Ami történt

Tamási József

A 2000 évvel ezelőtt élő emberek gondolkodó és következtetni tudó emberek voltak. Akárcsak mi, manapság. Olvassuk, látjuk a híreket hazánk földjéről ugyanúgy, mint több ezer kilométerről, s ha csak valami miatt nincs okunk rá, hogy kételkedjünk benne, elfogadjuk, elhisszük azt.

Jézus kivégzése, keresztre feszítése után ki-ki ott tervezte folytatni életét, ahol abbahagyta. Ha ez történt volna, 50-100 évvel később már alig valaki, 200 évvel később már senki nem emlékezett volna rá, tanítására, csodáira, életére. De nem így történt!

Egy fiatalasszony, aki egy Magdala nevű városból származott, alig hogy eltelt az ünnep, ami miatt sokan zarándokoltak Jeruzsálembe, kora reggel Jézus sírjához igyekezett. A két nappal ezt megelőző temetés alkalmával ugyanis nem tudták illő módon előkészíteni a testet olajokkal megkenve azt, a végső sírba helyezésre. A sírkamra azonban üres, a holttest sehol. Különös lények, angyalok adják meg a magyarázatot: „Nincs itt, feltámadt!” S abban a pillanatban ott terem mellette egy idegennek tűnő valaki. „Ez csak az itt dolgozó kertész lehet” – gondolja és megszólítja: „Ha te vitted el, hová tetted?”
Ekkor az idegen nevén szólítja: Magdolna! És Magdolna felkiált, leborulva lábai előtt. Rabbóni, vagyis Mester!

A tanítványok száma az áruló Júdás öngyilkossága miatt 11-re csökkent. Jézus kivégzése után közülük 10 az utolsó vacsora termébe menekül. Rendesen magukra zárják a termet, félnek, rettegnek. Éppen csak Tamás nincs velük, valami oknál fogva. De amikor Jézus rövid látogatása után ő is előkerül, egyhangúan mondják neki: „Láttuk az Urat!”

Tamás képtelenségnek tartja, hogy ez igaz legyen. Csak az lehet, hogy képzelődtek. Ezért válaszol nagyon érthetően: „Csak akkor hiszem el, ha láthatom, sőt megtapinthatom testén a szegek nyomát!”

Így telik el egy hét. Képzelem, hányszor kezdték újra bizonygatni Tamásnak, hogy látták Mesterüket, de Tamás újra és újra csak ezt mondhatta: – Hiszem, ha látom!

S akkor, a következő vasárnapon Ő újra megjelent köztük és egyenesen Tamáshoz lépett. „Tessék, érintsd meg sebeimet kezeimen, lábaimon, oldalamon.” És Tamásnak ennyi elég, talán meg sem érinti, de leborul előtte és sóhajával: „Én Uram, én Istenem!” egyenlővé teszi Jézust az Atyával.
Egy Kleofás nevű férfiú, ismeretlen nevű barátjával, lógó orral megy a Jeruzsálemből Emmauszba vezető úton. Elkeseredve emlegetik az elmúlt napok történetét. Nem erre számítottak, de most mindennek vége. Ekkor társul hozzájuk „valaki”, aki, megtudván bánatukat, elkezdi bizonygatni, hogy mindennek meg kellett történnie, de ezzel nincs vége ennek a történetnek.

Egy fogadóba térve hirtelen felismerik Őt, de el is tűnik szemük elől. Amikor visszatérnek Jeruzsálembe, kiderül, mások is találkoztak már a Feltámadottal.
Az apostolok nem tudnak mit kezdeni magukkal. Visszamennek Galileába, a számukra oly kedves Genezáreti tóhoz. Néhányan közülük mestere a halászatnak, s úgy ismeri a Genezáreti tavat, mint kérges tenyerét. Egy kora reggel ott látjuk őket törékeny bárkájukban. Visszafelé eveznek már, a part felé, aznapi halászatuk szerény eredményével. Úgy tervezik, kenyerük van, ha kikötnek, tüzet gyújtanak és finom sült hal lesz a reggeli.

Ám ahogy közelednek a parthoz, azt látják, hogy egy takaros kis tűz lobog a fövenyen, s valaki ott őrködik a tűz felett. Ki lehet az? Mielőtt megvitatnák, s kikötnének, az illető odakiált nekik: „Hozzatok a magatok halából is az edénybe, aztán reggelizzünk együtt.”

Úgy vélem, miközben falatoztak, meg se mertek szólalni.

Ebben a 40 napban, míg a fantasztikus mennybemenetelt meg nem látták, így jelent meg az Úr, hol kisebb, hol nagyobb létszámú hallgatóságnak. Meggyőződtek a feltámadás valóságáról. A mi dolgunk sem más, elgondolkodni ezen a természet feletti eseményen, s hálát adni hitünkért!

Nyitókép:
Krisztus megjelenése az apostoloknak a feltámadás után.
(Szymon Czechowicz festménye, 1758)