lehet tanulni. Nem a vakszerencsére kell bízni a sorsunkat. A gyorsan jött, tündöklő talmi dicsőség könnyen megvakíthat.
A legnagyobb ellenség a tudatlanság és az elbizakodottság. Az utazások során szerzett élmények, tapasztalatok során közelebb kerülhettünk a világ természeti, kulturális értékeihez. A mi tudós utazóink teljesítményei például a kelet-afrikai Teleki-vulkán felfedezése a világ térképén jelzik, a magyarság jelentősen kivette a részét a Föld tudományos megismerésében.
A magyar felfedezők munkásságának kutatása számomra kimeríthetetlen élmények forrása. Boldog vagyok, hogy ezt a küldetést vállaltam, s a magam választotta utat járhatom.
*
U.i: Érd Megyei Jogú Város közgyűlése 2023. augusztus 1-jével, érdemei elismerése mellett és nyugdíjazása miatt felmentette Kubassek Jánost a Magyar Földrajzi Múzeum vezetői tisztségéből. A múzeum új igazgatója, Fekete-Mácsai Anett továbbra is számít rá tudományos tanácsadói minőségben, megőrizve ezzel széles körű tudását, nehezen pótolható kapcsolatait és nemzetközi tapasztalatait.
A nyitóképen: Pápuák között Új-Guineában (1998)
