Más szemmel: Buda visszafoglalása a töröktől
Részlet Mitták Ferenc nemrég megjelent könyvéből
1686. szeptember 2.
I. Szulejmán török szultán 1541. augusztus 29-én foglalta el Budát, s tette meg a Magyarország középső részét magába foglaló török hódoltság központjává, a budai pasák székhelyévé.
Buda vára 145 évig török fennhatóság alatt maradt. A 15 éves háború (1593-1606) idején a Habsburgok (akik magyar királyok is voltak) többször is eredménytelenül kísérleteztek a vár visszafoglalásával (1598, 1602, 1603). Ezt követően a törökök több mint 80 évig szilárdan tartották Budát a kezükben, a vár ostromára a központi fekvése és védettsége miatt a Habsburg, akik a német-római császári tisztség mellett egyben magyar királyok is voltak, nem is tettek kísérletet. Amikor azonban 1683 nyarán Kara Musztafa török nagyvezér két hónapos ostrommal sem tudta elfoglalni Bécset, és szeptember 12-én vereséget szenvedett a város felmentésére érkezett Lotharingiai Károly császári fővezértől és Sobieski János lengyel királytól, ismét felcsillant Buda töröktől való visszafoglalásának lehetősége.
1684. márciusban-áprilisban létrejött a Szent Szövetség Ausztria, Lengyelország a Pápaság és Velence részvételével, amely Magyarország török alóli felszabadítását tűzte ki célul. Az egyéb katonai sikerek mellett Lotharingiai Károly 1684. július-október között körülzárva tartotta Budát, de több, vár elleni roham sem hozott eredményt, így október végén elvonult Buda alól.
1686 tavaszán a szövetséges haderők újra felvonultak Buda ellen. A vár ostromára két hadsereg állt fel: a Lotharingiai Károly vezette császári fősereg 40 ezer, a Miksa Emánuel irányította bajor sereg 21 ezer katonát számlált; mindkettő jól felszerelve ostromágyúkkal és egyéb harci eszközökkel. A két sereg önálló egységként harcolt, mivel a bajorok nem voltak hajlandók Lotharingiai Károly alárendeltségében harcolni. Hosszas haditanácskozás után abban állapodtak meg, hogy a fősereg az északi oldalról, a bajor sereg pedig dél felől fogja megostromolni Budát. A török védősereg egyes források szerint 6000, mások szerint 4500 katonát számlált, élükön a 70 esztendős, de igen tapasztalt és harcias Arnót Abdulrrahman budai pasa állt.
A fősereg és a bajor csapatok 1686. június 17-18-án zárták körül Budát, a védők csak gyér tüzeléssel zavarták az egységek elhelyezkedését. Lotharingiai Károly és Miksa Emánuel a két oldalon erődített ostromtáborokat építettek ki, amelyek védelmet nyújthattak egy esetleges felmentő sereg támadásával szemben is. Június 23-án kezdte meg az ostromtüzérség az Alsóváros (más néven: Vízi város) falának lövetését. Június 24-én aztán – két napos ágyúzás után – rohammal vették be a fontos erődítést, majd megkezdték a belső várfalak módszeres megközelítését. Ugyanekkor a bajor sereg a Gellért-hegy lejtőjén egy fedett rohamteret épített ki. Az ostromlók fokozatosan jutottak közelebb és közelebb a falakhoz, ostromárkokat és sáncokat létesítettek, folyamatosan ágyúzták a védműveket: július 5-én egyes csapatok, 50 lépésnyi távolságra megközelítették a vár falát. A török védők többször kitöréssel próbálkoztak, volt, amikor érzékeny veszteségeket is okoztak, de lényegében csak késleltetni tudták az ostromlók előrejutását.
Július elején hírek érkeztek arról, hogy Szulejmán nagyvezír Belgrádnál táborozik, és a felmentő sereg összegyűjtésén munkálkodik. Emiatt a császári hadvezetés megpróbálta siettetni a vár elfoglalását. Július 13-án a császári sereg megrohamozta a falakat, de a védők véres kézitusában visszaverték őket; a harcban 1400 katona halt meg vagy szenvedett sebesülést.
Július 16-án viszont a bajor csapatok sikeres rohammal elfoglalták a Palota külső árkait, és a betörés helyétől jobbra és balra két erődfokot emeltek a további hadművelethez. Július 22-én azonban a kitörő janicsárok súlyos veszteségeket okoztak a bajoroknak: 130 katonát megöltek, 120-at megsebesítettek, több ostromágyút beszögeztek, miközben a janicsárok alig több, mint 20 embert veszítettek. Ugyanezen a napon – július 22-én – egy bajor ágyú azonban majdnem eldöntötte a vár további sorsát, mivel eltalálta a törökök legnagyobb lőporraktárát: a hatalmas robbanásban több mint 1000 védő vesztette életét, s rés keletkezett a várfalon. Abdurrahman pasa azonban nem adta fel a várat, hanem a további ellenállás jeleként valamennyi ágyúját elsüttette, jelezve, hogy még maradt elegendő lőpora a harchoz, sőt éjszaka helyreállíttatta a robbanás okozta károkat is. Abdurrahman visszautasította a megadási felszólítást, válaszként július 25-én a katonái az északi oldalon újabb kirohanást intéztek az ostromlók ellen.
Annak a hírnek a hallatára, hogy a nagyvezír a felmentő sereggel átkelt az északi hídon, a szövetségesek július 27-ére kitűzték az első általános roham időpontját. Az egész napos öldöklő kézitusában a védők visszaverték a rohamot. Mindkét oldalon óriásiak voltak a veszteségek: A törökök 2500, míg a szövetségesek 3000 katonát veszítettek, ez utóbbiak közül hatszáz volt a magyar. A roham azért eredményeket is hozott: az északi oldalon a külső várfalat, a délin pedig a nagy rondellát foglalták el az ostromlók.
Itt kell megemlékezni a Budáért vívott harcban részt vevő magyarokról is. A létszámuk meghaladta a 10 ezer főt; közülük sokan Thököly Imre kuruc fejedelem alatt harcoltak, de amikor 1685. október 15-én a törökök elfogták Thökölyt, a katonaság nagy része átállt a császáriakhoz, és részt vállalt a felszabadító harcokból.
Az egyik legkiválóbb magyar parancsnok volt Petneházy Dávid egykori kuruc ezredes kapitány, de Buda alatt harcolt Bottyán János császári huszárezredes (Rákóczi későbbi kuruc generálisa), Fiáth János hajdúvajda, vagy a főurak részéről Eszterházy János, Batthyány Ádám, Barkóczi Ferenc, Csáki László is.
Július 30-án Lotharingiai Károly főherceg újra felszólította Abdurrahman pasát a vár átadására, de a válasz ismételten elutasító volt. Erre augusztus 3-án az ostromlók egy második általános rohammal próbálkoztak, de a védők ezt is visszaverték.
Augusztus 8-án a vár közelébe érkeztek Szulejmán nagyvezír felmentő előörsei. A haditanácsban Lotharingiai Károly keresztülvitte, hogy folytassák a vár lövetését és ostromát, a nagyvezírrel szemben pedig vegyenek fel védekező pozíciót, amíg az úton lévő mintegy 10 ezer fős erdélyi sereg meg nem érkezik Buda alá.
A nagyvezír azonban nem merte megtámadni az ostromló szövetséges csapatokat, portyázói csak nyugtalanították azokat. Lotharingiai Károly ekkor összegyűjtötte a nélkülözhető csapatokat és a nagyvezír ellen vonult, de az nem vállalta a nyílt csatát, hanem a Kamaraerdő irányába elvonult, viszont a közelben maradt. A császáriak nem üldözték, hanem visszatértek az ostromtáborba, és folytatták a vár ostromát.
Szulejmán nagyvezír megpróbált segítséget bejuttatni a várba: augusztus 20-án egy válogatott, lóra ültetett janicsárcsapat tört be az ostromtáborba, s mintegy 300 janicsárnak sikerült is az ostromlókon keresztülvágnia magát, s a Fehérvári-kapun bejutottak a várba, ahol Abdurrahman hősöknek kijárt katonai dísz pompával fogadta őket.
Az ostrom szakadatlan erővel folyt tovább. Augusztus 22-én a bajorok ismét rohamot intéztek a falak ellen, de ez sem hozott sikert. Augusztus 29-én Szulejmán nagyvezír ismét megpróbált erősítést bejuttatni Budára, de ez most eredménytelen maradt: nem sikerült áttörni az ostromgyűrűt, s 1200 janicsár vesztette életét az összecsapásban. Amikor pedig a szövetséges táborba megérkezett az erdélyi sereg, a nagyvezír végleg lemondott a nyílt csatáról, gyakorlatilag magára hagyta Buda török védőseregét.
A császári és bajor csapatok 1686. szeptember 2-án intézték a harmadik, s egyben az utolsó általános rohamukat Buda ellen. A hétfőn délután 3 órakor indított rohamban 6-8 ezer katona vett részt. Rövid kézitusa után betörtek a várba, s ott az utcákon és az épületekben folyt az öldöklő harc, a védők nem adták olcsón az életüket. A rohamban kitüntette magát Fiáth János, a győri hajdúk parancsnoka, aki 600 gyalogosa élén elsőként hatolt át a falakon (hőstettéért kitüntetésben részesült); s ott küzdött a rohamozó között a lóról leszállított huszáraival Petneházy Dávid is. Többórás küzdelem után a Bécsi-kapu téren, karddal a kezében esett el Abdurrahman, az utolsó budai pasa. A török védők a legtovább a Palotában tartották magukat. Egy résztvevő így örökítette meg a vár ostromának utolsó felvonását: „Ott (ti. a Palotában) ezer embernél többen, élénk önvédelem után, a fehér zászlót kitűzve, megadták magukat. Nekünk igen kevés halottunk van, de a törököknek sok: rendkívül nagy a foglyok száma is, gazdag volt a zsákmány, a város ég.”
Az utolsó rohamban a szövetségesek 400 halottat és sebesültet veszítettek, a törökök az akkori becslések szerint 2 ezret. A nagy török veszteséghez az is hozzátartozik, hogy a győztesek a vár birtokbavétele után – a hosszú ostrom miatti dühükben –, nagy vérengzést vittek végbe nemcsak a török katonák, hanem a polgári lakosság körében is.
A döntő roham alatt 5 ezer török lovas állt csatarendben a császári tábor előtt, de Lotharingiai Károly a rohamban részt nem vett erőkkel és ágyúkkal sakkban tartotta őket. A törökök meg sem kísérelték a támadást, feltehetőleg a nagyvezírtől nem volt parancsuk rá. A krónikás írta: „Mozdulatlanul várakoztak, míg a vár szemük láttára elesett, s azután megfutottak, hogy a rossz hírt megvigyék a nagyvezírnek.” Szulejmán a seregével elvonult dél felé, a szövetségesek nem eredtek a nyomába, hiszen az ostrom nagy veszteségeket okozott nekik is. Másrészt pedig a győzelmet ünnepelték, hisz Buda bevétele óriási fegyvertény volt.
Buda megvívását követően – amikor az első, zsákmányoló és prédáló napok elteltek –, a hosszú várostromban mindkét félről elesett katonákat eltemették. Lotharingiai Károly főherceg, a győztes hadvezér kegyelettel adózott a nagy ellenfél Abdurrahman pasának, méltó módon temettette el, s halálának helyét emléktáblával jelöltette meg a budai várban, amely napjainkig, a XXI. századig is a végső harc helyén áll.
Megjegyzések, felvetések, gondolatok:
Buda török fennhatóság alóli felszabadítása nagy haditett volt. Az utókor – a mai politika és sajnos, a történettudomány sem – nem ápolja a súlyának megfelelően ezt az eseményt, valahogy elmennek mellette. Nincs igazán éves megemlékezés (Budapest részéről sem), nincs méltó emlékmű. Pedig lenne mit ünnepelni, a 150 éves török uralom után végre újra magyar lett Buda!
A történetírás, az iskolai történelemtanítás „hamisan” ábrázolja Buda 1686-os felszabadítását: hallgatólagosan úgy tüntetik fel, mintha a diadalt a magyarok aratták volna. Nem szólnak róla, hogy a császári és bajor seregek vívták meg a várat, az erdélyi sereggel együtt 70 ezer katona. Igaz, a seregben volt 10 ezer magyar is, de a túlnyomó többség I. Lipót osztrák uralkodó és magyar király által fogadott zsoldoskatona volt. Tehát Habsburg I. Lipót, mint magyar király, a saját országának fővárosát (Budát) foglalta vissza a törököktől. Nem ártana ezt tudatosítani a magyar közvéleményben. A Habsburgokban nem csak az elnyomót kellene láttatni!
Összegzés:
1685. szeptember 2-án közel 150 éves török uralom után sikerült visszafoglalni a törököktől a Magyarország fővárosának számító Budát. Az ország, de egész Európa is diadalmámorban úszott, hiszen a keresztény seregek nagy győzelmet arattak a vár bevételével. És innentől kezdve a Habsburgok a felszabadító háborúkban a hadászati kezdeményezést ki sem engedték a kezükből, amelynek eredményeként 1699-re, a karlócai békében a Temesköz kivételével Magyarország egész területét felszabadították a török fennhatóság alól.
Nyitókép: Buda 1686-os ostroma Frans Geffels egykorú festményén. A kép bal alsó sarkában Lotaringiai Károly herceg főparancsnok látható, tábornokai társaságában
