A sötétkék ballonkabát

Móré Imre ´56-os élményei

Szegedinácz Anna

Vannak különös találkozások az ember életében, Móré Imrével ilyen volt. Imre unokabátyám, Kácser Mihály feleségének, Móré Irmának az unokatestvére. Ifjabb Kácser Mihály a nagyszerszámos halásznak Kácser Mihálynak és feleségének, Szegedinácz Teréznek a fia, aki a II. világháború után a budapesti Marx Károly Közgazdasági Egyetemen tanult és feleségével, Irmával Budapesten élt. Ez már a múlt. A Kácser családban a két gyermeknek, Mihálynak és Teréznek nem voltak gyermekei, így a rokonokra hárul sírjaik gondozása. Imre, Irma sírját rendszeresen látogatja és most én lettem a kísérő, aki segített neki ebben, a halottak napja előtti héten.

A Szabadság úti virágboltnál szállt le az autóbuszról és a virágok beszerzése után a temetőbe igyekeztünk, közben beszélgettünk. Imrével két alkalommal találkoztam csupán korábban, mégpedig két temetésen, ahol éppen csak szót váltottunk egymással. Gyaloglás közben szóba került október 23-a, és az is, hogy Imre, mint karszalagos forradalmár tevőlegesen is részt vett benne. Annyira meglepett a hír, hogy elhatároztam, ha hazatértünk otthonomba, feltétlenül kikérdezem ezekről az időkről.

Miután megvendégeltem és megengedte, hogy hanganyagot készítsek a beszélgetésünkről, sőt dokumentumok fénymásolatait is elhozta nekem, minden adott volt, hogy megismerkedjünk vele és azzal a néhány nappal, amit ő emberként, emberi élményként az ’56-os forradalomban átélt.
„Kisfalumból a nagyvilágba” önéletrajzi kötetében így ír a forradalmat kiváltó okokról:

„Néhány, a „Nyugatot” elaltató, de (ismét példátlan) fejlődést hozó év látszat demokráciája után hatalomra jutott az MKP és annak vezetője, „Sztálin legjobb magyar tanítványa”, Rákosi Mátyás és csapata. S velük együtt megismerhettük a bolsevik módszereket. Elvették a gyárakat, üzemeket, üzleteket, az új hatalom által megkívánt épületeket, lakóházakat, földeket, államosították a közintézményeket, iskolákat, üldözték az egyházakat, s mindehhez még jött a bolsevik terror számos sajátossága: az ÁVÓ (Államvédelmi Hatóság) létrehozása, könyörtelen módszereik bevezetése, mint például a „csengőfrászos” éjszakai letartóztatások, tárgyalás és ítélet nélküli titkos fogva tartások, kitelepítések, megsemmisítő-, internáló és kényszermunkatáborok, koncepciós perek, kegyetlen ítéletek, könyörtelenül behajtott beszolgáltatások, padláslesöprések, erőszakos téeszesítés, és hadjárat a magántulajdon, a tudás, az erkölcs, a nemzeti érzés, a vallásosság, az egyházi rendek, a hagyományok, a nemzeti kultúra és a család intézménye ellen.

Közben irtották saját elvtársaikat is. Aki ma letartóztatott, azt holnap letartóztathatták, aki ma ítélkezett, afölött holnap ítélkezhettek”.

(Szerk.: Rákosi Mátyás és „aranycsapata” a hírhedt – 1947 augusztus 31-i – „kékcédulás” választásokon, csalással jutott hatalomra. Imre nem tért ki részletekre, mert nem mesélt a „pincebörtönökről”, „savkádról”, „emberdarálóról”, melyek az emberek kínzásának ávós eszközei voltak. A rendszerváltás után egy fiatalokból álló filmes csapat eredt, ezeknek a „legendáknak” a nyomába, melyekről feketén-fehéren kiderült, hogy igazak voltak. Ezek az anyagok ma is megtalálhatók az interneten).

1950-ben felvettek az Eötvös Lóránd Tudomány Egyetem jogi karára. Hallgatója voltam egészen az 1956-os forradalomig, vállalati jogásznak készültem. A szigorlatokat már letettem és az Egyetem téri Egyetem Könyvtárba a diplomám elkészítése miatt jártam. 1956. október 23-án délután három órakor jöttek a társaim, más egyetemistákkal együtt, hogy menjünk ki a Petőfi térre, mert ott lesz a gyülekezés az egyetemistáknak, főiskolásoknak a Bem téri tüntetéshez. Akkortól kezdődött aktív részvételem a forradalom eseményeiben. Sinkovits Imre a „Talpra magyart” szavalta és a zászló – amiből kivágták a Rákosi címert, mert a magyar nép megelégelte a szovjet és hazai kommunisták véres terrorban tobzódó zsarnokságát – már velünk volt. Utána a Bajcsy-Zsilinszky úton mentünk végig, majd a Margit-hídon át Budára a Bem szoborhoz. Ott Tildy Zoltán mondott beszédet, majd a Forradalmi Bizottság egyik tagja felolvasta a szervezet kiáltványát. Műszaki Egyetemről pedig egy diák felolvasta a 12 pontot.

Mit is akartunk mi akkor? Szabadságot, amelyben a szabad és titkos választások után több párt irányítja az országot, hogy a cenzúra eltörlése után a sajtó- és szólásszabadság érvényesüljön, megvalósuljon a gyülekezési szabadság, az ÁVH-tól örökre szabaduljon meg a magyar nép! További nagy álmunk a semlegesség volt. A Varsói Szerződésből való kilépés. A Bem tér után a Margit-hídon és Bajcsyn vonultunk vissza, hogy elvigyük a kéréseinket – a petíciót – a Magyar Rádióba, hogy ott beolvassák.

A tüntetők az Astoriánál – mert nagyon sokan voltunk -, kettéváltak. A jobboldaliak a Múzeum körúton a Bródy Sándor utca felé mentek, a mi baloldali tömegünk a Rákóczi útról a Puskin utca felől közelítette meg a Magyar Rádió épületét. A rádióban és mögötte is akkor már ávósok tartózkodtak és rálőttek a petíciót vivő tömegre. A jobboldali csoport kapta a sortüzet.

Ez volt az az esemény – az utolsó csepp a pohárban, a társaink brutális lemészárlása – ami kiváltotta a fegyveres ellenállást az egyetemistáknál, a budapestieknél a fennálló zsarnoki rendszer ellen. A rádióhoz tehát nem mehettünk, a Szentkirályi utcában átmentünk az Üllői útra és gyalog a Kilián laktanyához. A kiskatonák megmutatták a fegyverraktárt, ahol teljesen új fegyverek voltak. Segítettek nekünk megtörölni a Mauser puskákat a zsírtól kóccal. A laktanya előtt teherautó várt bennünket. Fegyverünk már volt, de lőszert is kellett szerezni. A Fradi pálya mögött is volt egy laktanya, ott kaptunk lőszert. Utána a Sztálin szoborhoz hajtottunk, amit akkor már hegesztőkkel szedtek szét azok, akik már korábban ott voltak. Még egy „díszlövést” is kapott Sztálin. Onnan a Széna-térre mentünk, ahol tűzharcba keveredtünk az ávósokkal.

A kormány október 24-25-re kijárási tilalmat rendelt el, de az emberek változást, váltást akartak és ellenálltak.

(Szerk.: Október 24-én Zsukov szovjet honvédelmi miniszter parancsára a szovjet csapatok bevonultak Budapestre. Október 25-én elfoglalták a legfontosabb minisztériumokat: Honvédelmi Minisztérium, Belügyminisztérium, továbbá a Budapesti Rendőrfőkapitányság, és a Magyar Rádió épületét.)

Október 23-tól már haza se mentünk, kint voltunk az utcán, valamelyik utcasarkon. Nehéz napokat éltünk át. A hírhozó motorkerékpáron jött és elmondta, hová kell menni, hol vannak kommunista fegyveresek: a Kálvin téren, a Vigadónál, a Corvin mozinál, a Széna téren vagy a Dohány utcában. A parkokban volt az illemhelyünk és a csatornában mostuk meg az arcunkat.

Az események alakulásában sok volt a spontán elem. Mindig, mindenhová csoportokban mentünk. Kint volt a kokárda a kabátunkon és karszalagot is kaptunk, hogy mindenki tudja, hová tartozunk. A Vörösmarty téren volt a pihenőhelyünk. Ott kaptunk enni, gulyáslevest főztek bográcsokban, mellé kenyeret ettünk és volt hozzá vörösbor is. Ott kaptunk töltényt. Megmosakodhattunk a díszkútnál.

Másnap – október 24-én – már bent voltak az orosz tankok a városban. Az Üllői úttal párhuzamos kis utcában várakoztak az orosz páncélosok és ágyúvontatók. Onnan jöttek ki a körútra. Az Emkénél eltévedt egy ágyú vontató. Kilőttük a kerekét. A benne ülők elmenekültek és akkor felgyújtottuk. Az Emkével szemben volt a Magyar Nemzeti Színház épülete. Alatta a Szikra kiadó, lapkiadója, tele kommunista irományokkal. Az emberek bezúzták az ablakát és a benne lévő propagandaanyagokat a New York kávéház előtt a körúton halmozták fel, majd meggyújtották. Még a Sztálin szobor egy darabját is bevontatták azon a napon a színház elé. Aki akkor élt, értheti meg azt a gyűlöletet, amit az emberek a zsarnoki Rákosi rendszer ellen tápláltak.

Október 25-én hatalmas tüntetés volt az Országház előtt. Tele volt a tér emberekkel. A tömeg küldöttséget választott, hogy átadja követeléseit a Parlamentben és várták Nagy Imre megjelenését.

(Szerk.: Ugyanezen a napon délelőtt az Akadémia utcai MDP Központban az MDP vezetősége és a szovjet küldöttség Gerő Ernő pártvezető helyett Kádár Jánost választotta meg főtitkárnak. A megalakult Katonai Bizottság vezetésével Apró Antalt bízták meg. 11 óra után a tanácskozáson részt vevő Szerov tábornok – a KGB elnöke – kijőve a megbeszélésről riasztólövések kiadására adott parancsot, amely pánikot okozott a téren. Az ott felsorakozott szovjet páncélosok válaszul a Földművelésügyi Minisztériumot és Néprajzi Múzeumot vették célba. Az árkádok alatti tömeg menekülni kényszerült. A Bláthy Ottó utca irányából érkező szovjet harckocsi a szobornál álló tömeg közé lőtt repeszgránátokkal. A sortűz után a belvárosi kórházak megteltek, de a Központi Mentőállomás épületébe is tömegével szállították be a sérülteket. A halottakat később a Kerepesi úti temetőbe teherautókon vitték és 50-es gúlákba rakták.)

Az orosz tankok a Lánchíd felől a Duna-partról jöttek. Kezdetben nem azok lőttek, hanem azok a fegyveresek, akik mellettük jöttek kézifegyverekkel. A sortűz a Margit-híd irányába ment. Velem volt a földim, Bali Imre is, aki két évvel volt fiatalabb tőlem. Mozdonyvezető volt és nem egyetemista. Véletlenül találkoztam vele össze akkor délelőtt és velünk tartott a tüntetésre. Mellettem állt és eltalálta egy lövedék a mellkasán. Azonnal meghalt. Sosem tudtam lélekben feldolgozni a korai halálát. Emléke végig kísért egész életemben.

Utána a kormány kijárási tilalmat rendelt el. Le kellett tenni a fegyvert és a karszalagot is. Az ávósok az utcákat járták, de sok helyen folytatódott az ellenállás.

(Szerk.: Október 28-án szovjet támadás történt a Corvin köznél. Maléter Pál ezredes és katonái, valamint a Kossuth Tiszti Iskola oda vezényelt százada megtagadta a felkelők elleni támadást. A felkelők Molotov koktélokkal sorra semmisítették meg a szovjet harckocsikat.
A Nagy Imre kormány tűzszünetet hirdetett, általános amnesztiát ígért a felkelők számára, a szovjet csapatok kivonulását Budapestről és az ÁVH feloszlatását.
Október 30-án gyanús szállításokra figyeltek fel a Köztársaság téri pártközpontnál és elterjedt a hír, hogy ott a földalatti börtönökben embereket tartanak fogva. Ezért egy nemzetőr csapat behatolt az épületbe, hogy megnézzék, kik tartózkodnak ott. Lövésekkel és kézigránáttal fogadták őket. Vagyis az érvényben lévő tűzszünetet felrúgták, ezért kezdődött meg a pártház ostroma. Sok volt a halott és a sebesült. Az oda érkező mentősökre és fehér köpenyes ápolókra is rálőttek.
A megérkező magyar honvédségi harckocsik az épületre tüzeltek. A bent tartózkodó Mező Imre és két katonatiszt fehér zászlóval kijött az épületből. Mező Imre felesége elmondta, hogy a benti társaik hátulról lőttek rájuk. Ketten meghaltak, Mező Imre a kórházban halt meg. A tűzpárbaj után a tömeg behatolt az épületbe és az AVH-sokat elfogták. Két tisztet agyonlőttek, holttestüket meggyalázták. A további kegyetlenkedésnek a nemzetőrök vetettek véget. – Ez a történészek által feltárt hivatalos verzió. A teljes igazságot a pártházban és kint a Köztársaság téren történtekről Dézsy Zoltán filmje tárja fel, amely 1992-1994 között készült. A film utána ered az eseményeknek és elmondja az akkor ott, bent tartózkodó résztvevők és szemtanúk megszólaltatásával a teljes igazságot. Nem a hivatalos, történészek által felvázolt változatot, hanem azt, ami akkor ott ténylegesen megtörtént.
Október 31-én a média hírül adta, hogy a szovjet hadsereg határozatot hozott csapatainak magyarországi kivonásáról, ez azonban csak taktika volt. Ugyanazon a napon döntöttek a végső katonai invázióról, katonai erővel leverik a magyar forradalmat, mert Magyarország ki akart lépni a Varsói szerződésből. Attól tartottak, ez példa lesz a többi Közép-európai csatlós állam számára. Nyugat Európa és az USA pedig nyilatkozott feléjük, hogy nem ad segítséget. Ezért nem volt akadálya, hogy újra orosz barát kormányt állítsanak fel.
November 1-től az új érkező csapatok – a 38. hadtest – megszállta a Dunántúl területét. A Budapestről kivont katonai egységek pedig körbe zárták Budapestet.
November 2-án a Magyarországon állomásozó 5 szovjet hadosztály mellé további 12 vonult be. Az mondták a túlnyomórészt ázsiai területekről érkező katonáknak, hogy a nácik ellen fognak harcolni).

Elmentem a szülőfalumba – Cecére – Imre temetésére. A búcsú beszédet én mondtam el. Haza már nem mehettem, mert az ávósok otthon már kerestek engem. Suhár István és felesége úgy mentett meg, hogy tejet szállítottak Budapestre a Bartók Béla úti központba. Kivettek 4 kannát és odaültem a helyükbe. Letakartak ponyvával. Amikor fölértünk, kiszálltam az autóból a Bartók Béla úton. A Damjanich utcai albérletembe már nem mehettem.

Otthon anyám szemrehányást tett nekem, hogy a húgomat Budapesten hagytam. Azzal a szándékkal mentem az ELTE Múzeum körúti kollégiumához, hogy megkeresem a húgomat, aki biológia-földrajz szakon tanult az egyetemen. Az épület bejárata a Rákóczi út felől volt. Egy orosz tank a Múzeum körúton, az Astoria Hotel mellett állt. Mielőtt beléphettem volna a kollégium kapuján az épület üvegfalára leadott lövéstől az lezuhant, darabokra tört. A szilánkok eltaláltak.

Az épületből a húgom csak azt látta, hogy egy lámpaoszlopnak dőlve összerogyok. A sérüléseimmel valahogy bevonszoltam magam az épületbe. Kimondhatatlan volt az öröme, hogy még élek, mert régóta nem tudott rólam semmit. A kollégiumból nem jöhettek ki, vigyáztak rájuk. (Véres kabátomat a családom sokáig a padláson őrizte. Amikor a szüleim halála után eladták a családi házunkat, a kék ballonkabát ottmaradt a padláson.)

November 4-én este, olyan teherautóval készültünk haza menni Cecére, ami tejet hozott fel a fővárosba, a Nagycsarnokba, de akkor már a Szabadság hidat az oroszok lezárták. A budai oldalon – a Gellért tér sarkánál – sikerült találkoznunk egy olyan tejet szállító teherautóval, ami hazavitt bennünket, akkor november 4-én éjszaka. Mások is utaztak rajta. Menet közben Rácalmáson almát, Dunaföldvárnál a laktanyában meleg ételt kaptunk. Hajnalra értünk haza.

Tejesautóval jöttem vissza Budapestre is. Gyalog a Déli pályaudvarra mentem. A pályaudvar már tele volt géppisztolyos karhatalmistákkal.
Megismerkedtem egy fiatal párral, akik egy Szombathely melletti kis faluba tartottak az esküvőjükre – ott laktak – ezért engedélyük volt, bemehettek oda. (Szerk.: A határmenti településekre a nem állandó lakosoknak, vendégeknek, csak engedéllyel lehetett bemenni a szocialista időkben. Ott le kellett jelentkezni amikor megérkeztek és eltávozáskor is.) Az ellenőrzésnél azt mondták, hogy én leszek az egyik tanú, így elmehettem velük.

Éjjel Csapiga Gabinak az öccse vitt ki a határra, ahol magyar katonák voltak. Azt mondták, segítenek, de ha van nálunk magyar pénz, adjuk oda nekik, mert Ausztriában úgysem lesz szükségünk a magyar forintra. Megmutatták az utat, hogyan tudunk átjutni az aknamezőn. Félcipőben, rövid kabátban zuhogó esőben, térdig érő sárban mentünk. Egyszer eltévedtünk és majdnem újra visszakerültünk a magyar határra. Aztán irány arra merőlegesen. Fényeket láttunk, német beszédet hallottunk. Tudtuk a szabadság földjére érkeztünk meg.

Források:

Móré Imre szóbeli közlése
Móré Imre: Kisfalumból a nagyvilágba 1956-2006 – Székesfehérvár, 2006
Az 1956-os forradalom – Wikipédia
Pincebörtönök I.-II. rész– Dézsy Zoltán filmje 1992-1994 (YouTube)
Ténylegesen létezett az emberdaráló – Riport 2010.12.15. a Zürichben élő Horváth J. Zoltánnal (YouTube)