Rácz Laci: Igaz történetek

HAGYMÁSOK

„Haragszanak a battai gazdák,
ellopták az ercsiek a hagymát.
Csekáj Gliso csekáj nemsokára!
Tied lesz a hagymának a szára.”

Ez egy igazi battai népdal! Néhány évtizeddel ezelőtt hallottam a Kossuth rádióban is, egy asszonykórus előadásában. Persze nem itt hallottam először, csak úgy meglepett, hogy rajtunk, battaiakon kívül bárki más is ismeri a nótát.

Minket a környéken hagymásoknak becéztek, vagy inkább csúfoltak. Persze nem mostanában, inkább úgy régebben. Akkoriban majd’ minden települést becéztek valamivel a szomszédos faluk, csak úgy, idegesítés céljából. Az iváncsaiakat például a meszes vödörrel húzták, amit egy éjszaka liba helyett loptak el valahonnan. De a tököliek is megkapták a magukét azzal a kis mondókával, hogy.

„Tököllei szamarak!
Három lábú madarak!
Felkötötték a kecskét
a toronyba legelni.”

Hogy ez bármikor is megtörtént volna, az igen kétséges, de jól hangzik.

No de miért is hívták a battaiakat hagymásoknak? Ennek azért volt története. A hagymatermelés Százhalombattán, vagy akkor még csak Battán hagyomány volt. Hogy a bolgárkertészek honosították meg, vagy már az ő megérkezésük előtt is szokás volt nagyban hagymát termelni, nem tudom. De tény, hogy a múlt század elején még sokan foglalatoskodtak nagy hozzáértéssel ezen nagyon fontos fűszernövényünk termelésével a battai határban.

Ja! Hogy kik azok a bolgárkertészek? Hát Bulgáriából, az 1800-as évek közepén érkezett kertészek. Általában fiatal férfiak, akik azért indultak el hazájukból, hogy új termőterületeket béreljenek, és a török uralom alatt, a kényszerből kifejlesztett tudásukkal új piacot találjanak a bérelt földeken megtermelt növényeknek. Lényege az volt, hogy kis területen, rengeteg kézimunkával, árasztásos műveléssel nagy hozamot érjenek el. Az akkoriban fővárossá avanzsált Budapest ígéretes, jó piacnak bizonyult a fáradságos munkával megtermelt terménynek. Budapest összes környező településén letelepedtek a XIX. század közepétől folyamatosan érkező bolgárkertészek.

A mi kis falunkba is elvetődött néhány közülük. Nekem is volt szerencsém közelebbről ismerni egyikőjüket. Személy szerint Sztoján Gyurka bácsit, aki unokatestvérem nagypapája volt. Az öreg, igazi bolgárkertész volt. Még ma is élnek elég közeli rokonai Bulgáriában. Gyurka bácsi egyik keze rövidebb volt a másiknál, ennek ellenére rengeteget térdelt az ágyások között feleségével, Váró nénivel együtt, aki szerb volt, de a közös felekezet és a hasonló nyelv összehozta őket. Az egyelésben és a gazolásban is. A szorgos pár nem csak földműveléssel foglalkozott, állatokat is tartott, teheneket, lovakat, baromfit. Az öreg minden szombaton felpakolta a termést a lovaskocsira, és jellegzetesen viselt kék kötényében, aminek egyik sarkát érdekesen visszahajtotta, elindult eladni az árut. Beszédjén hallani lehetett, hogy nem a magyar az anyanyelve. Nem a szavakat nem tudta, a hanglejtése volt más.

Amit én Gyurka bácsitól láttam, az egy letűnt világ utolsó pislogása volt. Azt nem is tudom, hogy konkrétan ő mekkora mennyiségben termelt vöröshagymát. Valamennyit biztosan, mert valamennyit, saját használatra mindenki megtermelt. De annyit hallottam anyámtól, hogy valamikor sokan és sokat állítottak elő belőle, felvitték Pestre, és sokat is kerestek vele. Aztán mikor a többi gazda meglátta, hogy emezek milyen jól jártak, a következő évben ők is hagymát termeltek.

Igen ám! A termelés még csak ment, de az értékesítés, az bajos volt. A régen hagymát termelők a hűséges vásárlóiknak köszönhetően most is eladták portékájukat. Azok viszont, akik csak hirtelen felindulásból és a meggazdagodás vágyától vezérelve nevelték a könnyfakasztót, néhány hónapig nézegették az udvaron összerakott, egyre büdösebb kupacokat. Majd mikor már nem bírták tovább, lehordták a Duna partjára. Majd csak elviszi az árvíz!

Lehet, hogy a víz által világgá vitt hagymaszagnak köszönhettük a becenevet.

De mint már mondtam, ez a világ már eltűnt. Méghozzá nyomtalanul. Hagyma lassan már mutatóban sincs a kertben, battaiból, már mint igaziból is egyre kevesebb akad. És a környékünket sem a tőlünk terjengő hagymaszag járja át. Lehet, hogy azt az illatnak nevezhető szagot mégis csak elcserélnék a ma terjengő bűzzel.

A HALOM

Százhalom étterem és presszó, magyarul Halom, ifjúkorom ikonikus helye. Majdnem elfelejtettem megemlékezni róla. Az épülő lakótelep, később az épülő város központja. Az egyetlen szórakozóhelynek nevezhető létesítmény. A hely, ahol a városépítő ifjúság viszonylag kulturáltan tölthette az idejét, és költhette a pénzét.

Az első generáció már a hetedik x-et tapossa. Én 16-17 éves koromig legfeljebb a szüleimmel, vagy vasárnap délelőtt kenyérvásárlás, fagyizás céljából jártam a Halomban. Sokan viszont napközisként itt kapták meg ebédjüket. Nem voltam sem menzás, sem napközis, tehát az itteni étkezés kimaradt az életemből. A hidegnek köszönhető, hogy egyáltalán bemerészkedtem az előtérbe. Télen, mikor az utcán csavarogtunk, kerestük a helyet ahol felmelegedhetünk. Az egyik hely ahonnan kiáramlott a meleg, az ABC bejárata volt. Itt ácsorogtunk, akadályozva a ki és bejárást. Nem örültek nekünk, talán el is küldtek. Mikor az embert mínusz húsz fokban, egy szál bőrkabátban majd megveszi az isten hidege, nem válogat, bemerészkedik az addig rühellt helyre is. Be a ruhatár elé, innentől kezdve itt melegedtünk. Innen senki nem küldött ki, és hol az egyik oldalról, hol a másikról jó zene szólt. Hát beljebb mentünk, és leültünk, majd itt maradtunk néhány évig.

Kiderült, hogy tulajdonképpen mindenki is idejár. Megtalálható volt az előző generáció sok jeles képviselője, Szivar, Hegeda, Brazil, stb. még felnéztünk rájuk. Sok, addig kevésbé ismert kortársam, akikből később jó ismerősök, barátok lettek. Aztán a vidéki vendégek a környező településekről. Itt volt, vagy előbb-utóbb megjelent mindenki, akit máskor órákig kerestünk. Nem volt más dolgunk, csak beültünk, egy kóla mellett türelmesen vártunk, aztán vagy jött, vagy csak benézett a keresett személy. Közben átvettük a hely hangulatát, és lassan mi lettünk a nagy generáció. Már név szerint ismertük a pincéreket, felszolgálókat, Ők meg minket neveztek a nevünkön.

Itt dolgozott Pali a főnök, Béla, ki szegről-végről rokonom is volt, Jani, a kis termetű, göndör fekete hajú gyerek, kis bajusszal. És itt dolgozott, minden alkoholgőzös diszkóvendég plátói szerelme, Edit. Akin természetesen nekem is megakadt a szemem, de ez is plátói maradt. A zenészek, az étterem-részben. Először a cigánybanda, akik ezer forintért sem találták ki a nótámat, aztán a zongorista, kinek a 3+2 teljes repertoárját köszönhetem. A discók a presszóban, Deza, Falusi, mindig telt ház. Ha nem voltunk elég gyorsak, nem jutott hely. Nagy tömeg, nyüzsgés, buli. Aztán vasárnap unalom, depresszió, melankólia, játék az asztalon, ahol a cég ajándéka árválkodott, az asztal, ahová a pörgő gyufásdoboz, pöckölés után valamelyik oldalára leérkezett. Ez a hely volt sok fizetésem temetője, és sok szép emlékem helyszíne. Egyszer csak akadt valami fontosabb időtöltés az életemben, és évek teltek el, mikor, miután letettem a buszt, elcsábultam. Már semmi nem volt a régi. Egy új generáció uralta a teret, ahol én már senkinek nem voltam ismerős. Akkor mondtam végképp búcsút a Halomnak. Ma már a neve sem a régi.

SZÓCSÉPLÉS A SZŐLŐBEN

Na végre! Már azt hittem nem is jössz. Ja, hogy nehezen találtál ide. Igen nem egyszerű, de az a fontos, hogy mégis megtaláltál. Szép hely ugye? Gyere üljünk oda, oda a kis asztalhoz, a diófa alá! Néz csak arra! Innen lehet látni az egész környéket, meg az egész falut. Itt szeretek üldögélni. Van, hogy belefeledkezem a nagy nézelődésbe, és az egész nap csak ezzel telik. Aztán a munka, amiért kijöttem, későbbre marad. Még jó, hogy nem kéri számon senki, csak a madarak, meg a mezei állatok. Hallod milyen nagy a csend? Itt nem jár feleslegesen senki, a falu sem hallatszik idáig, csakis a harangot lehet hallani.

Na, hát igyunk egy pohár bort! Én már megszomjaztam a várakozásban. Jó bor. Azt mondják legjobb a környéken. Ezt én nem tudhatom, de ha mondják szívesen elhiszem.

Nyugodt környék, de ne hidd, hogy itt nem történik semmi! Itt olyanok történnek, hogy sok író fantáziáján túltesznek. Rideg Sándor Indul a bakterház című regényének egyik jelenete pont az én esküvőmön elevenedett meg.

Történt, hogy megnősültem. (no ez nem mostanában volt) A lakodalmas menet vonult végig a falun, gyalogosan, zenészekkel, ahogy ez régen divat volt. A presszóhoz érve nagy sivalkodásra lettünk figyelmesek. Gazsi cigány a szomszéd faluból hangosabban óbégatott mint a zenészek. Odaállt a menet elé és kezét imára kulcsolva könyörgött, hogy segítsünk felállítani a szekere elé fogott gebét. Mert ha sikerülne lábra állítani, lehet, hogy még haza tudna menni vele. Persze öltönyben, kiöltözve senki nem állt neki a lovat feltámasztani. Így Gazsit megkínáltuk egy pohár borral, addig is csendben maradt. Majd továbbindultunk a tanácsháza különterme felé. Ez a terem olyan mindenes terem volt, itt tartották az üléseket, a meghallgatásokat, no meg az esküvőket is. Odaérve gyanús volt, hogy nincs kitárva az ajtó, mint máskor, ha esküvő volt. Az hagyján, hogy nincs kitárva! De be is van zárva! Kulcsra.

Az történt, hogy az öreg Dezső bácsi – aki az anyakönyvvezető volt, és itt volt pincéje nem messze tőlem – úgy gondolta, hogy messze van még délután öt óra, és délelőtt kiment a szőlőbe. Megivott egy pohár bort, aztán még néhányat, és hazaérve elnyomta az álom. Olyan nagyon, hogy amikor a násznagy elment a házához, hogy ideje lenne összeadni az ifjú párt, alig tudott életet verni az öregbe.

Látod ez a kis fennakadás nem tett kárt a házasságunkban, már jóval több mint negyven éve szívjuk egymás vérét Tercsi nénéddel.

Gyere! Igyunk még egyet! Ha már olyan jó ez a bor, mint ahogy mondják. Finom ugye? Próbálnál is mást mondani! Mert ugye, rossz bor nincsen, csak kevés!

Elszaladt ez a negyven, ötven, sőt hatvan év, mint egy pillanat. Most voltam gyerek, meg fiatal, most születtek a gyerekek, aztán már az unokák is nagyok. Most kezdek élni. Mire beleszoknék, meg már lassan meg kell halni.

De addig is igyunk! Ez legalább jól esik, meg előhozza az emlékeket.

Most jut eszembe. Ezt is elmesélem. Persze ha nem baj. Jó, hogy feljöttél, ide hozzám, mert egyedül emlékezni sem olyan jó, mint társaságban.

Szóval mikor megnősültem, Tercsi nénéddel kettőnknek nem volt összesen egy bőrönd ruhánk. Nem is volt hova menni lakni. Így az anyóséknál maradtunk. De az hamar kiderült, hogy ha ez sokáig így marad, valaki idő előtt távozik az örök vadászmezőkre. Építkezni kell! De miből? Elmentem sofőrnek, állítólag azok jól keresnek. Mint fiatalt, egy öreg szaki szárnyai alá helyeztek. Én, mint nyeretlen kétéves, ittam az öreg minden szavát, hátha a tapasztalata, és az én fiatal lendületem lesz a meggazdagodás kulcsa. Rossz lóra tettem!

Fordulóra fizettek bennünket. Az öreg azt mondta, hogy olyan kaját hozzak magammal, amit menet közben is meg lehet enni, mert addig sem kell megállni. Mentünk, pörögtünk, de sem a forduló, sem a pénz nem akart szaporodni. Csak azt vettem észre, hogy egyre fáradtabb vagyok. No meg azt, hogy másik kollégák, akik szintén ugyanott dolgoztak, ahol mi az öreggel, azok reggel, mikor mi indultunk, még a bolt előtt álltak. És mikor hazaértünk, már régen a kocsma előtt parkoltak. Ráadásul szemmel láthatóan jobban ment nekik, mint nekem.

Elhatároztam, hogy megtudom a titkot. Egyik este, mikor megint sikerült széthajtanom magam, még előcsalogattam annyi erőt, hogy bemenjek a kocsmába, és leüljek közéjük. Beszélgettünk, és mikor már úgy éreztem, hogy elég közlékenyek az elfogyasztott alkoholtól, rákérdeztem a lényegre. Akkor megtudtam, mitől döglik a légy. A titok a következő volt. Reggel én is megálltam a bolt előtt, vettem két sört és egy kétdekást. A két sört a bányában a kiadónak adtam, a kétdecist meg annak, aki a végén a fordulókat igazolta. Ettől kezdve minden csak rajtam múlott, főleg azon, hogy menyit enged a becsületem. Az meg engedett! A megmaradt üzemanyagra akadt vevő, és a kocsin maradt sódernek is mindig lett gazdája. Aztán egyszer csak felépült a ház. Nem mentem el gyónni. Mert másokat sem láttam sorban állni a templom előtt, pedig abban az időben sokan építkeztek a faluban.

Na ne nézz így! Ez a szőlő örökség, még öregapámé volt, aztán apámé, most meg ugye az enyém. Hogy a gyerekek valamelyike gondját viseli-e majd ha oda kerül a dolog, az már nem az én gondom lesz. Én szeretek kijárni. Nem csak most nyáron, de télen is gyakran megnézem, hogy minden rendben van a présházban. Nyáron meg gyakran alszom kint. Főleg ha odalent nagy a meleg. Nem bírom a kánikulát, ez a pince meg mindig kellemesen hűvös.

Olyankor sokáig nézem a csillagokat, és gondolkodom a világ folyásán. Meg ugye zavarom a szúnyogokat. Hogy hogyan? Tüzet rakok, és a parázsra zöld levelet teszek. A szúnyog nem szereti a füstöt.

A szomszédot, a Lacit is kieszi ilyenkor a penész. Együtt füstölődünk, iszogatunk, beszélgetünk. Felemlegetünk régi ismerősöket. A múltkor a te nagyapádat, a Lajost emlegettük, aki pont vele dolgozott együtt a tszcs-ben. Nagyapád anyagbeszerző volt, Laci meg a sofőrje. Az öreg mindig barna, hosszú köpenyt viselt és egy bőrtáskát cipelt, amiben a pénz, a bélyegző, kenyér meg szalonna volt. Vizet nem hordott magával, mert nem bírta a gyomra. Viszont akárhová is vetette őket a sors Debrecenbe, Pécsre, vagy Budapestre, a megadott címet nehezen találta, viszont minden italozót jól ismert. Ezek voltak számára a tájékozódási pontok.

Erről jut eszembe, hogy igyunk már egyet! Mert a sok beszédtől már cserepes a szám. Egészségedre!

Tehát az öreg sehol nem maradt szomjas. Volt, hogy annyira elvarázsolta magát, hogy a számlákat sorban összegyűrte, és a ZSUK-ban hátra dobálta a raktérbe, másnap reggel meg nem győzte őket keresgetni meg simogatni, hogy el tudjon vele számolni. A lényeg az, hogy a Laci sem járt rosszul az öreggel. Gyakran osztott részesedést néhány százas formájában a keletkezett haszonból.

Száz szónak is egy a vége! Azok az idők jobbak voltak, mint manapság.

De miért is jöttél? Ja tudom már! Meg fog felelni ez a bor? Meg? Örülök. És mennyit szeretnél belőle? Jó, annyit tudok adni. És, hogy ne mond azt, hogy az öreg süket dumáját hiába hallgattad végig, nászajándékba adom. Nem! Ezt én így határoztam el! Sok boldogságot! Egészségetekre!

Igyunk még egy áldomást!