Egy lokálpatrióta emlékei X.

Beszélgetés Németh Istvánnal

2003. kora tavaszán képviselő-testületi ülést tartottunk. Mits János atya akkor már sokat beszélt kínzó fájdalmairól, mozgásának egyre fokozódó korlátairól, de nem részletezte fájdalmainak okát. Az esedékes Úrnapi hosszú körmenettől már előre félt. Mi testületi tagok vigasztaltuk, felajánlottuk, hogy hordszéken visszük őt. Nem akarta. Kisegítő atyát sem szeretett volna igénybe venni. Eljött az Úr napja és fájdalmait felajánlotta az Úr Jézusnak. Végigjárta a battai fájdalmak útját. A baldachinos vivők között voltam és gyakran kiszólt belőle a gyötrő fájdalom. Pista – mondta, el sem tudod képzelni, mennyire fáj minden lépésem. Az arca sápadt volt és erősen verejtékes. A megkönnyebbülés rajta és rajtunk is csak a körmenet végén érződött. Ez volt az utolsó körmenet, amin részt vett.

A jó gazda gondosságával látta el feladatát Százhalombattán. A Szent László templom tetőhéjazatát kicseréltette, a paplakot felújíttatta, a régi plébánia épülettel (régi parasztház típusú épület) nagy tervei voltak. Az volt a terve, hogy ebben az épületben fogja élni nyugdíjas éveit. Az egyházközség anyagi javait gyarapította. Mint utóbb kiderült 2003 tavaszán kérte a Püspök atyától nyugdíjaztatását, amit a püspök elfogadott.

2003 augusztusától Illéssy Mátyás vette át a plébániánk irányítását. Solymárról került hozzánk, ahol plébánosként működött. Előtte Balassagyarmaton, majd Budaörsön volt káplán. Solymáron megszervezte és elindította a „Gaspel Könnyűzenei Fesztivált”, amit azóta is megtartanak. Költözködésekor hatalmas könyvtárát elhozta. Úgy láttuk, nagy örömmel és óriási ambícióval érkezett hozzánk. Valóságos jelenséggé lett városunkban heteken belül. Kerékpárral közlekedett nem csak a városban, de a 6-os úton is sokszor feltűnt. Mindenkire és mindenre felfigyelt. Amikor megérkezett, éppen a „Summerfest” Nemzetközi Néptáncfesztivál zajlott. Nagy volt a nyüzsgés a tereken, utcákon, rengeteg vendég fiatal érkezett hozzánk. Mindez Matyi atyát lenyűgözte. Minden helyszínen jelen volt és a következő fesztiválokon is. A hit terjesztésében nagy lehetőséget látott a fiataloknál. A napi élet, az újonnan szerzett információk, ismeretségek adták prédikációinak témáját. Hamarosan sok fiatal kereste fel templomainkat. Az vonzotta őket, hogy Matyi atyával mindenhol lehetett találkozni. Utcán, utakon, boltokban, étteremben, a strandon, télen a korcsolyapályán. Bátorítás és remény sugárzott belőle. A miénk volt és velünk élt.

*

Emlékezetes számomra az első képviselő-testületi ülés. Valamikor szeptemberben történt a Szent István templom hitoktatási helységében. Szívügyem volt a tradíciókra való emlékezés rendszerének a kialakítása. Augusztus 29-én volt a mohácsi csatavesztésünk szomorú napja. Civil életemben pártfogásba vettük az Érd óvárosi Sárkány Ambrus-féle kastély maradványainak a gondozását a munkatársaimmal. Ezen a napon megemlékeztünk a csatavesztés eseményeiről. Matyi atyát tájékoztattam erről, de azt mondta, ő jobban szeretne a mai élet problémáival foglalkozni.

Működésének súlypontját a Szent István templomra helyezte és a várost kívánta a lelki élet terén helyzetbe hozni. Tömegbázisának pedig a fiatalokat tekintette. Népszerűsítette és behozta a templomainkba a „Képmás” havi családi lapot, aminek szemlélete, témája a keresztény szellemiséget sugározta az olvasó felé. Eltelt egy-két év, mire a hívek rájöttek, hogy bizony Illéssy Mátyásnak ehhez köze van. Maga ajánlotta olvasásra a lapot, de nem beszélt arról, hogy 2000-ben ő alapította és rendszeres megjelenéséről, mint a lap alapítója gondoskodott. Biztosította hozzá az anyagi feltételeket és irányította a lap szerkesztőségét, ami nem kevés idejébe került. A keresztény szellemiségű magazin bevezetésében a bulvár sajtó világában úttörő munka volt.

Ezzel párhuzamosan a „Fővárosi Béke Nevelőotthon” fiataljainak lelki vezetését is végezte. 2006-ban megalapította az „Összefogás a Magyar Családokért” szervezetet. Ettől az évtől a budai „Szent Margit Gimnázium” hitoktatója is. A hitoktatás színhelye szinte egybeesett gyermekkori életének színhelyével, a XI. kerülettel, a Móricz Zsigmond körtér közelségével. Bizony ezt a sokrétű feladatot ellátni, már kerékpárral nem, csak autóval lehetett. Ennyi intézni valót felvállalni városunk adta napi papi teendők mellett ritka nagy feladatot jelentett. Felvállalva a lehetetlent Matyi atya, kihasználta a virtuális kapcsolattartás maximális lehetőségeit is.

Amikor a képviselő-testületi munkáról írok talán már érzékelhető, hogy a testület időbeni és feladatköri terhelhetőségének növekedését próbálom képbe hozni. Össze sem hasonlítható odaadást és figyelmet kívánt az előzőkhöz képest.

A helyzetre jellemző egy budaörsi kollegám figyelmeztetése Matyi atyával kapcsolatban. Azt mondta: – Készüljetek fel rá, hogy sok feladatot fogtok kapni. Az is előfordul majd, hogy éjszaka fel fog hívni telefonon és még el is kell valahová vinni őt gépkocsival.

Biztosan ez is előfordult és valóban, volt, hogy késő este valamilyen kérdésben kérte a véleményemet. Vagy elromlott gépkocsija mellől kellett elvinni valamilyen halaszthatatlan intézni valója színhelyére. Ez csak olyannal tud előfordulni, aki sokat vállal és az akadályokat a cél érdekében le akarja küzdeni.

*

Kik voltak abban az időben a képviselő-testület tagjai? Balláné Rizák Emma, Bartalos János, Beke Adorján, Dr. Tóth Béla, Gubodi Margit, Kalácska Tiborné, Kanicsár Jánosné, Kocsis Albert, Lantos Dávid, Mikulásik László, Mikulecz Márta, Morva Tamás, Németh István, Sefcsik Mária, Vári János és Lantos András világi elnök.

A képviselő-testület legalább havonta ülésezett. Sok napirendi pont szerepelt a megbeszélnivalók között, 19-től 22-23 óráig. Sokszor eltértünk a napirendtől és azok beszélgetésekké váltak. Matyi atya ennek teret adott és ő maga is hajlamos volt aktuális témákat felvetni. A demokrácia gyakorlása időigényes tevékenység, erre sokszor ráébredtünk.

A képviselő-testületi névsorból csak 6 személy maradt az előző ciklusból. Fiatalítás és létszám növelése történt. Ebben az időben a napirendi kérdések zöme a Szent István templom kivitelezési hiányosságaira irányult: a rendszeres beázás, a technikák nem megfelelő működése. A generális megoldásokhoz a pénz nem állt rendelkezésünkre. Örültünk, ha a halaszthatatlan hibákat orvosolni tudtuk.

*

Vissza kell térnem a szarvasmarhatelepi munkámra. 2004-es év fordulópontot jelentett az Európai Unióba lépésünkkel. A szavazás feltételei olyan alacsonyra voltak szabva, hogy abba bejutni nem volt semmi nehézség. A lakosság meggyőzése ennek érdekében nagy erőkkel történt. Emlékszem, amikor Friderikusz Sándor – akkori sztárolt médianagyság – a köztelevízióban arról beszélt, hogy lehet majd Bécsben cukrászdát nyitni. Más alkalommal egy táblára írta fel, hogy a mezőgazdasági termelőkre milyen boldog jövő vár a termelési támogatások miatt.

A háttér információkból kirajzolódott, hogy az indulási pozíciók hogyan alakultak ki. A legjobb feltételeket a lengyelek kapták, mert az ő delegációjuk késő pirkadatig kitartott álláspontja mellett, a magyar pedig éjfélt követően úgy érezte, elérte célját. Tehát az Unióba lépő tagországok nem egyforma támogatási feltételekkel léptek be.

Amikor a jól működő szövetkezetek és állami gazdaságok már romokban hevertek, a feldolgozóipar már alig működött, 50 %-os támogatását kaphatta a kondicionált nyugati termelői támogatásoknak. A tejtermelés egész Nyugat-Európában túltermeléssel küszködött. Az árak estek, az export nem működött. A termelés alapjait kellett tovább bontani, elkezdődtek a tehén kivágások. Az Unióban eluralkodott az a nézet, hogy fizetnek a meg nem termelt tejért. Igazán nincs szükség a termelési alapokra, az ott dolgozó szakemberekre. Tejhiány pedig nem lehet, mert a régi Uniós tagországok szívesen ellátnak bennünket tejjel, tejtermékekkel.

Az érdekképviseleti szerveink – a MOSZ, TESZÖV, Tejtermék Tanács – pedig ez ellen próbált küzdeni. Mind három szervezetben képviseltem a Pest megyei tejtermelők érdekeit. 2004 őszén országos megmozdulást szerveztünk. A fő közlekedési utakon előre bejelentett forgalomlassító útlezárások voltak. Pest megyében egy hétig a 6-os út Érd és Százhalombatta közötti útszakasz egyik sávját elfoglalta 30-40 traktor, személygépkocsi, busz, 50-60 személlyel. Transzparensek, szórólapok készültek, felhívva a figyelmet a tejtermelők ellehetetlenítésére.

Ebben az időben a szarvasmarhatelepre hárult a szervezés, élelmezés és a „harci kedv” fenntartása. Édesanyám és húgom, Jutka főzték odahaza a finom gulyáslevest a résztvevőknek. Az ellenállókat rendszeresen látogatta Matyi atya és szimpátiáját fejezte ki irányunkban.

A második héten ugyanez a csapat Alsónémediben járt el hasonló módon, de ez egy országos akció volt, a tejtermelők minden megyében összehangoltan működtek. Kecskeméten nagygyűlést szerveztünk. Először 5 tagú intézőbizottság látta el az irányító és a kormánnyal tárgyaló szerepet. A termelők ezt nem tartották elegendőnek, mert a jogászokból és új vállalkozókból verbuválódott az intézőbizottság. Termelői szavazással velem és egy olasz nemzetiségű tejtermelővel egészült ki az irányító bizottság. Tüntetéseinknek lett eredménye, megnyíltak az export lehetőségek. Bevezették a garantált minimális árat és lehetővé vált alkalmazni a történelmi bázis jogosultság intézményét. Ez azt jelentette, hogy előző év értékesített tejmennyisége után évente egy összegben akkor is részesedik a tejtermelő a támogatásban, ha minimum annyit megtermel, mint a bázis évben. A mi esetünkben ez 3,1 millió liter volt.

Az ezt követő években a 3,5-6,3 Ft-ig fizették meg literenként ezt az összeget. A 2004-es év még politikailag hozott egy szomorú helyzetet. Gondolok a december 5-i népszavazásra, amikor nem jött össze elég szavazat a határainkon kívül rekedt magyarok állampolgárságának megadásához. Az akkori kormány nyíltan kampányolt az állampolgárság megadása ellen.

Egy érdekes, és a helyzetet komolyan vevő nemzeti érzelmű megnyilvánulást mondok el. Volt egy gimnáziumi osztálytársam Kesztler Vince, akivel jó barátságban voltunk, sok mindenben egyetértettünk, de a politikai változásokat egészen másként értelmeztünk. Választások előtt hatalmas vitáink voltak, egyikünk sem tudta igazán a másikat meggyőzni. Most is ez történt. Vince a telepen megkeresett beszélgetésünk után, s hogy előjött a a választás témája, érvelésünk egyre dühödtebb és szenvedélyesebb lett, a hangot megemelve kifogytunk az érvekből és én dühödten azt mondtam, párbajozzunk! Mi legyen? Szkander vagy futás? Aki győz, azé az igazság. A szkandert fogadta el Vince. Asztalhoz ültünk és elkezdődött a néma harc. Az erőket összemértük, mindenki beleadott, amit csak tudott. Csend, némi nyögdécselés. Feleségem, aki a szomszéd szobában végezte adminisztrátori dolgát, aggódva kinyitotta az ajtót és látta, hogy Vince holt sápadt én pedig vörösre vált fejjel, remegő karokkal feszülünk egymásnak, de az erők nem tudnak egyik oldalra sem billenni.

– Meg vagytok ti bolondulva? – szólt ránk. Azonnal hagyjátok abba!

És valóban abbahagytuk. A meccs döntetlenre sikerült. Kicsit el is szégyelltük magunkat. Agyvérzés, infarktus esetén mit mondanánk a másik családjának? A barátság megmaradt, de a politikai témát kerüljük beszélgetéseinkben. Közben persze arra gondolunk, de sok tüntetést végig éltünk, komolyan vettünk. Antal József miniszterelnök mondása cseng a fülembe: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” Mi még csináltunk volna, de ő nem akarta, mindig hazaküldött bennünket és szót fogadtunk. Lehet, hogy nem kellett volna?

*

Elérkezett szakmai működésem legnehezebb időszaka. Az Unióba lépésünkkel világszínvonalon lehetett termelni. Olcsón, sokat, kiváló minőségben. A tejminősítési rendszer ugyanaz volt, mint bárhol a nyugati világban. Dekádonként ismeretlen időben jött a mintavevő és az képezte tíz napon át a tej árát a minősítésnek megfelelően. Naponta kétszer vizsgáztunk a tej fejésekor. Az átvevőnk a Danone francia tejfeldolgozó volt. Elfogadtuk, megismertük egymást, erősségünk volt a tejünk beltartalma, országosan is kiemelkedő zsír- és fehérjetartalom. Mégis a mennyiséget fizették meg jobban, nem a minőséget.

Folyamatosan 1100 körül volt az állatállományunk, amiből 550 db körüli volt a tehén, 380 db növendék, 70-80 itatásos borjú. A számítás egyszerű, egy számos állatra (500 kg súly) 1 hektár föld szükséges, azaz így 900-1000 ha földterületre lett volna szükségünk. A kárpótlás után mi rendelkeztünk 100 ha bérelt szántóval, ez volt a bázisa takarmánytermelésünknek, a többit vásároltuk, illetve termeltettük az új földtulajdonosokkal. Örökké pénzszűkében voltunk. Dolgozóinktól világszínvonalon megtermelt tejet vártak el, igen gyengén megfizetve.

Mivel a tej árából a költségeinket nem tudtuk mindig fedezni, egészen különleges hitelekhez folyamodtunk. A földalapú és a tejtámogatás összegét, amit október-november folyamán vehettünk igénybe, mi márciusban faktoráltattuk egy bankkal az átlagosnál nagyobb kamat ellenében. Ez kitett 20-22 millió forintot. Ősszel, amikor a szilázs (kevert takarmány) elkészült, akkor közraktározásba helyeztük, és egy bank erre a lekötött mennyiségre fizetett meghatározott összeget. Először elfogyasztottuk a le nem kötött mennyiséget, és amikor elkezdtük a többit felhasználni – kb. február-márciustól – úgy szabadítottuk fel a készletet, hogy arányosan fizettük vissza a már ősszel megkapott értékét. A külső tartozásokat időben mindig kifizettük.

*

Volt egy belső kör, ami mi magunk voltunk és a Benta-Völgye Szövetkezet, amely komoly arányban az Agro-Benta Kft tulajdonosi körében volt. Amikor azt írom, hogy „mi magunk” akkor a különböző nagyságú földterülettel rendelkező vezetők, dolgozók tulajdonosi köréről beszélek. Ez a földterület 5-től 50 ha-ig terjedt durván.

Magunk felé nem történtek meg a rendszeres kifizetések. A szövetkezet tulajdonában volt az állomány nagyobb része, azok után évi bérleti díjat fizettünk. Voltak vélemények és tanácsadók, akik azt mondták „be kell dönteni a Kft-t”, azaz fizessük ki magunkat és a külsősöket ne fizessük ki. Ennek következtében felszámolást fognak kezdeni, aztán jut is marad is és így vége lesz a telepnek. Ez egy gyors folyamat lett volna.

Én a megmaradás, a csináljuk addig, amíg tudjuk, illetve az általunk irányított eladás pártján voltam. Havonta gyártottam a leltárokat az állatállományról, csoportonként az egész éppen hány darabot és milyen értékesítési árakat képeznek. 2006-ban a szövetkezettel együtt az eladásban kezdtünk gondolkodni. Hirdetéseket adtunk fel, ki-ki ismeretségi körében kereste az esetleges vevőket.

Hegedűs Géza elnökkel egyeztetve felkerestem a százhalombattai polgármestert, Vezér Mihályt fogadóóráján. (Annál is inkább élni szerettem volna a lehetőséggel, mert a rendszerváltást követően az érdi önkormányzat százhalombattai földekre licitált, és el is vitte az Agro-Benta bérelte földeket az Urbáriumban. Harmat Béla akkori érdi polgármester is szerzett földtulajdont városunkban.) Most lenne alkalom, hogy a város határát érdi területtel bővítse. Szarvasmarhatelepünk 11 ha érdi területen működött, mint egy kis falu, közművekkel utakkal ellátva. Mélyfúrású kútja számunkra „sajnálatosan” termál gyógyvízzel, amit 34 éven át a teheneink ittak, mi pedig kénes szagát szagoltuk.

Két megoldást ajánlottam vételre, az egyik, hogy működő állapotban vásárolja meg a százhalombattai önkormányzat. A másik megoldás az lett volna, hogy mi az állatokat értékesítjük és a területet építményeivel vásárolják meg. Mindez elvi szinten, mint lehetőség hangzott el tőlem, de sajnos nem volt vételi érdeklődés. Ha ennek jele lett volna, nyilván elnöki szinten folytatódott volna a tárgyalás a továbbiakat megbeszélve.

2007. februárjában más érdeklődők mellett felkereste a szövetkezetet egy számunkra ismeretlen építési vállalkozó és megtekintette a telepet, megnézte az állományt. Később munkatársaival is tüzetesen átnézte a telepet, tevékenységünket. Az érdeklődés komolynak bizonyult. Munkánkat igyekeztünk a legjobban végezni, a termelést jó állapotban fenntartani, a külcsínt tetszetőssé tenni.

Húsvét nagyhetének talán egy szerdai napján, Budapesten, a Soroksári úton a vevő irodahelyiségében megtörtént az adás-vétel okmányainak aláírása. Anélkül, hogy a részletekbe belemennék, jelzem, hogy az adás-vétel tárgya nem volt egyszerű ügy. A szövetkezeté volt a terület, az állomány nagyobbik része, az épületek tulajdona is megoszlott, de minden részletet rögzítettünk. Fizetési határidők, az átadás határideje is. Meg lett határozva, mely naptól lesz a tejértékesítés árbevétele a vevőé.

A következő munkanap azért már nem olyan volt, mint máskor. Akkor már 33 éve dolgoztam a telepen és „most mindennek vége” – gondoltam. 57 éves voltam. Két alkalommal hívtak máshová dolgozni, Szigetcsépre és Ercsibe. Nemet mondtam. Az elején Líbiába kellett volna mennem pár évre.
Magam nem kerestem új munkahelyet, úgy éreztem, dolgom van itt. Ha más kerül a helyemre, úgyis hamar véget vet mindennek. Sajnáltam az embereket szélnek ereszteni és életem átküzdött több mint 10 000 napját a semminek hagyni. Ettől kezdve mindent már úgy végeztem, hogy ezt utoljára csinálom.

De az utolsó nap még nem jött el, hiszen az átadás ideje úgy emlékszem júliusban lett volna. Júniusban kértem 10 nap szabadságot, gyermekeimmel egy szép olaszországi nyaralásra mentünk. Ők voltak a sofőrök, Marikával ketten csak utasok. Thassilicoban voltunk egy észak-Olasz hegyi falucskában, onnan Pisába mentünk, majd Lucába, Volterrába. Szelídgesztenye erdők vettek körbe bennünket. Láttuk a Carrarai hegyeket, Milánót. Szép élményeink kötődnek ehhez az úthoz.

*

A szabadságról jut eszembe, általában évi 8-10 nap szabadságot nem vettem ki, bent hagytam, mondván nem érek rá kivenni. Mindig történt valami a telepen, mások is mentek szabadságra, fontosnak éreztem, hogy jelen legyek. Hiba volt. Több minte egy teljes évi (értsd: 365 nap) szabadságot nem vettem ki. Volt, hogy kifizették, utóbb pedig eltörölték kifizetés nélkül.

Ahogy jöttünk hazafelé, az osztrák határt elhagyva szomorú látvány fogadott. Por, elszáradt útszéli gazok, a kukoricák pedig fel voltak száradva, Óriási volt az aszály végig. Két dologra gondoltam, az egyik, hogy milyen jó, hogy eladtuk a telepet, talán a legjobbkor, a másik, mit adunk a teheneknek enni, amig le nem jár az átadás-átvétel ideje? Mi lehet a mi határunkban? Kitartanak-e a készleteink?

Pár óra alatt hazaértünk, hőség pusztított itt is, de a kukorica nem száradt úgy fel, mint a nyugati részeken. Az újszülött borjak között a coli tarolt, sok állat elhullott. A tej mennyisége nagyot csökkent a hőség miatt. Az elnökünk szívproblémával kórházba került, meglátogattuk. Elmondta, egy szívműködést szabályozó készüléket fognak beültetni a testébe. Kis idő múlva haza is jött, elengedték a kórházból.

Körbejártam a határt a kollegáimmal. Az volt a terv, mivel a kukoricát úgy megviselte a hőség – eső sem esett –, elkezdjük napi felhasználásra vágni, a növendékek takarmányozását pedig amennyire lehetséges, visszafogjuk. A vételárból érkeztek pénzek, igyekeztünk szalmát, szénát vásárolni, egy kis készletet képezni. A szokottnál előbb belevágtunk a silózásba, hogy minél előbb legyen erjedésen átesett, használható tömegtakarmányunk. Ezek tényleg az utolsó tevékenységek voltak.

A rögzített határidőre az állatok elszállítása nem történt meg, de az ellátásukat nekünk kellett megoldani.

Augusztus 20-án megkezdődött a vevő által az állatok elszállítása, ami 5-6 napon át reggeltől délutánig tartott. Óriási adminisztrációt kívánt. Minden egyes állat marhalevéllel, állategészségügyi okmánnyal mehetett el. Amíg az utolsó szállítmányt fel nem rakták. addig fejni, etetni, őrizni kellett az állományt. Egy rakomány pótkocsival együtt 20-22 db állatot jelentett és itt 600-700 állatot kellett elszállítani.

Amikor az utolsó fejőstehén csoport is felkerült a járműre, kimentünk az irodából a dolgozókkal, már szólni sem tudtunk, együtt sírtunk. Az utolsó bejegyzést írtam a 33 éven át vezetett műszaknaplóba. A vákuumszivattyúk örökre elhallgattak, az „ördög malma megállt.” És valóban, a mi számunkra szokatlan óriási csend támadt a majdnem üres telepen. Nem szólt a hűtő sem, a fejőgépet működtető kompresszor. A semmi némasága zuhant a telepre.

*

A munkám színterének végállapotáig eljutva egy névsorral szeretnék tisztelettel megemlékezni azokról, akik velem együtt jóban-rosszban támogatták közös telepi munkánkat. Különösen a végső időkben, többnyire mostoha körülmények között és méltatlanul alacsony kereseti lehetőséggel. Ha közöttünk az idők során felvetődött, hogy hány éve dolgozik csak a telepen, a 20 év alattiak meg sem szólaltak, mert a mag bizony 20-30 évi munkaviszonyt tudott felmutatni és a hűség akkor még számított.

Menyhárt Károly és felesége Panni, gyermekeikkel, Tóth Béla, Soltész András és felsége Juliska, Tamás Imre a telep ezermestere. Somogyi István karbantartó, aki elment tőlünk rendőrnek. Rajnóczki család, László István, Hajdúné – a szuperaktív Anci néni, Pót József szintén Érd-Ófaluból a Pót házaspár, F. Megyesy Péter – minden megoldások kiagyalója, Dr. Kovács Ferenc állatorvos, Sandi József műszakvezető, növénytermesztő, Erdős Piusz Bukovinából, Molnár Tibor és felesége Andi, Fábián György magtáros – lovaink hajtója, az első nyugdíjas, akit megünnepeltünk és megkapta a telepi „aranygyűrűt”. Karajz Andor inszeminátor – az utolsó „aranygyűrűs” nyugdíjasunk.

Magam és feleségem, Marika, aki nem csak odahaza, de a telepen is igyekezett a feszültségeket csillapítani mindenki érdekében. Tóth M. István, aki minden helyzetben jó szolgálatokat tett. Nagy István és Németh János magtárosok, ifj. Würth Antal személyszállító gépkocsivezető, Jakab Lőrinc traktoros, fejős, Weisenbach Ferencné – fejős, Köleséri Imre műszakvezető, Köleséri Gábor traktoros, Réti Kálmán traktoros, Szanyi Nagy János gépszerelő traktoros. Nagy Istvánné tejházas, Farkas József takarmányos, Jáky Irénke ügyeink érdi intézője, Liszenciás Katalin tejházas, Varga József fejős, Katzné Dienes Eszti tejházas, Matyiák István fejős, Honecz Teca örökös borjús. Varró Imre, a Kft első ügyvezetője. A névsor biztosan nem teljes, ezért elnézést kérek, de ha az olvasónak lesz türelme végigolvasni, biztosan mindenki talál benne ismerőst.

*

Miben reménykedtem? Akkor már híre ment, hogy kb. 80 növendék üsző a telepen marad, azokat termékenyíteni kell, és vemhesen lesznek eladva. Egészen különleges állategészségügyi helyzetüknél fogva rendszeresen vért vesznek tőlük és mellékesen szolgálják a tudomány céljait, de ezért még jó árat is fizetnek az új tulajdonosnak. Ha nyugdíjas koromat ezekkel kihúzhatom, egyedül ellátom az állatokat, a megtermékenyítésüket el tudom végezni, adminisztrálok, etetek, de erre a feladatra nem engemet szántak. Feladatot kaptam, fizetésem meghagyásával, az érdi központban láttam el az Agro-Benta Kft ügyeit, adminisztrációját. Az Agro-Benta Kft ügyvezető igazgatója Hegedűs Géza, a szövetkezet elnöke lett.

Az ezt követő pár év alatt a Benta-Völgye Szövetkezet felszámolta önmagát. Az Agro-Benta Kft jelenleg is létezik, annak vagyok tagja. A bérelt szántóföldeken növénytermesztéssel foglalkozik. Egy éve Kovács Mátyás fiatal, agilis agrárszakember az igazgatója. A szarvasmarhatelep helyén egy betonkeverő üzem működik, más tevékenység mellett. Zöldhulladék lerakótelep, építési beton elemek értékesítése, raklap begyűjtő, aprító tevékenység folyik ott.

*

A tejtermeléssel pár évig még úgy maradt kapcsolatom, hogy az érdekvédelmi tisztségem megmaradt 2010-ig, a választási mandátumom lejártáig. A Tejtermék Tanácsnál a Pest Megyei tejtermelőket képviseltem. A TESZÖV-nél és a MOSZ-nál hasonló feladatot láttam el. A TESZÖV-nél átadtam a munkámat egy fiatal kollegának, de fél év után már nem vállalta, ezért a többiek kérésére visszavettem a feladatot.

Az érdekvédelmi munkámért fizetség nem járt. Az élet és a gazdasági helyzet továbbra sem kedvezett a tejtermelőknek. A 2007-es nagy aszály a takarmányok árának drasztikus emelkedését okozta, míg a tej ára inkább csökkent, mert az aszály tőlünk nyugatra nem volt hatással. Áradt be az olcsó tejtermék az Uniós országokból.

A helyzet „fokozódott”, az érdekképviseletnek drasztikus lépésre kellett elszánni magát.

Mivel az Uniós vezetés a helyzetet úgy értékelte, hogy a termelés töretlen, sok támogatást megvontak a mag államok termelőitől, mi új belépő kelet-európai tejtermelők küzdöttünk az aszállyal, alacsony árakkal, bejövő dömping árakkal, minden termelő szorult helyzetbe került, azért 2008-ban Brüsszelben nemzetközi tejdemonstrációt készítettek elő. Egy busznyi tejtermelő hazánkból is képviseltette magát, köztük én is. Egy pillanatfelvételt bemutatott a rendezvény, hogy a demokrácia földjén, mint is történik a figyelemfelhívás egy megoldandó problémára.

Európai tejtermelők tüntetnek Brüsszelben, 2009. októberében

Brüsszel külterületén, ahol már lakott terület sem volt, egy autóút mellett felépítettek egy nagy színpadot, attól 500 m-re egy rakomány elhasznált gumit öntöttek le. 8-10 ezer nemzetközi vegyes demonstráló megjelent, mint hallgatóság és tömeg. Hosszú beszédek, azok lefordítása, sok demonstrációs tábla, rengeteg közvetítő kocsi, riporterek. Kb. két óra hosszat tartottak a beszédek, majd teátrálisan meggyújtották a használt gumikat, amiből óriási füst ömlött.

Érdekes embereket figyelhettem meg. Számomra egy francia autentikus fiatal pár képe vésődött az emlékezetembe. Jó kiállású, magas, fekete ruhában hajazott a papi reverendára. Hosszúszárú bőr csizmában, övében kések, botok voltak és egy feliratot vitt magával, amin valami olyasmi volt írva: „Mi vagyunk az utolsók, képviselői a hivatásunknak és az UNIO el akar bennünket tüntetni.” Ő tetszett a legjobban. A hagyományos élet és termelés eltüntetése a cél. Ez fogalmazódott meg a tüntetőkből. Ott voltunk, de nagy hitünk nem maradt a tüntetés sikerében.

*

2008. novemberében mi más módszerekhez nyúltunk. Idézet az Index akkori szövegéből: „Az ország hat pontján szerveztek tüntetést a tejtermelők, hogy tiltakozzanak a kereskedelmi láncok alacsony tejfelvásárlási árai ellen. A Spaar bicskei és a Tesco herceghalmi logisztikai központja elé több tonna tejjel kevert trágyát szórtak szét. A Kossuth téren pedig 14 levágott bika fejet helyeztek a minisztérium elé. A multik 40-60 %-os haszonnal dolgoznak, miközben a termelők 20 %-os veszteséggel termelnek.”

Ebből a helyzetből 2010-re lett rend és elfogadható árrendszer, de ehhez ilyen drasztikus tüntetések kellettek. E téren is ez volt a „hattyúdalom”. A Mártírok terén egy kannából kiöntöttem kb. 3 liter tejet a csatornába. Aztán rendőrök vették fel az adataimat és köztéren elkövetett szabálytalanság címén eljárást kezdeményeztek ellenem, amit Százhalombattán kellett lefolytatni. (A fentiek dokumentumait őrzöm!)

*

2008. október 22-én Százhalombattán, a téglagyár felett egy érdekes esemény történt. Az 1026-os Szent László király cserkészcsapat vezetőjének, Sefcsik Gergelynek a kezdeményezésére egy nagy keresztet állítottunk fel, kiemelkedő tájékozódási pontnál, elsősorban szellemi értelemben. A cserkészcsapat 1991-ben szülői kezdeményezésre alakult.

Ugyanitt 2007. december 5-én Sefcsik Gergely megalakította a „Dalárdánkat” a következő tagokkal: Gátai Tamás, Sefcsik Zsolt, Kunrád László, Mikulásik Gábor, Németh István, Tóth Ernő és Magyar János. Ettől kezdve minden hónap első hétfőjén először a „Hét vezérben”, majd átmeneti helyeken, végül és azóta a régi plébániánkban tartjuk daloló óráinkat.

A „Dalárda” a helyi KÉSZ szervezet magját képezi. Rendezvényeinken általában a magunk éneke színesíti az aktuális összejöveteleinket. A Kereszt a hegyen autentikus hely, ahol énekelünk, beszélgetünk, emlékezünk, pár jó falatot elfogyasztunk, némi jó innivalóval is ellátjuk magunkat. A téli napforduló éjszakáján, december 21-én – időjárástól függetlenül – az éjszakát együtt, kint töltjük, nagy tűz mellett. Érdekes dolgok szoktak történni ilyekor. Alkalom az érdeklődők számára, lehetőség az együttlétre, a közös gondolkodásra. Ilyenkor emlékezünk és reménykedünk, hogy a Sötétséget legyőzi a Világosság és a Gonoszság felett győzedelmeskedik a Jóság. Az együttlét befejezése imával, hálával zárul, de előtte még megszólalnak a szürkemarha tülkök, emlékezve őseinkre, mert mindennek ideje, helye kell, hogy legyen.

Lejegyezte: Szegedinácz Anna
(folytatjuk)