Alapjaiban változott meg a kórházi rend

Beszélgetés Mikulásik Gábor műszaki vezetővel

A naponta a médiából ránk ömlő információk tömegében, megismertük az egészségügyben dolgozó orvosok, ápolók a betegekkel közvetlen érintkező emberek munkáját. Ahhoz, hogy egy kórház folyamatosan működni tudjon, kell a műszaki háttér. Az egyik fővárosi kórház Százhalombattán élő műszaki vezetője válaszol kérdéseinkre, aki mint szemtanú, közvetlen látja azt a heroikus munkát a kórházakban, amit a koronavírus járvány terjedése okoz.

– A COVID-19 járvány márciusban hihetetlen sebességgel tört be Magyarországba. Mikor volt az a pont, amikor a kórházakban dolgozók tudomásul vették, hogy igen nagy a baj. Hivatalosan is értesítette az ott dolgozókat a vezetőség, hogy bizonyos időponttól megváltoznak a körülmények?

– Az országos híradásokkal egyidőben a kórház belső kommunikációs csatornáin értesültünk a kialakult helyzetről. A belső körlevelek eljutnak minden dolgozóhoz és az abban megfogalmazott utasítások/feladatok végrehajtását a közvetlen vezetők koordinálják.

– Miben változtatta meg a műszaki dolgozók életét a járvány időszaka? Több lett a munka, kevesebb az ember?

– Ha kórházakról esik szó, természetesen a gyógyítás és ezzel összefüggésben az orvosok és a felszerelés van leginkább említve, majd őket követi az ápoló személyzet. A legritkább esetben említik az őket kiszolgáló osztályokat, pedig ezek nélkül nem működik betegellátás. A műszergazdálkodás, anyagbeszerzés, szállítás, adminisztráció, telefonközpont, portaszolgálat és a műszaki osztály mind az egész részei.

A rendkívüli helyzet bevezetésének első pillanatától a kórházban fő szempont lett, hogy a belépés pillanatától jól el lehessen különíteni fertőzött területeket a nem fertőzött területektől, csökkentve a további fertőzéseket. Ez egy épületkomplexumon belül, rengeteg logisztikai átszervezést igényel. A kórház megszokott rendje alapjaiban változott meg az új közlekedési utak meghatározásával. Személyzetnek és betegnek újra meg kellett tanulnia a biztonságos közlekedést, mely szinte napról napra más lett. Osztályok és tevékenységek kerültek áthelyezésre. Szokták mondani, hogy ne vezess rutinból, hát ez napjainkra vonatkoztatva, valóban nagyon igaz.

Mivel a műszaki területekre vonatkozott a kérdés, azt tapasztaltam, hogy a napi megszokott feladataink mellé más, új feladatok sorakoztak fel. Költöztetések, átszerelések, berendezések, útvonal jelzések, ideiglenes fal építések minden anyagból, s egyéb kreatív megoldások, melyekre gyorsan kellett reagálnunk. Ez a minimum létszám tekintetében igen jó szervezést és összefogást igényel. Nehezítő körülmény, hogy munkát kell végeznünk a fertőzött és nem fertőzött területen egyaránt, ez bonyolultabbá teszi az amúgy sem egyszerű munkánkat. Ha csőtörés, elektromos zárlat, vagy egyéb sürgős javítás van fertőzött területen, azt is meg kell oldanunk. Ezeken a területeken nővérek segítenek a védőruhába való beöltözésben, de a dolgozók számára külön is áll rendelkezésre védőruha, arra az esetre, ha olyan területen szerelnek, ahol nem tartózkodik személyzet.

– A műszak fertőtleníti az osztályokban felhasználásra került tárgyakat?

– Nem, ez nem a mi feladatunk. Ezek egy része egyszer használatos. Más részét az osztályokon meghatározott technológiával a nővérek végzik a többit pedig központilag sterilizálják. Nagy gonddal, külön kezelik a keletkezett hulladékokat is, melyeket a szállító munkatársak a helyszínen fertőtlenítenek.

– Mivel telik egy műszaki vezető egy napja? Rendelhet-e műszaki berendezéseket, anyagokat, eszközöket? Mennyi műszaki munkatársra van szükség, hogy egy kórház működése folyamatosan biztosítva legyen?

– Mondhatnám, hogy hétfőtől péntekig 7:30–16:00-ig, ám ez nem a való, mert a műszakon állandó rendelkezésre állás szükséges. A kórház sosincs zárva, főleg, hogy a mi kórházunk nyitott, tehát normál esetben állandóan látogatható, ezért műszaki ügyeletet biztosítunk 24 órán keresztül. Reggeli szakmai megbeszéléssel indul minden egyes munkanap, melyen elosztjuk a beérkezett javítási igényekhez szükséges munkaerőt és eszközöket. Sok esetben a munkatársaim nem csak a szakmájukban dolgoznak, hanem ha a szükség úgy hozza, (elég gyakran) egymásnak segítenek. Például ha egy válaszfalat kell hirtelen felépíteni, együtt dolgozik a lakatos, a gondnok, a villanyszerelő. Ha a szennyvízszivattyút kell felhúzni egy aknából mert eldugult, akkor a vízvezeték-szerelő együtt dolgozik az asztalossal, festővel vagy épp velem. Cserkészvezetőként megtapasztaltam, hogy a vezetés elsősorban példa, s ezért lehetőség szerint, mindig ott kell legyek, ahol a legnagyobb a szükség.

A munkánkhoz való eszközöket és anyagokat minden esetben központilag igényeljük és kapjuk meg.
A létszámot tekintve nem állunk túl jól, de ha jó a szervezés az sokat segít. Természetesen nagyon nem mindegy, hogy egy összetartó kis csapattal küzdünk meg a kihívásokkal, vagy sem. – Ha széthúzás lenne ez a munka lehetetlenné válna.

– A kórházakban dolgozókat bármilyen beosztásban is vesznek részt a munkában állandó veszély kíséri, több mint egy átlagos állampolgárt. Ahogyan a hírekben halljuk sokkal több halálesetet kell látniuk, mint „békeidőben” Hogyan dolgozzák fel és mennyit visznek ebből haza a családjukhoz?

– Mikor 25 év Erőműves munkaviszony után itt a kórházban találtam magam, ez volt a legnehezebb része a mindennapjaimnak. Már több mint 6 éve tudom megfigyelni az egészségügy szereplőit, magamat is beleértve. Mivel különbözőek vagyunk, így a legkülönbözőbb módon éljük meg a halott látványát, vagy a szemekben a reménytelenséget.

Bármennyire is műszaki feladatokat végzünk, velünk is gyakran megesik, hogy ezzel a helyzettel találkozunk. Ha annyit mondok, hogy ebben a közegben napi szinten megélhető a Gondviselés jelenléte és a hiánya, akkor körbeírtam e kérdést, úgy hogy nem bántottam meg senkit. Rajongója vagyok azoknak a nővéreknek és orvosoknak, akik a rengeteg munkájuk mellett végtelen alázattal végzik ezt a páratlan hivatást.
A kórházban történteket nem szívesen „cipelem” haza. Ilyen szempontból az a másfél óra hazaút elegendő a regenerálódáshoz.

– A civil emberek összefogtak, hogy segítsék a „frontvonalban” dolgozókat. Láttuk, hogy visznek élelmiszert, főtt ételt, most kapott a Szent László kórház 500 biciklit. Hogyan fogadják a kórházban dolgozók, hogy egy ország ismeri el azt a veszélyes munkát, amivel nap mint nap szembenéznek?

– Fontosak ezek a híradások, melyeket láthatunk a média felületeken. Igazán érzelmes pillanat az, ha velünk esik meg, s éljük át a kórház kerítésénél, a való életben. Mikor anya és gyermeke ragasztgat a kórház kerítésre „Köszönjük!”feliratot, vagy a pék hoz egy autóra való meleg cipót, az bizony könnyet csal a szemekbe.

Hozzánk is a legkülönbözőbb adományok érkeznek nap mint nap. Hogy egy műszaki példát is említsek, a minap egy kisgépkölcsönzőből vésőgépet kellett kikölcsönözni csőtörés elhárításhoz, és a gépet letét nélkül, ingyen kapta meg a kórház használatra. Nagyon kellenek ezek a pozitív megerősítések! Napjainkban a szabad mozgásban való korlátozások, több emberből agressziót és minősíthetetlen viselkedést váltanak ki, ami aztán sok esetben a kórház dolgozóin csattan. Ezért is nagyon felértékelődnek az említett szeretet gesztusok.

– Most mindenkit az foglalkoztak a napi gondokon kívül, hogy meddig fog ez tartani? Elmondható-e, hogy mi az orvosok véleménye erről?

– Azok az orvosok, akik erre tudnának válaszolni, (ha ugyan vannak ilyenek), sajnos nincsenek ott a reggeli műszaki megbeszélésen, ezért csak remélni tudom, hogy már nem sokáig. Ha a cserkészekkel hosszú túrán vagyunk és a kisebbek már kérdezgetik, hogy meddig kell még menni, akkor szoktam mondani, hogy a kanyaron túl már ott a cél.

– Végezetül megkérdezném, hogy mi tartja Önben és munkatársaiban az erőt, itt mindenkire gondolok, orvosokra, ápolókra is, hogy újra és újra naponta szó szerint harcoljanak, mint egy háborúban?

– A mostani időkben sokak véleménye, hogy a szükség kihozza az emberekből a valódi énjüket. Ilyen hosszan már nem képesek megjátszani az érzéseiket. Ha egyszer vége lesz, vissza fogunk emlékezni ezekre az időkre és csak az a kérdés marad, hogy kell e szégyenkezni miatta.
A minap egy párbeszédet hallgattam akaratlanul, melyben egy mentőorvos rakta helyre a beosztottját, mikor az elégedetlenkedett a helyi körülményeken. „Magának vannak körülményei? Dobó István várkapitánynak voltak körülményei! Na tolja azt az ágyat!” Szerintem ez a hozzáállás szükséges a túléléshez! Így Húsvét után pár nappal merjünk bízni a Feltámadásban!