A Magyar Kultúra Napján

Beszélgetés Szigetvári Józseffel, a Barátság Kulturális Központ igazgatójával

Szegedinácz Anna

Az igazgatói irodájában szólítottam meg Szigetvári József igazgató urat, hogy a 26. éves – jeles napok közé tartozó – Magyar Kultúra Napjáról kérdezzem.

– Minden település, ahol ünnepségeket szerveznek, próbálja a maga hagyományait és helyi kulturális értékeit bemutatni. Battán mi az, amire a legnagyobb hangsúly esik, mit tekinthetünk a magyar kultúra helyi jellegzetességének?

– Százhalombattán nem a Kultúra Napját ünnepeljük, hanem a magyar kultúra hetét. Az egy hét alatt számos rendezvényre kerül sor. Olyan, mint egy batyus bál, ahova mindenki hoz valamit, és végül összeáll egy gyönyörű svédasztal. A Magyar Kultúra Hetében bárki – intézmények, civilek – hozhatnak valamit, olyan eseményt, amely tevékenységükből fakad, amelyet „jó kedvvel, bőséggel” tudnak megmutatni.

A részvétel önkéntes, akinek van mit megmutatnia, azt szeretettel várjuk, és hívjuk. Ha csak a Magyar Kultúra Napjára hagyatkoznánk, akkor 2-3 közösség tudna bemutatkozni, a többiek legfeljebb sajnálnák, hogy ők kimaradtak, így viszont aki szeretné, lehetőséget kap. Ugyanakkor nekem az év minden napja a magyar kultúra napja, hiszen ebben élek, ezzel foglalkozom. Megítélésem szerint a magyar kultúra nem egy egynapos ünnep, az az év minden napján velünk van: nem a hivatalos ünnepségeken megszokott „szomorú zene” és patetikus beszéd, hanem a mindennapok öröme, hiszen a zene a vers a tánc a képzőművészet minden nap jelen van életünkben, akkor is, ha nem ünnepeljük.

Valójában nem nézni, hanem megélni, átélni, élvezni és művelni kell, akkor lesz élő, és a miénk. Közösségről szól: családról, faluról, városról, országról. Identitásunk alapja, tehát nem mondanám, hogy a kultúra helyi jellegzetessége, sokkal inkább azt mondanám, hogy minden, ami minket itt Százhalombattán összeköt, eggyé kovácsol, és battaiságunkat erősíti. Így tehát nem tudok és nem is szeretnék kiemelni tevékenységeket, és dolgokat, inkább azt mondanám, hogy az itt élő alkotók, amatőr művészek, és az intézmények egysége adja ezt a sajátosan battai kulturális ízt.

– Tapasztalatod szerint a battaiak – a szórakozás és kikapcsolódás mellett – mennyire fogékonyak a kultúra kínálatára?

– Nehezen lehet ezt ilyen sarkítottan megfogalmazni. Ez mindig a bennünket körülvevő világ a függvénye. 18 éves korában a kultúra igényére hirtelen ráébredő fiatal nincs. Ez egy folyamat eredménye.

Ha kisgyermekkortól az óvoda, iskola, középiskola segítségével, a szülők által támogatva beépül a mindennapokba, akkor pozitív tevékenységgé válik a színház, a kiállítás, a kulturális intézmények látogatása. Ha ez nem történik meg, senki sem fog úgy felébredni a 18-ik születésnapján, hogy holnaptól kezdve pl. színházba fogok járni.

Azt látom az iskoláskorúaknál, hogy abszolút pedagógus-függő. Ha egy tanító vagy tanár kiállítást látogat és viszi a tanítványait is, az élmény hatására szokássá válik. Az utóbbi időben beszélgettem battai középiskolásokkal. Megkérdeztem, voltak-e már múzeumban, kiállításon, bármiféle tárlaton? Azt válaszolták, nem. Voltak-e már szinházban? Igen – mondták, az óvodával és alsó tagozatos korukban a tanító nénivel. Vagyis kimaradt a családi élmény, illetve megszakadt a folyamat: részben, vagy teljes egészében eltűnt a színházlátogatás a középiskolából.

Azt látom, hogy a gimnáziumok egy része, még ha el is megy a gyerekekkel színházba, akkor a könnyebb utat választja, a zenés-táncos musicalt, amivel semmi baj nincs, hiszen része az egésznek. A baj az, hogy nem része: mert másféle színházba nem viszik őket, mert az olyan „macerás” és hát nem csilivili popzenei musical, hanem mondjuk Shakespeare-darab. A minőség fogalmát sem ismerik meg, múzeumba aztán végképpen nem jutnak el, szerintem a középiskolások jelentősen túlnyomó többségét a szülei tanárai nem viszik el tárlatra, képzőművészetre vagy a Nemzeti Múzeumba!

Általános iskolás koromban Matécz tanárnő, aki kémia- és fizika-szakos volt, az Erkel színház akkori gyerekbérletére vitt bennünket. Ez 5 előadás volt, havonta egy, vasárnap délelőtt. Alsóban, felsőben fogalmunk sem volt mi az hogy opera.

Erzsi néni rendületlenül vitt bennünket, és azt láttuk, hogy amikor elmondta milyen darabok lesznek a bérletben és kimondta az előadás címét, Turandot vagy Bohémélet, akkor teljesen lázban volt, mert ő tudta, hogy valami egészen különleges dolgot látunk majd.

Vasárnap délelőttönként mintegy 2000 gyerek volt az Erkelben (és minden vasárnap délelőtt). Természetesen nem „operát nézni” mentünk, hanem a „buli” kedvéért ment az osztály, vonatoztunk, kaland volt, együtt voltunk, és persze a darab, a zenekar, a dallamok is érdekesek voltak, és időnként képesek voltunk benne meglelni a gyönyörűt. Az volt benne a legklasszabb, hogy a saját korosztályunkkal voltunk olyan sokan, sokakat érdekelt az előadás. Közösségben éreztük magunkat – közös volt az élmény – nem éreztünk magányt, nem felnőttek társaságában voltunk ott. Ma ez nincs. Mi így nőttünk fel, és a színház az életünk része lett.

Aztán később huszonéves koromtól kezdve tudatosan mentem operába, koncertre, színházba, vagy az akkor nagyon divatos péntek esti Mátyás templomi orgona koncertekre nyáron, ahol a középiskolások „ricsés” meg rokker szerkóban a földön is ültek, annyian voltak egy orgona koncerten, a szombati Beatrice ifiparkos koncert előtt.

Kevés az iskolai műhely, ahol a klasszikus értékek felé vezetik a tanulókat, miközben a celebek világát éljük. Kevesen vállalják fel ezt a felnőtt felelősséget.

Világos a média szerepe is. A Virtuózok és a Fölszállott a páva bátor előrelépés volt. Még akkor is, ha csak néhány százezer ember nézte végig. De gondoljuk meg, a klasszikus „Ki mit tud”-okon a műfajok széles skálája szerepelt.

Egy műsoron belül jelent meg a vers, a próza, a tánc, az ének, a jazz, a néptánc, mindenféle különleges képesség bemutatkozhatott. Komplex volt és milliókat mozgatott meg, szereplőként vagy nézőként. És a felejthetetlen zsűri: Major Tamás, Szinetár Miklós, Vásárhelyi Laci bácsi, Petrovics Emil, nem holmi celebek, hanem igazi nagy művészek! Nehéz úgy elindulni a szinház, vagy más értékes művészeti műfaj felé, hogy nincs gyermekkori élmény.

Pont ezért, a BKK-val az utóbbi öt évben próbálunk a színházi előadások esetében áttérni a klasszikus kőszínházak meghívására. A Szegedi Kortárs Balett előadásai: a Carmina Burana, a Sabat Mater és a Diótörő is óriási sikert hoztak, holott korábban a balett Battán szinte szitokszónak számított.

Ez egy nagyon tudatos építkezési folyamat, ami a minőségből indul ki. Nem hívok hakni színházakat, alkalmi együttállásokat, hanem azokat a színházakat, amelyek nevükben hordozzák a minőséget! A bérlet pótszékessé vált, sőt mi több: a kőszínházak miatt jönnek Tárnokról, Érdről, de még Pécsről és Szekszárdról is, ugyanis aki a budapesti kőszínházra kíváncsi, és megnézheti az előadást a budapesti közlekedési dugók, a Budaörsi út és a hidak rettenetes helyzete nélkül és megspórolhat két órát, úgy hogy parkolót is talál, az a Játékszín előadását itt nézi meg, hiszen a körülmények sem rosszabbak. Ráadásul az előadás után, ha kilép az intézményből, nem törik meg az élmény, hogy kerékbilincs van a kocsiján, és kutyaürülékbe lépett, mert tavasszal és ősszel a virágok, nyáron a szökőkutak látványa, télen a karácsonyi hangulat várja a kilépő nézőket.

A sikerekhez aktuális információkkal kell rendelkeznünk a művészekről és művészeti ágakról. A meghívásokat megelőzi egy helyszíni látogatás, személyes tapasztalat, a kapcsolati tőke építése. És persze fontos a társadalom szociológiai, lélektani állapota.

Olyan ez, mint a gyógyítás. Meg kell nézni hol fáj, és annak megfelelő orvosságot kell adni. Büszkék vagyunk arra, hogy a népünnepély jellegű rendezvényeinken és a klasszikus műveltséghez kötődő programjainkon is megfelelő az érdeklődés.

– A BKK-nak mennyire feladata és lehetősége a helyi kezdeményezések felkarolása, támogatása?

– Nemcsak nekünk, de az összes korábbi előd intézményeknek is feladata volt. (Dunamenti Művelődési Ház, Barátság Művelődési Ház, Barátság Művelődési Központ). A kulturális központnak ebben nincsen semmiféle különleges és rendhagyó szerepe, legfeljebb az adott korral kell megküzdenie. A hatvanas hetvenes években az ipartelepítés és városcsinálás és a „három T” korszakkal, a barakkban lévő helyszínekkel, aztán a nyolcvanas években a magyar társadalom útkeresésével. Attól volt nehezebb, amitől könnyebb: nem volt csak 2 azaz kettő TV csatorna, internet sem volt, okos telefon sem, az emberek és a fiatalok is közösségben éltek, valós hús vér közösségben. Közösségben szocializálódtak, nem volt ekkora káosz és rendetlenség, mint napjainkban. Ugyanakkor egy erős hatalom vezérlésű kultúra volt, de talán pont az informatikai háttér hiánya miatt a közösségek jobban működtek: erősebbek és aktívabbak voltak.

A BMK-ban minden amatőr közösségben teltház volt, az akkori gyerekek rengetegen jártak a különböző foglalkozásokra. (A Forrás az induláskor azonnal vagy 250 gyerekkel kezdett, úgy hogy Klinda Dénesnél „millióan” társas táncoltak!) A nyolcvanas évek a nyitott házakról szóltak, ebben Takács Péter, Beke Pál és még sokan úttörők voltak: mindenkit beengedni volt a cél. Ez persze magával hozta azt, hogy olyanok is bejöttek a házba, akik nem tudták miért jönnek be. Beindult a madáchi hármas egység: tézis antitézis szintézis: a társadalmi helyzet megoldásokat várt a kulturális intézményektől a lakótelepi pinceklubos, ifjúsági klubos időszakban. Ma ez elképzelhetetlen: a klubok az interneten vannak online és offline módban.
Tény az, hogy Takács Péter nagyon nyitott volt – műfaji korlátozások nélkül – a közösségek befogadására. Ennek ékes bizonyítéka a Forrás néptáncegyüttes. 1985-ben Péter különösebb győzködés nélkül, három mondat után azt mondta: jöhettek. És példaértékűen kezelt bennünket. Kaptunk művelődésszervezőt, próbatermet, ruhatermet és lehettek programjaink. Persze akkor más volt a gazdasági helyzet is: a DKV és a DHV nagyon erősen a város mögött álltak.

Ma az a jellemzőbb az országban, hogy a művészeti közösségek próbatermet kapnak és a működésük valamennyi feltételéről maguk gondoskodnak. A közösséget önmaguk szervezik, gerjesztik saját tagságukból. Úgy gondolom, igazán az a közösség működik jól, amely részben önszerveződő. Ennek következtében nagy a kohézió és a csoporttagok felelősség érzése is erősebb. Tevékenységük példaértékű, önfenntartók, önszerveződők.

Az itthoni kulturális központoknak az a dolga, hogy támogassa, segítse a művészeti csoportokat. De az utóbbi években egyre inkább szükségletté vált az is, hogy az intézmény artikulálja magát. A nyitott ház mozgalom azt jelentette, ide bárki bejöhet, a hely mindenkié. De ami mindenkié, az igazából senkié. Ha valaki mindenkihez beszél, valójában senkihez. A mai ember pontos információt akar mindenről, lehetőleg azonnal. Ezért változtattuk meg az intézmény nevét is: immár kulturális központ, amely nevében hordozza milyen céllal érdemes bejönni a házba. Szeretettel várunk mindenkit, aki művelődni, kulturálódni akar. A közösség legfontosabb sajátossága, hogy célja van. Ha célja van, akkor épít, ha cél nélküli, akkor jelenik meg a rombolás, mint ahogy ez tapasztalható is volt a nyolcvanas években, amikor a művelődési ház számára komoly gond volt a rongálás az illemhelyekben és az olykor előforduló lopás. Ma ez nincs. Ki kell mondani, a könyvtárba olvasni vagy olvasmányért kell elmenni, a kulturális központba a kultúráért, a kulturált közösségért.

– Az elmúlt években új közösségi kulturális centrum jött létre Dunafüreden, és megújult az Óvárosi Közösségi Ház. Milyen feladatot, szerepet kapnak a városrészek közösségi kulturális életében?

– Az óvárosra jellemző, az öregek gyökerei ott vannak, de a beköltöző fiataloknak nem. Csak közös összefogással lehet az óvárosban közösséget létrehozni.

Más a szülőföld és más a haza. A szülőföld az, ahol a világra jöttünk, a haza ott van, ahol az éltünk kiteljesedik. Az intézmény abban tud segíteni, hogy a felmerülő igényeket kiszolgálja és megpróbál a hagyományos események alkalmával valami odaillőt kitalálni. De ehhez el kell mondania az Óvárosnak, mire van szüksége.

– Lapunk olvasói elsősorban óvárosiak. Milyen rendezvényeket terveztek számukra?

– Jelen pillanatban a közösségi ház nem tartozik hozzánk. Én azt tudtam tenni, amire lehetőségem volt. Nevet kerestem a háznak, Zenálkó Etel emlékét névadással, kutatással, sírjának gondozásával tartom fontosnak. (Mezőfalván van eltemetve.) A közösségi ház oldalán emléktáblákat állíttattam az Óváros szempontjából fontos embereknek, ami előtte senkinek nem jutott eszébe.

Most a Korshak Kft üzemelteti a házat. A váltás előtt az Óvárosi Napokon óriási sikere volt a művészeti tevékenységet végző gyermekek gálaműsorának. Zenálkó Etel tanító néni emlékének tisztelegtünk ezzel. A színészek, és zenészek akik itt léptek fel, el voltak ragadtatva az óváros hangulatától, beleszerettek. Persze jó lenne, ha minden ház gondozott lenne, és nem lógna ki néhány a sorból. De még így is fantasztikus energiák vannak ott. Nem beszélve a Duna-partról és a Téglagyári-völgyről. Talán mi azért nem vesszük észre a szépségeit, mert itt van. De az idelátogatókat elbűvöli a varázsa.

– Egy városhoz, annak közösségéhez legalább olyan erővel köthet a kulturális kapcsolat, mint a gazdasági. A Magyar Kultúra Napja apropóján hogyan helyeznéd el Százhalombattát a régiós vagy országos palettán?

– Ha a reflektorunkat nem kapcsoljuk fel, mi látjuk a többieket, de ők bennünket nem. A kérdés az, mennyire akarjuk, hogy lássanak bennünket. Mindenki azt gondolja Százhalombatta gazdag, geng város, pedig ezt már a statisztika sem támasztja alá. Már az első húszban sem vagyunk. A MOL miatt ez a sztereotip címke valahogy rajtunk maradt.

Amikor más intézményekből kollegák, vagy mások is ellátogatnak hozzánk „ezzel az előítélettel” azt gondolják, hivalkodás és cifra úri nálunk a módi.
Nemrégiben egy Baja környéki húszévesekből álló csoport látogatott el hozzánk. Nem ez volt az első rendezvény, amin nálunk részt vettek. Az egyikük azt mondta. Százhalombatta számára az a hely, ahol a lehetőség találkozik a minőséggel. Ez a kislány volt az első, aki megfogalmazta azt a fajta eszenciális célt, hogy a lehetőség találkozzon a minőséggel. Bármerre is indul el a vendég az intézményben, nem azt látja, hogy a pénz miatt a könnyebbség okán minden mozdítható, elvihető és mindent szabad, hanem éppen azt, hogy nem gazdagként, hanem a szó szoros értelmében gazdaként bánunk mindennel. Ügyelünk a rendre, az értékeinkre, arra a vagyonra, melyet ránk bízott a város. Nemcsak a lehetőség, az igényesség, a minőség is fontos.

Ezzel mutatunk példát a többieknek, mert kell a pozitív minta. Listát tudunk mutatni, hogy hány közművelődési intézmény járt nálunk látogatóba és vitte haza a tapasztalatokat, amiket látott, tanult tőlünk.

Társadalmi szinten nem az a baj, ha valaki gazdag, hanem az, ha értéktelen és hivalkodó módon használja fel. Széchenyi gazdag volt, mégsem szólta meg ezért őt senki, mert értelmes és közösségi célokra is használta a vagyonát.

Hamvas Béla mondja, ha a fényt magadra költöd, és nem adsz abból másoknak, nem gondolsz másokra, akkor az arany is sárrá változik. Tehát, akinek van, annak azon kívül, hogy neki jó hogy van, kötelessége példát mutatni azoknak, akiknek éppenséggel lehet, vagy most lesz, vagy nincsen. Fontos, hogy ez a város kulturális életében is így legyen. A kistérségben kötelességünk látszódni. Ilyen kondíciókkal, felszereltséggel és ilyen agorával közel s távol a környezetünkben nincs intézmény.

Ezzel az adottsággal nekünk nagyon jól kell bánni, nagyon jól kell gazdálkodni. Meg kell fontolni, mit teszünk, mit mondunk, mert óriási a felelősségünk a város lakóinak és a jövő generációért, amely itt képződik. Lehet falakkal is épitkezni, de az múlandó, mert anyag. Lehet szóval is. A szavak nem múlandók.

Amit Zenálkó Etel mondott a tanítványainak, az a mai napig nem halványul el bennük. Bennük él, mint szellemi hagyaték. És mi szívesen vesszük át, mert megvan bennünk a felelősség a város felé és a tágabb környezet felé is. Amit itt épít magába, élményként viszi haza és építi tovább a saját környezetében, településén.

Koós Károly azt mondta: „Fából, kőből házat, igékből pedig várat lehet építeni”. Én ebben hiszek: azok az épületek amelyeket e kereszténység megszületésekor építettek kőből, azok már sehol sincsenek, mondhatni hírmondójuk sem maradt. Az „ige” az eszme, a gondolat a mai napig közöttünk van. Ezekkel az eszközökkel lehet Százhalombattát barátságossá, példaértékűvé tenni. Közösségeket építő településsé. A múltbéli tradíciókat továbbvive gazdagítani a jelent és a jövőt, hiszen a kultúra valójában befektetés: minden ami itt történik egy település szellemiségét, identitását, megtartó erejét erősíti hosszú távon, amely akkor is itt lesz velünk, ha mi, akik most élünk már nem leszünk itt.

Zenálkó Etel sincs közöttünk, de mindaz, amit a húszas-harmincas években tett, a mai napig példaértékű, és működő hagyományokat jelent Százhalombattának. Ezt a célt követem, és ezt az utat szeretném bejárni magam is.