A hely szelleme

Könyv alakban jelentek meg Rácz Laci „Igaz történetei”

Szegedinácz Anna

Egy faluban mindenki mindenkit ismer – szokták mondani. Így igaz. Ismertem Rácz Laci felmenőit. Anyai ágon a famíliának minden rokon családját – Tótokat, Kuránokat, Jankovitsokat, hiszen Laci nagyapja Jankovitsról magyarosította nevét Jászberényire, mint oly sokan mások is az 1930-as években. A Jászberényi család háza a mai Szent László utcának a túloldalán volt, a velünk szembeni Schulteisz háztól kifelé a harmadikban. Már lebontották, új ház épült a helyén, új család költözött oda.
Ismertem azokat a családtagokat, akik benne laktak: Kati nénit, Jászberényi Jani bácsit – a szülőket, a nagyobb fiúkat, akik a nővéreimmel voltak hasonló korúak – Lacit és Pityut, Jancsit -, Józsit, aki az idősebb bátyám osztálytársa volt, Katit és Laci édesanyját, aki csak talán négy évvel volt idősebb nálam.
Sok emlékem fűződik hozzájuk, számomra mégis a legkedvesebb Kati nénihez fűz. Még nem voltam 10 esztendős, s egy tél végi időben lázas beteg lettem. Anyám kérdezte: „Mit szeretnél enni kislányom?” „Savanyúságot, Anya!” – válaszoltam. „Sajnos az már nincs, elfogyott” – mondta anyám. A péktől együtt jöttek hazafelé Kati nénivel. Anyám elpanaszolta, hogy beteg vagyok és elfogyott a savanyúja, nem tudott nekem adni, pedig azt kívántam meg, mást nem akartam enni. Kati néni hazaérve egy kis üveget teletöltött az ő vágott savanyújával és elhozta nekem. Sosem feledtem el a jóságát, amit egy beteg gyermeknek nyújtott. Hát így éltünk akkor mi a faluban, egymást kisegítve a bajban.

Rácz Lacival Óvárosban, a kertemben találkoztunk és beszélgettünk megjelent könyvének a bemutatója kapcsán.

Az 1990-es évek elején a „Matrica” Múzeum kapott egy feladatot a Pest Megyei Levéltártól, gyűjtsük össze a település földrajzi neveit. A feladatot megkaptam és elvégeztem. Az anyag egy még töredékeiben élő faluképet mutatott. Az öregek még el tudták mondani nekem a földrajzi neveket – dűlők, utak, utcák, lejáratok és feljáratok neveit, hol voltak határkeresztek, puszták, kastélyok, kúriák, de már ott volt a működő erőmű, az olajfinomító, épült a város a két üzem közé, és a falu elsorvasztásra lett ítélve. Ám ez nem így történt.

Amikor az írásaidat olvastam, ez a kép jelent meg előttem. Jól látom, Te is ezt a változást rögzítetted, csak más szemszögből? Amelyben nemcsak maga a történet érdekes, hanem az, ahogyan ez hatott rád?

R.L.: – 1964-ben születtem, azoknak az embereknek az utolsó generációja vagyok, akik emlékeznek még a régi dolgokra. Bár át nem éltük, és a mi emlékeink halványak, de ha mi nem leszünk már, az utánunk jövő generáció – mint például a húgaim –, akik már 3 és 8 évvel fiatalabbak nálam, már abszolút nem emlékeznek erre. Sem erre a világra, sem ezekre a dűlő nevekre, sem az emberekre. És arra az életérzésre sem, amiben éltünk.

Isteni csoda, hogy most visszaemlékezem arra a korra, bár keverednek az emlékek és halványak, mivel kisgyermek voltam. A nevekre sem nagyon emlékszem, csak apró részletekre, de én ezeket a részleteket kedvelem. És azt a világot is. Ragaszkodok hozzá, ezért nyúltam vissza a történetekhez, mert úgy látom, hogy a világ nem jó irányba megy. Ami nekem nem tetszik benne, azt próbálom eltakarni azzal a régivel, ami évszázadokon keresztül működött, és jó volt. Háborúkon, katasztrófákon, mindenféle bajon átsegítette az embereket. Úgy látom, hogy ez a mai világ nem fogja átsegíteni. Jön egy katasztrófa és „kihúzzák a dugót” – ahogy én szoktam mondani, és ha így lesz, nagy problémák lesznek. Ott áll a sok ember és nem tud mit tenni, mert elvették tőlük a hagyományaikat, az emlékeket, azt, amiből túl lehetett élni.

Ez a mai világunk nagy bűne. Abban is biztos vagyok, hogy szándékos, tudatos volt. Mivel elvette a múltjukat, a jelen rabszolgájává tette. Ezt a rabszolgaságot nem bírom, nem szeretem. Nem tűröm a pénz hatalmát, azt, hogy minden arról szól, hogy valakinek van, vagy nincs. Régen is volt ilyen. Tudom, hogy öregapámék sokszor nélkülöztek, mégis elvoltak, éltek. A világuk nem tette őket tönkre. Nem pénzen megvehető dolgokkal élték az életüket, hanem olyan dolgokkal, amiktől boldogok, elégedettek voltak. Ha már „jól éltek”, ha már volt mit az asztalra tenni, ha nem fáztak, ha össze tudtak esténként jönni és tudtak egy jót beszélgetni, az már tökéletes volt. Ennél többet senki abban az időben nem kívánt.

Furcsán néztek a gyűjtögetőkre, akik sok pénzt akartak. Akkor is voltak olyan emberek, akik sok mindent összeharácsoltak, de nem voltak népszerűek. Azok voltak a népszerűek, akik az életet kicsit könnyedebben vették, akik át tudtak lépni minden nehézségen.

Én ezt a világot sajnálom, ennek állítok emléket az írásaimban – amennyire tudok, mert nem emlékszem pontosan mindenre. Óriási szerencsém volt, hogy az anyámmal sokat voltunk együtt. Ő nem dolgozott, háztartásbeli volt. Nem jártam óvodába, iskolába is csak nappal, nem voltam délután napközis. Sokat beszélgettünk, anyámat sokat hallgattam. Ő annak a kornak volt a szülötte, amit próbálok felidézni. Sokszor ezért is tévesek az emlékeim, mert ugyan tőle hallottam, de mára már olyan, mintha a saját emlékeim lennének.

Végül is a „teremtménye” vagy. Néha ezt felejtik el ma a férfiak.

Így igaz! A régi világban nem kellett ezt emlegetni. Elmondanék egy történetet. István király anyja is olyan ember volt, aki bort ivott, lovon ült, ha kellett. Abban az időben ez nem volt csoda, mert azoknak a nőknek, asszonyoknak, akiknek még nem volt gyermekük ugyanúgy hadkötelesek voltak, ugyanúgy hadba mentek, mint a férfiak. Utána megvolt a saját dolguk, mert ő teremtett meg az otthont, ő nevelte a gyermekeket olyanná, hogy később felnőve hadra foghatók legyenek. Ők adták a hátteret.

Ezt a hátteret a mi családunk is megadta. Az anyám otthon volt, megteremtette nekünk az ételt, a meleget, a mesét. Olyan embereket nevelt belőlünk, hogy megálljunk a saját lábunkon. Ez volt az ő dolga, az apámnak pedig az, hazahozza a hozzávalót. Megtette ő is a maga módján, biztosította a feltételeket. Mégis ott volt mellettünk, túl sokat nem vállalt, de nem is kellett abban az időben. Nem dicsekvésképpen mondom, az anyám addig dolgozott, amíg én és a kishúgom meg nem születtünk. Utána volt a GYES 1967-től. Annak ellenére, hogy az apám sofőr volt, egyedül keresett, nekünk volt családi házunk, badacsonyi nyaralónk, 1972-től pedig gépkocsink. Majd minden évben elmentünk valahová nyaralni, főleg külföldre: Csehszlovákia, Kelet-Németország, Lengyelország volt a fő csapásirány. Mi megtehettük úgy, hogy apám egyedül keresett. Amihez persze az is kellett, hogy anyám úgy bánjon a pénzzel, a kerttel, mindennel, hogy abból kijöjjünk anyagilag és jól éljünk. Talán másokhoz képest is irigylésre méltóan. Jó életünk volt, és szép gyermekkorunk.

Hihetetlen, hogy 1 hektár föld egy családnak az egész évi élelmet meg tudná adni, teremteni, a legfontosabbat, ami a létezéshez kell.

Bizony, ha meglennének hozzá a feltételek: elsősorban a tudás, ami már elveszett. Én igyekszem az unokáimnak megmutatni apró kis parcellákban, hogyan kell elvetni a magot, elültetni valamit. Hogyan kell palántázni, milyen magokat kell elvetni? Van öt, kb. 1 m2-es magaságyásom, amibe a gyereknek elvetek. Még nem nagyon érdekli, de nem hányom a szemére, mert az ő korában engem sem érdekelt.

A tudás nem is onnan keletkezik, hogy az embert érdekli, hanem abból, hogy a gyerekben minden megragad. Látja, milyen módon lehet csinálni, ez később, ha szüksége lesz rá, eszébe fog jutni. Ezért tartok baromfit, nyulakat (pedig a nyulat meg sem eszem). Van nyolc nyulam, amik ráadásul összerágják a palántáimat. De azért tartom őket, hogy a gyerek lássa, hogy nem az áruház hűtőpultjában terem az élelem.

Ha valakinek van legalább 1 hektár földje, és csak krumplit termel rajta, az egész család ki tudja húzni a következő évi termésig, ha megvan hozzá a megfelelő eszköze: a kapa és egy mázsa burgonya. Azt is tudnunk kell, hogy a krumplit nem csak egészben lehet elvetni, lehet darabokban is, csak a darabon legyen csíra. Ha ezt az ember tudja, nem hal éhen. A mai világban lehet, hogy ez lesz a legfontosabb rövid időn belül, hogy éhen ne haljon.

Megjelent a könyved, a Hamvas Béla Városi Könyvtárban volt a bemutatója. Sőt, közben szerepeltél a Városi Televízióban is. Mit szólsz a nyilvánossághoz?

Bár sokan ismernek, korábban ilyen szinten nem nagyon voltak kíváncsiak rám. Nem szerepeltem TV-ben, újságban nem jelentem meg, de elmondtam annak a véleményemet, aki arra kíváncsi volt.

Milyen benne lenni a köztudatban, mint „kulturális örömszerző”? Hogyan hat rád?

Büszke vagyok arra, hogy ilyet is tudok. Bár ez mindig bennem volt, most nem nagyképű akarok lenni, ez nem most keletkezett 58 éves koromban, hanem mindig bennem volt, csak most jött elő.

Emlékszel még arra, amikor úgy döntöttél, leírod az emlékeidet?

Kb. 40 éve jutott először eszembe, hogy le kéne írni, amit az öregapámtól hallottam. Akkor 18-20 éves voltam.

Mikor döntöttél úgy, hogy le is írod?

Volt egy kedvenc munkahelyem, a TEHAG, amit később felszámoltak, és ez engem borzasztóan bántott. Egy olyan cégről beszélünk, ami Százhalombatta jó hírét az egész világon elvitte. Nem az erőmű meg a DKV, mert ilyen üzemek minden sarkon vannak. A különleges a TEHAG volt, ami olyan haltermelő technológiát fejlesztett ki, amit aztán az egész világon mindenhol alkalmaztak. Ezért jöttek mindenhonnan, főleg a fejlődő országokból tanulók, akik viszont elvitték Százhalombatta nevét, hírét.

A cég egy hosszabb folyamat következményeképpen idővel tönkrement. Majd egy akció során olyan helyzetbe került, hogy a végén be is zárt.
Ez engem rettenetesen elkeserített, és az ottani világot, az ottani életet, embereket próbáltam megörökíteni egy kicsit az örökkévalóságnak. Ezért kezdtem el írni. Leírtam a TEHAG-ról az emlékeimet. (Nem nekem kellett volna, mert voltak arra avatottabb emberek, de ők nem szóltak egy szót sem.)

Ahhoz, hogy legalább az emlékek megmaradjanak, megtettem és nagyon sokan örültek neki, sokaknak tetszett. Utána hosszú ideig nem írtam. Majd jött a járvány és eszembe jutott a spanyolnátha. Erről meg eszembe jutott „Szentes” Tóth déd-öregapám, aki abba halt bele, meg anyám nagybátyja Jankovits Pista, aki szintén belehalt 17 évesen. Dédapámat azért hívták „Szentes”-nek, mert nagyon vallásos volt. Közel laktak a templomhoz, ahol énekeltek, vagy takarítottak, mint a Kurán és Kanicsár család tagjai is, akik rokonaik, leszármazottaik a Tóthoknak. Volt egy saját padunk a templomban, mert a dédapám olyan pénzösszeggel járult hozzá a templomépítéshez, hogy saját padsorral jutalmazták érte. A „Szentes” tehát ragadványnév.

Sokféle Tóth nevű család volt a faluban, hogy meg tudják őket különböztetni, de egy tőről fakadó família volt. Legalább két évszázaddal ezelőtt kerültek ide és a generációk lassan eltávolodtak egymástól.

A napi munka után van még kedved leülni, írni? Mikor születnek az írásaid: reggel, délben, este?

Este, de ahhoz ihlet is kell. Az embernek valami eszébe kell, hogy jusson. Kötelezően nem lehet megtenni. Ha mondják, hogy erről vagy arról írjak, megteszem, de az úgy is sikerül. Magamtól szoktak eszembe jutni dolgok és akkor esténként leülök, nyáron kevésbé, inkább télidőben, amikor nem jó az idő kint és „rittyentek” egy írást. Nem szoktam előtte kézzel leírni, közvetlenül a gépbe teszem, egy ujjal lepötyögtetve.

Korábban írtam tollal is, füzetbe. El is vesztek. Írtam tollal történeteket, de azt lemásolni sokkal nehezebb. Nem tudom kívülről a történeteimet. Nem gondolom ki előre, csak leírom mondatról mondatra, ahogy a gondolataim jönnek, és ahogy sikerül. Még egyszer nem tudnám ugyanúgy leírni. Nem tervezek előre, nem írok pontokat, hanem ahogy a gondolataim jönnek, le is jegyzem. Tollal is így írok. Az írásom egyébként katasztrofális, saját magam is nehezen olvasom el, s ha el kell olvasnom, nehéz kisilabizálnom, hogy mit írtam. Lemásolni sokkal hosszabb ideig tart, mint egyszerűen begépelni.

Gondolom a család, a közvetlen baráti köröd is olvas téged. Van-e kedvenc olvasód, akinek hallgatsz a véleményére?

Apám. Ő nagyon lelkes olvasó, de nem gépen olvas, hanem kinyomtatom neki. Először akkor álltam elé, amikor már úgy 50 írásom volt. Kinyomtattam a történeteimet. Teljesen el volt ájulva tőlük. Örült és ő vetette fel először, hogy – „Fiam, ebből könyvet kell csinálni!”.
Nem olyan egyszerű könyvet írni, és nem gondoltam, hogy ebből valaha könyv lesz. De ő nagyon-nagyon „ütötte a vasat”. Végül örült a kötet megjelenésének, büszke volt, hogy a fiának könyve lett. Ott is volt a könyvbemutatón. Apám 84 éves, megöregedett. Örülnék, ha egyszer én is 84 éves lehetnék, és úgy néznék ki majd akkor, ahogy most az apám.

Az íráshoz olvasni is kell. Van-e kedvenc íród vagy könyved?

Hosszú, nagylélegzetű műnek sosem állok neki, mert diszlexiám miatt nehezen olvasok. Olvasok, sokat olvasok, főleg lapokat, újságokat, kinyomtatott anyagokat. Interneten nem szeretek olvasni. Korábban járattam újságokat, mindenfélét, amikor még voltak. Már nincsenek. Most a Magyar Nemzetet, annak is a szombati mellékletét. Korábban járattam a Népszabadságot is nagyon sokáig, de nem a politikai tartalom miatt. A hétvégi mellékletében voltak olyan dolgok, amik engem is érdekeltek. Voltak benne érdekes történetek. Vass Albert műveit is nagyon szeretem.

A feleségem révén sokat hallgatom a rádióban az irodalmi műsorokat. Van délután kettőkor és éjjel fél tizenegykor is. Meghallgatom a „hangos könyveket” a foglalkozásomból adódóan. Sofőr vagyok, nagyon sok időt töltök rádióhallgatással. A zenétől már torkig vagyok, a mai zene nem is nagyon érdekel. A régi lerágott csontokat sem szeretem már. Inkább rádiót hallgatok, amiből tanulok is valamit. Nagyon sok irodalmi művet a rádió sorozataiból ismertem meg. Ha nagyon tetszett, elolvasom otthon is, ha van rá időm. Lassan olvasok, ezért egy nagy lélegzetű mű – mivel kevés az otthon töltött időm – sokáig tart. Ezért szeretem ezeket a rövid történeteket is.

Az „Igaz történetek” egy helytörténeti anekdota füzér, aminek hitelességét a stílus és az őszinteség adja. Szerinted meddig tart a múlt, mikor jön el a jelen? Hogy ne kerteljek, van-e irodalmi ambíciód?

Gondolkodtam már rajta, de nem tartom erre magam alkalmasnak. Még nem írtam tíz oldalnál hosszabb írást, nem tudom, képes lennék-e rá? Talán egyszer megpróbálom, ha lesz rá időm. Vannak ötleteim. Nagyon szeretem a történelmet, főleg a magyar történelem honfoglalás-kori részét. Bár meggyőződésem, hogy nem akkor volt, meg nem úgy volt, de azt a részét a történelmünknek szeretem.

Azt is tudom, és mindenki tisztában kell, hogy legyen vele, a mai világ azért ilyen, mert a történelmünk olyan volt, amilyen. Azt, mi most hogyan élünk, hogy mennyire szeretnek bennünket magyarokat és mennyire nem, Európában milyen helyet foglalunk el, annak nagy része abból adódik, hogy mi mit teszünk 1000 vagy 500 éve. Csak az emberi élet rövid, a történelem hosszú és nem következmények nélküli. Ha valamivel elő fogok „hozakodni”, az a történelem és az általam ismert igazságok leírása. Nem fikciókat írnék le, nem kitalált személyeket szólaltatnék meg. Nem mondom, hogy könnyű lenne megírni.

Sokkal nehezebb olyan dolgokkal előállni, amik igazak, aminek az igazságtartalmát meg kell védeni mások előtt, mert a probléma az, hogy bármivel is előhozakodok, sokan nem így tudják, nem így emlékeznek rá. És akkor könnyű az emberre rásütni, hogy félművelt, ehhez nem ért, mert nem így írták le. De ha ők is kicsit mélyebben beleásnának és elgondolkodnának azon, hogy a világ folyása miért ilyen, akkor többet tudnának és hagyatkoznának saját gondolataikra, mert az ember sokat tud magától is, nem kell senkinek belerágni, belemagyarázni a szájába, mit gondoljon a világról. Az embernek legyen saját gondolata arról, miért ilyen… Persze ehhez megalapozott tudás és érdeklődés is kell, hogy utánanézzen a dolgoknak. Az sem biztos, aminek utánanéz, az valóban így volt, így van.

Sok mindent el kell olvasni, sokféle módon meg kell közelíteni, meg kell rágni a történeteket, és abból kell kihozni azt az igazságot. Aztán lehet, nem is az az igazság, de az egyszerű ember így hiszi.

Lehetne egy olyan sorozat, aminek az lenne a címe: „Így gondoljuk mi!” Mi, halandók, akik hiszünk valamiről, valamit. Nem azt, ami az újságokban, TV-ben vagy a rádióban lejön. . A magyaroknak egyébként is az a legnagyobb baja, hogy nem szereti úgy gondolni, mint ahogy mások szeretnék. Ez a legnagyobb baj, és ezért haragszanak rá, mert a magyarnak mindig van önálló gondolata, önálló akarata, amiről meg is van győződve, hogy az úgy van jól. Ezért nem szeretnek bennünket. Nincs meg bennünk az a szolgalelkűség.

Mi nem szégyenkezünk semmiért sem. Ami nekünk van, azt a magunk tudásával szedtük össze. Más népek ezzel nem így vannak és ők vannak többségben. És szeretnék azt, hogy mi is úgy gondolkodjunk, ahogyan ők, de nem lehet ezt belőlünk erőszakkal sem kiverni, mert ezek a többezer éves hagyományok a hagyományos gondolkodásunk. Amit mi mondunk, azt mindig meggondoljuk, hogy valóban úgy van-e? Biztosan úgy, ahogy ők mondják? Ha akad benne hiba, akkor mi azt kimondjuk, és ez másoknak nem tetszik. Ezért tartunk itt, ahol tartunk.

Na, szóval, ilyen dolgokról írnék én, ha írnék. Persze sokkal átgondoltabban, sokkal összeszedettebben, mint ahogy ezt most elmondom.