A becsület véres legendája

Dobozi Mihály és felesége tragédiája Pusztamarótnál – A hősiesség és a szerelem utolsó pillanata egy elfeledett csata árnyékában

1526 sötét év volt a magyar történelemben. Augusztus 29-én Mohácsnál a Magyar Királyság szinte teljes hadereje megsemmisült. A király, II. Lajos meghalt, az ország vezetői elestek vagy fogságba estek. A központi hatalom romokban hevert, a török pedig vérrel és tűzzel járta be az országot. A mohácsi csata árnyékában alig néhány hétre rá újabb tragédia következett be – a pusztamaróti csata –, amelyben több magyar halt meg, mint Mohácsnál. A csata sűrűjében, az ismeretlenség homályába vesző hegyek között veszett oda Dobozi Mihály és felesége, akiknek sorsa évszázadokon át a hősiesség, a hűség és az önfeláldozás példája lett.

Egy végvári vitéz a romok között

Dobozi Mihály neve nem szerepel a nagy krónikák élén. Nem volt főúr, sem hadvezér, de hűséges katonaként szolgálta hazáját a végvárak védelmében. A mohácsi csatából – kevés társához hasonlóan – élve tért vissza. Ám ami a csatatéren elmaradt, azt a sors Pusztamarótnál kegyetlenül bepótolta.

A pusztamaróti csapda

A történet szerint Dobozi a mohácsi vereséget követően nem menekült nyugatra, mint annyian mások, hanem feleségével együtt a Felvidék felé vette az irányt, abban bízva, hogy ott még rendeződhet a helyzet, s hogy segíthet az újabb támadások visszaverésében. Ő is csatlakozott azokhoz a nemesi csapatokhoz, amelyek a Garam és az Ipoly völgyeiben szervezkedtek. Ez a sereg, amely mintegy 10–15 ezer fősre tehető, a török portyázók ellen indult – rosszul felfegyverkezve, rosszul vezetve, de annál elszántabban.

A Pusztamarót körüli erdős-dombos vidék alkalmasnak tűnt arra, hogy a magyar sereg lesállást alkalmazzon a kisebb számú, ám jól mozgó török csapat ellen. Azonban a csapda visszafelé sült el. A török felderítők időben észlelték a magyar sereg mozgását, és ügyes manőverrel bekerítették, majd szétszórták az egységeket. A magyarok közül sokan pánikba estek, mások elestek a hegyek közti szűk völgyekben. A pusztamaróti csata 1526. szeptember 13-15. között valójában inkább tömeges mészárlás volt, mint katonai ütközet.

A menekülők között volt Dobozi Mihály és felesége is. A hagyomány szerint ők is próbáltak eljutni egy közeli erdei menedékhelyre, de török lovasok utolérték őket. A legenda e ponton válik az önfeláldozás megrendítő történetévé.

A becsület véres döntése

A történet legismertebb változata szerint a törökök elfogták Dobozit és feleségét. A vitéz férj felismerte, hogy a fogság mit jelenthet felesége számára – megaláztatást, gyalázatot, esetleg rabszolgaságot vagy hárembe hurcolást. A végvári becsület, a keresztény férfi tisztelete és a szeretet egy pillanat alatt döntésre sarkallta.

A források szerint Dobozi Mihály – miközben könnyei között feleségére tekintett – kardot rántott, és saját kezűleg ölte meg őt, hogy megóvja a megaláztatástól. Ezután maga is kardot emelt a török katonák ellen, és bár túlerőben voltak, harcolt, míg le nem szúrták.

Az esemény tanúsága szerint a törökök is megdöbbentek a jeleneten. Egyes elbeszélések szerint később tisztelettel adóztak a férfi bátorsága előtt. A keresztény világban viszont Dobozi Mihály és felesége története már a XVI. században példabeszéddé vált – számtalan ballada, ének, templomi említés őrizte a tragikus hősiességet.

Történelem és emlékezet

Bár Pusztamarót neve mára keveseknek mond sokat, a helyszínen 1990-ben emlékművet állítottak a csata hőseinek. Az áldozatok száma – becslések szerint 8–10 ezer – önmagában is riasztó, és túlmutat azon, amit Mohács jelentett a nemzet kollektív tudatában.

Dobozi Mihály személye pedig megőrződött a népi emlékezetben. A XIX. században több történelmi regény és vers is feldolgozta történetét. A romantikus nemzeti irodalom már-már mitikus hősként tekintett rá, akinek tragédiája az egyéni hűség és a nemzeti bukás fájdalmas metszéspontján áll.

Egy elfeledett tanulság

Dobozi Mihály és felesége története nem pusztán egy háborús anekdota. Szól a becsületről, amely erősebb volt a halálnál; a szeretetről, amely nem hátrált meg a végső döntés előtt sem; és a történelemről, amely olykor méltatlanul felejt. Miközben Mohács neve minden magyar iskolás számára ismert, Pusztamarót és hősi halottait újra és újra emlékeztetni kell önmagunknak: nem csak a királyok és hadvezérek formálják a történelmet, hanem azok is, akik egy kard élén, egy hegygerincen, egy néma pillanatban döntenek az igazságról.

És akik halálukban nagyobbak lettek, mint sokan életükben.

Nyitókép: Dobozi Mihály és felesége (Székely Bertalan festménye, 1861)