A moldvai csángók
Domonkos László: Megemlékezés a Szent László templomban
Régi kedves barátom, Németh István meghívására érkeztem Százhalombattára. Nem első alkalommal vagyok itt. Először 2004-ben, még Duna tévés koromban jártam Moldvában, méghozzá a már akkor is régóta ismert, nagyszerű Petrás Mária társaságában, akinél alkalmasabb „bevezető partnert” nem is kívánhattam volna. A róla szóló portréfilm forgatása idején tapasztaltak jelentették a személyes élmények megalapozását. Azután egy lelkes és igen színvonalas fiatal társaság, a Patrióták felkérésére 2022 nyarán jó két hetet töltöttem Moldvában, a moldvai csángó magyarok különböző településein. Ennek az útnak a tapasztalatait igyekeztem összegezni a Magyar Moldva címmel a társaság által a közelmúltban a Jogar kiadónál megjelentetett kötetben, amely elsősorban az elmúlt három-négy évtized tükrében kívántam vizsgálni a moldvai magyarság régebbi és – főleg – jelenkori helyzetét.
A Moldvában látott-átélt élményanyag egyszerre történelem, szociográfia és vádirat is. Arra törekedtünk, hogy eljussunk minden csángó településre, sőt azon túlra is, keleten a Prut partjáig, ami már a mai román határ, a túloldalon már Moldávia van. De jártunk olyan területeken, amelyeken már egyáltalán nem él magyar lakosság, még ilyen szerencsétlen elrománosodott csángó szórványok sem. Viszont megismertük a magyar huszita hagyományokat még jellegükben őrző településeket, középpontjukban Husz városával, amelynek arculata nem hasonlít a moldvaiakra, de az erdélyiekére sem: A magyar husziták, akik még az 1400-as évek első felétől kezdtek ott menekültként megjelenni, egy külön magyar világot teremtettek, amelynek mély nyomai megmaradtak a városkép egyes részeiben. Igyekeztem kicsit tisztába tenni a fogalmakat, mert elég nagy a zűrzavar, mind a csángók különböző csoportjainak, mind a nevük eredetét illetően.
Ám elsősorban arra törekedtem az egyik részben, hogy főleg a rendszerváltás utáni évtizedekről adjak áttekintést, mert ezt még elég hiányosnak érzem. A másik a vádirat-rész. A Kis kárpáti kriminalisztika című fejezetben felvillantottam néhányat azokból a szörnyű bűncselekményekből, amelyek áldozatai között Petrás Ince Jánostól, Matthias Neumann német születésű páteren át Benedek Mártonig néhány katolikus szerzetes küzdelmével és sorsával példáztam a gátlástalan, erőszakos asszimiláció folyamatát. Források ugyan állnak rendelkezésre, ha nem is túl nagy számban, de több ténynek jócskán „utána kellett menni”.
Figyelmeztetni szeretnék a szórványosodás veszélyeire mindenütt a Kárpát-medencében, ahol ez a folyamat még a „pre-csángósodás” pillanatában van. A csángó-sors tanulságos, mert ők a szórványban is szórvány voltak: az anyaországtól is, de a Székelyföld tömbmagyarságától is elzárva, szinte prédái a hatalomnak. A közösségi alapok meggyengültek, és olyan mérvű lett az óvatoskodás, csúnya szóval: az elgyávulás, sokszor jogos páni félelem, amitől a támadó csak vérszemet kap. Ennek egy szomorú epizódja: amikor 1849-ben Bem tábornok az Ojtozi-szorosban betör Moldvába, lelkesítő kiáltvánnyal szólítja csatlakozásra a csángókat. Hasztalan.
Hogy megmenthető-e egy népcsoport, ha már lemondott a saját identitásáért, nyelvéért való küzdelemről – ez a legsúlyosabb kérdés, amire nem lehet sem igennel, sem nemmel válaszolni. Én a rendszerváltás utáni időket egy ilyen kegyelmi pillanatnak éreztem, amikor „divatba jöttek” a csángók: nemcsak figyelmet, segítséget is kaptak, sőt: egy nagyszerű finn asszony révén az ügyük nemzetközi politikai fórumokra is került. A román politika azonban – nagy gyakorlata volt ebben -, bizánci fifikával le tudta szerelni a veszélyt. Sajnos tapasztalható volt, ami számos jelentős magyar ügynél megtörténik, hogy a nagy felbuzdulás felületességgel, felszínességgel párosul, majd alább is hagy. De legalább az ezredfordulóra megmaradt a köztudatban: elindult a keresztszülő program, s az itt tanuló diákok meg a csángó bálok a figyelmet fenntartották.
2010 óta, mióta valóban nemzeti kormány van, rengeteg történik a csángókért: óvodákat, iskolákat, magyar házakat láttunk, jelentős akciókat. Persze, azért előfordulnak balfogások, nem mindig az alkalmas ember kezébe kerül a feladat, vagy nem oda megy a pénz, ahová kellene, de mindennek ellenére, van remény. Például Pusztinán, ahol a feltámasztott Szent István kultusz alapjain éledő magyar világ épül, az ottani nagyszerű emberek között bizakodni kezdünk: talán megmarad a csángóság.
